Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-10-17 / 42. szám
Az én objektívem Vírusos demokrácia Ha lenne még igazi magyar humorista, betegre röhöghetnénk magunkat magunkon. Megfertőzte ezt az országot ugyanis az új magyar betegség, morbus hungaricus, az antipódus hülyeség vírusa, ami rengeteg vicces helyzetet produkál. A tünetek nagyon egyszerűek. A kórral megtámadott szervezet azt hiszi magáról, hogy normális, de minden reakciója pont az ésszerű ellentéte. Jön-megy az utcán, de a kór első tünetei után (tévénézés, rádióhallgatás, amit aktív viták, később esetleg képviselővé választás követ) biztosan a betegség áldozatává válik. Tessenek megnyugodni. Vannak fokozatok. Olyan kilenc-tíz millió magyar részben immunis. Csak annyira fogékonyak, hogy sokan hisznek a betegeknek... Nézzük, mi is ez a nyavalya. Az országban fogy a népesség? Mit is kell tenni ilyenkor a vezetésnek? Támogatni a családot, a gyermeknevelést, serkenteni a szülési szándékot, otthon tartani az anyukákat. Mindezt meg is hirdették a mostani győztesek, s meg is nyerték a választást annak rendje és módja szerint. A többit tudjuk, pont fordítva... Nálunk ma átvilágítják az átvilágítót, de úgy, hogy belegeded, és azt, ami destailizálja a gazdaságot, a vírus miatt úgy hívjuk, hogy stabilizációs program. Ha háború dúl határainkon, mi csökkentjük a hadseregünket. A pártok felett álló köztársasági elnök folyamatosan, aktívan és elfogulatlanul politizál, amit törvényeink szerint nem szabadna, ezért éppen a törvényhozók választják rögvest újra. Növekszik a rablások száma, talán ezért töltjük fel a bankokat az adófizetők pénzével, s hogy a butácskább rablóknak is meglegyen az esélyegyenlősége és hogy rátaláljanak a pénzre. Csicsás bankpalotákat építünk. A hüilyeségvíms parancsára közben természetesen csökkentjük a rendőrök pénzét és esélyeit is. Ha meghirdetünk egy privatizációs pályázatot, az nyer, aki kevesebbet kínál. De legalább következetesen érvényesül a mi kis országunkban a vírusos demokrácia, aminek lényege a látszatváltógazdálkodás. Vagyis négy évig szidtuk a kormányt, de rendesen, most pedig az ellenzéket szidjuk. Ez persze nagyon demokratikus és igazságos. De váltás van a stílusban is. Korábban az ellenzék - olvashattuk eleget - konstuiktív volt és kritikával élt. Az ilyesmit úgy hívtuk, hogy taxisblokád meg Charta, tégy a gyűlölet ellen, meg hordó ügy, Árpi bácsi , demokrácia, no meg hogy Árpi bácsi tarts ki(be). A mai ellenzék nem ilyen kifinomult, a mai ellenzék acsarkodik. Ráadásul az a piszok Alkotmánybíróság (az előző korszakban a demokrácia őre) olykor-olykor nem átall igazat adni nekik. Van-e orvosság a hülyeségvírus előretörése ellen? Van. Ember. Láss a szemeddel, gondolkozz a saját agyaddal és ha túléled, immunis leszel, többé rajtad nem fog a kór. Kiss Oszkár : Az más labancokról Himnusztalanítva; Himnuszt feledve; Himnuszt hallgatva; mások nótázását lesve; Himnusz nélkül. Hogyne lehetne! ...Ahogy belép Cukros Elnökbácsitok, a díszterembe hurcolt gyermekhad verésre veri a tenyerét, éppen hogy nem éljen ez. — Abcúg! ...Szeretnéd, mi?! ÉLJEN gyanánt szeretetteljes ünneplés; látni, tanáraik jól fölkészültek e leckére. Ki (nem) tudja, hol (mikor, kitől) tanulták. Észtvesztő ricsaj, köszönti a nagyváros (tanyaközpont) valamennyi apraja, nagyja a Párt Köztársasági Elnökét. (Csak azt nem tudni - innest, Zarándból nézvén a dolgokat —, melyik is az a párt!) (Abból a kettőből.) . — Éljen a király! Majdnem. — ...soká! Ne bohóckodjunk, kérem. És csak integet nekik az Elnök, szorongatja a kisdedek markát, amazok vissza, jópofa dolog ez az egész! — Hát nem aranyos? Ilyen közvetlen embert! Épp meg nem öleli a gyermekedet. Hogyne. Majd amikor távozik, maga kezd integetni kifelé, a népnek, a búcsúzkodóknak, a távoztát szívrepesve váró rendezőknek, két tenyérrel: — Nem látjátok, integetek! Mert szereti a többit letegezni. (Ám ha valaki keresztbe tesz neki, azon nyomban vált: visszamagát, hogy te őt viszonozva - szintén tegeződésbe kaptál!) (Természetesen: a hetedik szomszédom keresztapja fia regélte, ki odaát él s megtapasztalta.) Magyarán: megtapsoltatja magát! Rendre, furtonfurt! —Agyafúrt, nem mondom! ...Ellenben: a Himnuszt a gyermekek nem tudják. Hogy megkezdődik az ünnepély, a zenegép rázendít Kölcsey és Erkel dalára, majd végül a Szózat - gyermekhadunk szép csönden hallgatja a két szent magyari nótát. Még véletlen sem kapcsolódnak be.— Erre persze nem tetszettek megtanítani őket! Csak a tapsolásra. Ejnye, úr elvtársaim (elvtársuram) a Gyehennán innen s túl! Kurta Miska Zaránd vármegyéből Himnusztalanul EZ A HÉTI m