Ez a Hét, 1997. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1997-04-18 / 16. szám
Mit lát a sóbálvány? A ma kormánykodók nem sokat forgathatták a Bibliát, de úgy tűnik, Lóth történetét nagyon megjegyezték. Folyton azzal riogatnak bennünket: ne nézzünk vissza, mert nagyon könnyen sóbálvánnyá változunk. Korábban csak azt tanácsolták atyáskodva: feledjük el gyorsan a Rákosi-, meg a Kádár-korszakot, a keményet, meg a puhát, s lehetőleg ne nagyon emlegessük 1956-ot se, mert megzavarjuk a társadalmi békességet. Mostantájt új igény jelentkezik. Ha lehet, felejtsük el a Horn-kormány működésének első három esztendejét is. Kezdjük új időszámításunkat a mával. Ezzel az összeállításommal, melyet a három évvel ezelőtt megjelent rövidebb cikkeimből válogattam, azt szeretném bebizonyítani, hogy országunk jelenlegi urai nem véletlenül keveredtek tévútra. Érkezésükkor látható volt, merre húzzák az ország szekerét. Ezért ugyan kár volt ennyire sietni. Marad a belső emigráció? Ki, milyen virágot szakajt, olyat szagol. Ha a népnek a piros papírszegfű tetszett, amelyből könnyen összerakható a korábban tiltott jelképpé minősített csillag, akkor csakugyan nincs mit tenni. Talán még a címerünket is illene újra megváltoztatni, újra gömbölyűre formálni. Ámbátor annyi mindent láttam már életemben, hogy azon sem csodálkoznék, ha magyar királyi szocializmusként működnénk tovább. Szégyellem bevallani, de jól aludtam a választások első fordulójának éjszakáján. Talán, mert naiv ember lévén elhittem mindazt, amit a megelőző agitációs időkben mondtak. Demokrácia van itt, és az is marad. Akkor kezdtem csak aggódni, amikor a Népszabadság május 13-i pénteki számában - tehát egy elég szerencsétlen napon - az első oldalon azt olvastam, hogy „senkinek nincs félnivalója”. Szekeres Imre, az MSZP ügyvezető alelnöke nyugtatott meg, hogy nem lesz semmiféle nagy- és kistakarítás. Sőt, mindenkivel párbeszédre kell törekedni. Befelé tehát a nagy, közös bárkába, legfeljebb a munkamegosztás szerint az egyik lesz a kapitány, a másiknak a gálya padján jut hely. Ezt a megoldást hívták egyébként korábban Hazafias Népfrontnak. Senkinek nem kell tehát félni — nyugtat Szekeres elvtárs -, mivel ahogy hallom, ez a megszólítás újból polgárjogot nyert. Sajnos, nekem erről a Gömbös Gyula-Szabó Dezső-féle affér jut eszembe. Gömbös Gyula ugyanis egyik nyilatkozatában kijelentette, hogy ő nem akar király lenni. Szabó Dezső szellemes pamflettjében közölte, hogy ő se akar király lenni. Csakhogy ezt neki soha nem jutott volna eszébe ország-világ előtt hangsúlyozni. Ami természetes, azt nem kell bizonygatni. Foghúzás előtt szokták mondani a páciensnek, hogy ne féljen. Ne nyugtatgassanak, mert egyre idegesebb leszek. Nem lesz elszámoltatás, sem kicsiben, sem nagyban. Igaz, furcsa lenne, ha lenne. Azoknak, akik most kicseppentek a hatalomból, feltehetőleg több okuk lett volna rá, de legjobb tudomásom szerint nem túl sok politikai fogoly koptatta mifelénk a börtönpricséset. Ha akadt is egy-két félresikerült, tétova kezdeményezés, nem talált igazán partnerekre. Sokáig őrizgettem a hajdanvolt Pesti Hírlap egy jubileumi albumát, amelyből hosszú évtizedek legérdekesebb híreiből, tudósításaiból, riportjaiból tallózott. A gonosz szerkesztők beleválogattak egy nyúlfarknyi hírecskét is: „Szentesi napszámos kormányzósértési pere” címmel. Ebből megtudhattuk, hogy az a bizonyos szentesi napszámos Horthy Miklóst gyalázó kijelentéseket tett a kocsmában, és ezért a bíróság kétnapi elzárásra ítélte. Bizony, akkoriban üldözték a szabad véleménynyilvánítást. Annak érdekében viszont, hogy európainak látszódjunk, sok-sok ellenzéki lap jelent meg, amelyekben a szentesi napszámos trágárságai nélkül véleményt lehetett nyilvánítani. Ne féljünk - nyugtatott meg Szekeres Imre - és félő, hogy semmi okunk nem lesz a félelemre. Nem fogjuk üldözni az ellenzékben lévőket, és otthon, családi körben azt mondhatnak, amit akarnak. Legfeljebb arról gondoskodnak, hogy a „treuga deit” (így nevezték a hajdani politikusok a túlságosan nagy békességet) ne zavarhassa meg senki. Van egy nagyobb összegű fogadásom arra, hogy hamarosan befejeződik a parlamenti ülések televíziós és rádiós közvetítése. Az indoklás pedig az lesz, hogy nem szabad megzavarni a honatyák előtt álló komoly és felelősségteljes munkát. Az ellenzéki lapokat nem megszüntetni fogják, csak a hirdetések megvonásával lehetőséget nyújtanak arra, hogy kipusztuljanak, egyedül. A Nyilvánosság Klub pedig, amely harcosan védelmezte a szólásszabadságot, bánatosan széttárja karjait: mit lehet tenni ebben a helyzetben? Vannak, akik úgy tesznek, mintha pakolásznának, s politikai menedékjogot szeretnének kérni valamely országban, ahol kolbászból fonják a kerítést. Fölöslegesek ezek a nagy szavak, csak kinevettetik magukat. Egyetlen megoldás marad itt. Amit már megéltünk, kipróbáltunk. Ez pedig a belső emigráció. Valamikor, a rendszerváltás után nyilatkozatot kértem Makk Károlytól, kiváló rendezőnktől. Ő már akkor megmondta, hogy az ántivilágban csak a tehetségtelenek és féltehetségesek nem érvényesültek. Amikor kérdőn ránéztem, azt EZ A HÉT