Ez a Hét, 1996. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)
1996-11-28 / 48. szám
A meglopott generáció Az öreg, falusi parasztház egyre jobban lepusztul. Már a kémény is omladozik, a vakolat vastagon mállik a falakról. A meganynyi gyermekkori emlék helyszíne lesújtó látványt nyújt. Az egyik kamrában még most is gyönyörű, díszesen faragott szekrény porosodik. Ajtaja belső felén ceruzával, tótul írt nevekre és évszámokra bukkanok. —Mi ez ?—kérdezem tőle. — A családi krónika. A nagyapám ide írta föl, hogy ki mikor született és halt meg. Ezek itt a testvéreim — mutat az egymás alatt sorakozó hat névre. Aki a legtovább élt közülük, három éves volt. — Egyedül te maradtál meg. Apád biztosan nagyon vigyázott rád. — Szigorú ember volt, korán munkára fogott a földeken, a szőlőben. A polgári iskolába íratott, de jött a háború. Itt, a pincében rejtegetett a nyilasok elől, hiszen a kamaszfiúkat is hadra fogták már akkor. Hallottam, ahogy kerestek. Mikor az udvaron ráfogták a géppisztolyt, előjöttem magamtól. — Tizenötévesekkel akartak csatákat nyerni? — Szerencsémre a kényszersorozáson, Tatán a katonaorvos alkalmatlannak nyilvánított és szinte hazaszöktetett. Sokunk életét mentette meg így. Tanúskodtunk is mellette, amikor háborús bűnök miatt perbe fogták. — S mi történt a háború után ? — A polgáriba már nem mehettem, apám meg hallani sem akart róla, hogy a bányához kerüljek. Ő tudja, miért. Harminc évet dolgozott a föld alatt. Lakatos lettem a hőerőműben. — Említettél egyszer valami méltánytalanságot, még 1952-ből, ha jól emlékszem... — A húsvéti körmenetben vittem a templomi zászlót, s valaki ezt a főnökeimnek jelentette. Azonnal áthelyeztek a kazántisztítókhoz. Vakarászhattam a salakot, kormot a kazán belsejében, nyelhettem a port egész nap. Ha nem visznek el katonának, biztosan összeszedek valami tüdőbetegséget a belélegzett szennyeződéstől. — S elfelejtették mire véget ért a szolgálat? — Amikor leszereltünk a határőrségtől, azzal bíztattak minket, hogy forduljunk csak bátran hozzájuk, ha bármi problémánk lesz a munkahelyünkön. A volt parancsnokomra hivatkoztam hát, amikor még három év után is a kazánba akartak visszadugni. Azóta csak esküvő vagy temetés alkalmával léptem át a templom küszöbét... — Ott maradtál tehát. Hány évet is töltöttél életed első, egyben utolsó munkahelyén? —Negyvenhármat. A zömét a vezénylőben, állandó zajban, ami tönkretette a hallásomat. Sokszor nem is értem, hogy mit mondotok. Három műszakban dolgozott. Folyamatosan, vasárnapokon, ünnepeken is. Jól emlékszem a havonta egyszeri szabad hétvégék kirándulásaira, a csak négyévente „beosztásmentes”, zavartalan családi szentesték, szilveszterek hangulatára, s arra az önkizsákmányolásra, amellyel a munkahelyéről, pihenés helyett, a kertbe indult dolgozni — s viszont. Nem csoda, hogy végül már alig várta a nyugdíjat... — Amikor leszámoltam, azt hitték, elveszett a beteglapom. Egyetlen napot sem töltöttem táppénzen. — S mindezért mi járt fizetségül? — Anyád sírva fakadt, amikor az első nyugdíjat hazahozták 1989 nyarán. 7600 Ft volt a cédulán. Méltó megbecsülés ugye?! Ma feleannyit kellene havonta gyógyszerre költenem, ha mindig kiváltanám. — S ha újra kezdhetnéd, másképp csinálnád? Erre már csak keserűen legyint. Sok minden van, amiről nem beszél, amit még önmagának sem vall be. Talán szégyelli, hogy 67 éves korára megfáradt, lassú lett, türelmetlen, betegségekkel bajlódó. Fiatal korában a korszellem a nemzetiségi gyökereitől és a hitétől fosztotta meg — mostanra már az is illúzió számára, hogy volt értelme négy évtized munkájának, s hogy kiegyensúlyozott, gond nélküli évek várnak még rá. Kiszolgáltatottjává lett annak a generációnak és politikai döntéseinek, amelyet az ő korosztálya tartott el és nevelt föl... Élete első önálló lakását ötvenévesen, egy vállalati lakásépítési akció révén kapta , s részleteit 17 éve fizeti. Ma már egyre nehezebben tud felkapaszkodni a 4. emeletre. De ragaszkodik hozzá, hiszen — autó, nyaraló, devizaszámla, ékszer, jogosan járó, de vissza nem igényelt kárpótlás s a többi híján, a két diplomás gyermeke mellett —, ez élete kézzel fogható, saját eredménye, amit felmutathat. A„vadkeleti” új világ „hősei” szemében talán csak szánandó balek, számomra tartást adó minta. Az édesapám. Sz. Dévai Judit a Móricz Zsigmond Újságíró Iskola hallgatója Az más labancokról Relatíve (Széchenyi) Széchenyi Ágnes — nyilván relatíve — arról ír könyvjegyzetében, hogy Domokos Mátyást már nem gyógyítja meg, hogy magunk mögött hagytuk az Aczél elvtárs nevével fémjelezhető kort. Mert csak így érthető a könyvszerkesztő ma is érzékelhető hatalmas indulata, némi dühe, ha a korszak legnevesebb íróival is packázó főcenzorok — köztük az ekkor tájban a Magyar Szocialista Pártnak mondott muszkavezető szervezet központi bizottmányának (ál)tudományos munkatársának, a föltehetőleg csak viszonylag Széchenyi, amúgy Agnesnak. A bolsi könyvvizsgáló hölgyek s urak bűntettsorozatában (bűnszövetkezetben, tudatosan, halmozottan, előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel, évtizedeken át folytatólagosan, aljas indokból, nem honi érdekből elkövetett rémtörténetben) Domokos Mátyás a vád tanúja—értette meg relatíve nem marxista hölgyünk, s akkor nyilván azt is, hogy ő mindazonáltal... Hogyne, vádlott — legalábbis a Magyar Könyv (és Irodalom) ellen elkövetett bűnöket vizsgáló (végig nem vitt) perben. Szegény Domokos, nem tudja, hogy mindezt (a magyar szépirodalom kommunista, szinte kommunista humanista — kommum — cenzúráját) az Elvtársnők már réges-rég történelemnek tekintik! Amin (körükben) nem illik rágódni. Aki meg (emlékezve, leveleit rendezve) dühbe jön, beteg ember. Ellenben ők, az elkövetők! Ágnes asszony. „Relatíve jó volt itt, a blokk országaihoz képest, persze ha elfogadjuk, hogy a szabadság relatíve értelmezhető.” — nyögdelle már Széchenyi. Brezsnyev észkombájnjai még így fogalmaztak: „korlátozott szuverenitás”. Viszonylag mennyit változunk, hát nem? Kurta Miska Zaránd vármegyéből EZ A HÉT