Ez a Hét, 1997. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-02 / 18. szám
Az ügynök int A tanya közös tulajdon volt, de mindig sokkal inkább az enyém, mint a feleségemé. Itt rendeztem a kanmurikat. Méghozzá kétfélét. És ezek teljesen elkülönültek egymástól. Az egyikre az elvtársakat hívtam meg, a másikra a barátokat. Hamar meg lehet érteni, hogy miért. Mint ügyvédnek, az ügyvédi munkaközösség elnökének, nagy szükségem volt a felső kapcsolatokra. Na, nem a legfelsőbbekre, mert azok tudták, hogy hova menjenek. Megvoltak a vadászházaik, üdülőik, és egyéb összejöveteli helyeik, ahová például én a lábamat sem tehettem be. De voltak a közép-elvtársak, akikkel viszont ajánlatos volt jóban lenni. Hogy csak egy példát mondjak, az elvtársi bulikon majdnem mindig ott volt a lakásosztály vezetője, a párt valamelyik harmadosztályú főnöke, gyakorta a szépfiú, na meg a munkatársaim közül Mosolygó, aki önmagában egy hitvány ember volt, viszont a felesége az egyik megyei tanácsi alelnök titkárnője és szeretője. Külön tanulmányt érdemelne, hogyan fonódott össze lassacskán a város értelmiségi és gazdag rétege az újonnan jött elvtársakkal. Bizony, élni csak úgy lehetett, ha az ember tudta, kit illik időről időre meghívni. Ha az elvtársak jöttek, faszénparázson bélszínt sütöttünk, s egykét üveg whiskyt illett feldobni és dobozos söröket. Más alkalommal Dadus jött a haverjaival, akkor fröccsöt ittunk, kolbászt, szalonnát, meg disznósajtot zabáltunk. Ámbátor a vendégek végül is egyformán rúgtak be, de a kettőt soha nem volt szabad összekeverni. Azzal, hogy Rebeka gyakorlatilag kiköltözött hozzám, a buliknak - sajnos - véget kellett vetnem. Nem lett volna okos elárulni, vagy talán inkább beismerni, hogy gond van a családi életemben, hiszen ez egzisztenciámat veszélyeztette volna. Először ugyan arra gondoltam, hogy válók, de azonnal, aztán eljött hozzám feleségem testvérbátyja, Berci, aki a város egyik jelentős üzemének főmérnöke volt. Mondjuk, a szafaládégyáré. Figyelmeztetett, hogy neki és nekem egyaránt nagyon káros lenne, ha meggondolatlanul kezdeményezném a válópert. Erkölcsi szempontból valóban kis hazánkban nem nagy a különbség a vidéki város, meg a tanya között. Mifelénk erkölcsösnek kell lenni, a nyilvánosság előtt élő embernek, ha akarja, ha nem. Mint bontóperes ügyvéd, sokat olvastam arról, melyik országban hogyan van. Az Egyesült Államokban például ahány közigazgatás, annyiféle a lehetőség. Volt idő, amikor New Yorkban csak a rajtakapás esetén mondták ki a válást. Ezért rendezték meg rendre-sorra a rajtakapási jeleneteket. A Nevada-beli Renóban kitalálták, hogy már a „lelki kegyetlenség” is elég a váláshoz. Na meg három hónap különélés. Az úriasszonyok szállodában laktak, a szegényebbek pedig beálltak szobalánynak. Állítólag így volt érdemes férfiembernek lenni. Ahogy teltek-múltak a napok, egyre inkább rájöttem, hogy nem érdemes sürgetni, sőt el sem kell kezdeni a válást. Bercivel megegyeztem, hogy majd egyszer később, alkalmas időben újra megtárgyaljuk ezt a dolgot. Előbb örültem neki, aztán már bosszantott, hogy a feleségem nem kereste velem a találkozást. Két fiam időnként meglátogatott az ügyvédi irodámban, de ők sem mondták soha, hogy „apa gyere haza”. Berci volt a tárgyalópartnerem. Rebeka viszont először a fogkeféjét hozta ki, aztán a pongyoláját, no meg a papucsát, majd a nyári és őszi ruhatárát, s egy idő után elkezdett érdeklődni, mikor fejeződik be a válóper, amely el sem indult. Amikor morcosán elutasítottam, egy, a barátoknak mégiscsak megrendezett buli végén azt vettem észre, hogy elment valamelyik haverral. Azt sem tudtam, melyikkel. Közben egyre zordabbra fordult az időjárás. Volt ugyan villanykályha a tanyán, de be kellett látnom, hogy nem tartható ez a helyzet. Nemhiába voltam ügyvéd, pontosan tudtam, hogyan lehet lakást bérelni a városban. A megyében dolgozó orvosoknak volt egy olyan jó szokásuk, hogy öröklakást vásároltak és jó dohányért kiadták bérbe. Elég ügyet intéztem ahhoz, nem okozott különösebb problémát, hogy egy ilyen kellemes lakást megcsípjek magamnak. Ez mindjárt életforma változást jelentett. Gyalog elérhettem a legközelebbi éjszakai bárt, ahol esténként nem csak leittam magam, hanem gyakran felbukkant olyan „leányka”, aki okos jogi tanácsokért megosztotta velem az ágyikóját. Még csak fizetnem sem kellett. A lányoknak nem, de másoknak igen. Egy ilyen vidéki szórakozóhelyen tucatjával vannak az olyan úriemberek, akiknek „be van varrva a zsebük”. Olyanok, akik megünneplik a sikeres embert, akik pontosan tudják, hogyan kell kedveset és jót mondani annak, aki vágyik arra, hogy ő legyen a társaság központja. Szégyenkezve vallom be, hogy bedőltem ezeknek a figuráknak. Anyagi helyzetem bizony összekuszálódott egy kicsit. Fizettem az asszonynak a gyerekekért, fizettem a drága lakásért és fizettem mindenkinek, aki hajlandó volt velem egy korty tömény szeszt elfogyasztani. Munka közben egyre gyakrabban tapasztalnom kellett, hogy a korábban nem ismert megértéssel tekintenek rám a kollégák. A szépfiú kezdte a vállamat veregetni, másként mosolygott rám a Mosolygó, láttam, éreztem, hogy szinte óráról órára foszlik szét a nehezen megszerzett tekintélyem. Egyedül élni senkinek sem könnyű. Pláne annak, aki nem készült rá. Ott volt a bérelt lakásom, ahová a bárból üres zsebbel, vagy egy hölggyel vagy egyedül hazatámolyogtam, aztán eljött a reggeli magány, amikor borotválkozás ürügyén bele kellett nézni a tükörbe. Hát mint mondják, nem voltam nagyon elégedett magammal. Tudtam, hogy változtatni kellene, de mindig újabb és újabb időpontot jelöltem