Ez a Hét, 1997. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1997-05-02 / 18. szám

Az ügynök int A tanya közös tulajdon volt, de min­dig sokkal inkább az enyém, mint a fele­ségemé. Itt rendeztem a kanmurikat. Méghozzá kétfélét. És ezek teljesen elkü­lönültek egymástól. Az egyikre az elvtár­­sakat hívtam meg, a másikra a barátokat. Hamar meg lehet érteni, hogy miért. Mint ügyvédnek, az ügyvédi munka­­közösség elnökének, nagy szükségem volt a felső kapcsolatokra. Na, nem a leg­felsőbbekre, mert azok tudták, hogy hova menjenek. Megvoltak a vadászházaik, üdülőik, és egyéb összejöveteli helyeik, ahová például én a lábamat sem tehettem be. De voltak a közép-elvtársak, akikkel viszont ajánlatos volt jóban lenni. Hogy csak egy példát mondjak, az elvtársi buli­kon majdnem mindig ott volt a lakásosz­tály vezetője, a párt valamelyik harmad­­osztályú főnöke, gyakorta a szépfiú, na meg a munkatársaim közül Mosolygó, aki önmagában egy hitvány ember volt, viszont a felesége az egyik megyei taná­csi alelnök titkárnője és szeretője. Külön tanulmányt érdemelne, hogyan fonódott össze lassacskán a város értel­miségi és gazdag rétege az újonnan jött elvtársakkal. Bizony, élni csak úgy lehe­tett, ha az ember tudta, kit illik időről idő­re meghívni. Ha az elvtársak jöttek, fa­szénparázson bélszínt sütöttünk, s egy­két üveg whiskyt illett feldobni és dobo­zos söröket. Más alkalommal Dadus jött a haver­jaival, akkor fröccsöt ittunk, kolbászt, szalonnát, meg disznósajtot zabáltunk. Ámbátor a vendégek végül is egyfor­mán rúgtak be, de a kettőt soha nem volt szabad összekeverni. Azzal, hogy Rebeka gyakorlatilag ki­költözött hozzám, a buliknak - sajnos - véget kellett vetnem. Nem lett volna okos elárulni, vagy talán inkább beismer­ni, hogy gond van a családi életemben, hiszen ez egzisztenciámat veszélyeztette volna. Először ugyan arra gondoltam, hogy válók, de azonnal, aztán eljött hozzám fe­leségem testvérbátyja, Berci, aki a város egyik jelentős üzemének főmérnöke volt. Mondjuk, a szafaládégyáré. Figyelmez­tetett, hogy neki és nekem egyaránt na­gyon káros lenne, ha meggondolatlanul kezdeményezném a válópert. Erkölcsi szempontból valóban kis hazánkban nem nagy a különbség a vidéki város, meg a tanya között. Mifelénk erkölcsösnek kell lenni, a nyilvánosság előtt élő embernek, ha akarja, ha nem. Mint bontóperes ügyvéd, sokat olvas­tam arról, melyik országban hogyan van. Az Egyesült Államokban például ahány közigazgatás, annyiféle a lehetőség. Volt idő, amikor New Yorkban csak a rajtaka­pás esetén mondták ki a válást. Ezért ren­dezték meg rendre-sorra a rajtakapási je­leneteket. A Nevada-beli Renóban kitalálták, hogy már a „lelki kegyetlenség” is elég a váláshoz. Na meg három hónap külön­élés. Az úriasszonyok szállodában lak­tak, a szegényebbek pedig beálltak szo­balánynak. Állítólag így volt érdemes férfiembernek lenni. Ahogy teltek-múltak a napok, egyre inkább rájöttem, hogy nem érdemes sür­getni, sőt el sem kell kezdeni a válást. Bercivel megegyeztem, hogy majd egy­szer később, alkalmas időben újra meg­tárgyaljuk ezt a dolgot. Előbb örültem neki, aztán már bosszantott, hogy a feleségem nem ke­reste velem a találkozást. Két fiam időn­ként meglátogatott az ügyvédi irodám­ban, de ők sem mondták soha, hogy „apa gyere haza”. Berci volt a tárgyalópartnerem. Rebeka viszont először a fogkeféjét hozta ki, aztán a pongyoláját, no meg a papucsát, majd a nyári és őszi ruhatárát, s egy idő után elkezdett érdeklődni, mikor fejeződik be a válóper, amely el sem in­dult. Amikor morcosán elutasítottam, egy, a barátoknak mégiscsak megrende­zett buli végén azt vettem észre, hogy el­ment valamelyik haverral. Azt sem tud­tam, melyikkel. Közben egyre zordabbra fordult az időjárás. Volt ugyan villanykályha a ta­nyán, de be kellett látnom, hogy nem tart­ható ez a helyzet. Nemhiába voltam ügy­véd, pontosan tudtam, hogyan lehet la­kást bérelni a városban. A megyében dol­gozó orvosoknak volt egy olyan jó szo­kásuk, hogy öröklakást vásároltak és jó dohányért kiadták bérbe. Elég ügyet in­téztem ahhoz, nem okozott különösebb problémát, hogy egy ilyen kellemes la­kást megcsípjek magamnak. Ez mindjárt életforma változást jelentett. Gyalog elér­hettem a legközelebbi éjszakai bárt, ahol esténként nem csak leittam magam, ha­nem gyakran felbukkant olyan „leány­ka”, aki okos jogi tanácsokért megosztot­ta velem az ágyikóját. Még csak fizetnem sem kellett. A lányoknak nem, de másoknak igen. Egy ilyen vidéki szórakozóhelyen tucat­jával vannak az olyan úriemberek, akik­nek „be van varrva a zsebük”. Olyanok, akik megünneplik a sikeres embert, akik pontosan tudják, hogyan kell kedveset és jót mondani annak, aki vágyik arra, hogy ő legyen a társaság központja. Szégyen­kezve vallom be, hogy bedőltem ezeknek a figuráknak. Anyagi helyzetem bizony összekuszálódott egy kicsit. Fizettem az asszonynak a gyerekekért, fizettem a drá­ga lakásért és fizettem mindenkinek, aki hajlandó volt velem egy korty tömény szeszt elfogyasztani. Munka közben egyre gyakrabban ta­pasztalnom kellett, hogy a korábban nem ismert megértéssel tekintenek rám a kol­légák. A szépfiú kezdte a vállamat vere­getni, másként mosolygott rám a Mo­solygó, láttam, éreztem, hogy szinte órá­ról órára foszlik szét a nehezen megszer­zett tekintélyem. Egyedül élni senkinek sem könnyű. Pláne annak, aki nem készült rá. Ott volt a bérelt lakásom, ahová a bárból üres zsebbel, vagy egy hölggyel vagy egyedül hazatámolyogtam, aztán eljött a reggeli magány, amikor borotválkozás ürügyén bele kellett nézni a tükörbe. Hát mint mondják, nem voltam nagyon elégedett magammal. Tudtam, hogy változtatni kellene, de mindig újabb és újabb időpontot jelöltem

Next