Ez a Hét, 1997. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1997-02-07 / 6. szám
Kósza szárnyalás Örömmel vegyes csodálkozással láttam, hallgattam a képernyő jóvoltából, hogy a baloldali pártban úgy akadnak még balosabbak, mint egyenlők között az egyenlőbbek. A fölvevőgéppel végigpásztázott (igaz, többnyire élemedett korú) sereglet tagjai nagy-nagy helyesléssel bólogattak együtt az elnökségben üldögélő és vígan virító hölggyel. Tökéletes egyetértés! Mint egykor régen! Öreg lévén, akár az országút - teljesen fölöslegesen - emlékszem sok mindenre. Visszarévedezem például arra, hogy a háború után mindnyájunk jóságos édesapja és a fogatához tartozó társszülők milyen nagylelkűen bocsátottak meg az ún. kisnyilasoknak. Ezek nyilván egészen picinyke nyilaskák lehettek, csöpp fegyverekből lőtték be az embereket a hideg Dunába. Gyerekcsíny, nem szabad zokon venni! Csakhogy képtelen vagyok szabadulni a gyanútól: nem léteztek vajon efféle „kiskomcsik” is? Netán ,Jásszocik”, „kiscucilisták”! Az utóbbiak nyilván elfogadták a piacgazdaság nyögvenyelős gombócait, bár egyik-másik sehogyan se akart lecsúszni a torkukon. Mert ugyan finom dolog az a működő tőke - a tőke, amelyet azelőtt siránkozás nélkül illett dönteni. Ámde ha a sorra kivagdalt ősfáknak még a forgácsa is külföldre vándorol, akkor már se jut, se marad. Nos, merem remélni, hogy a „jobbosok”, megelőzendő a bajt, egy-egy törzset vagy legalább néhány derekas hasábot kisajátítottak - kapait kurta, neked is lesz alapon. (Kurtából roppant készleteink lelhetők föl.) A köznép (misera plebs) közé azonban inkább az ígéretek krajcárjait szórták, s azokkal megtelt sokak hócipője. (A szó egybecsengése hasoncímű lapokkal merő véletlen, az utóbbiak még javában töltődnek föl.) A lappangó indulatok gőzét legcélszerűbb könnyen nyíló szelepeken kibocsátani. Régebben is a humor emelgette a fortyogó levek katlanáról a fedelet. Midőn a kádári rendszer már úgy puhult, mint a hőre lágyuló műanyag, egészen a megyei tanácselnökig csaphatott föl a színpadi tréfa csípős csattanója. Bezzeg Antallék rémuralma alatt már sárral lehetett beszórni az egész kormányt - szinte illatozott a sajtószabadság. Manapság megint nem tanácsos ujjat húzni azokkal, akikkel az együgyű polgárnak baja volna. Amíg - tegyük föl - a budai dombok pótolhatatlan természeti kincseit dobjuk az ebek harmincadjára, addig az, akinek nem baja, nem inge, nem veszi magára. Inkább egzotikus, tájidegen (nem osztályidegen!) madarakat ment Nyíregyházán - igaz, védett (festetlenül) vöröshajú papagájokat. Itt a piros, hol a piros? Lám a szocialisták balfélen gyülekező hadában a másság babonás tisztelete mellett hébe-hóba a kizsákmányolás ellen is szót emelnek. Bevallom, meglehetős zavarba jöttem. Eddig ugyanis úgy tudtam, hogy ahol balszárny létezik, ott - elvileg - jobbszárnynak is illenék lennie. Hiszen minden bizonnyal összhangban kell csapkodni a szárnyakkal, ha közelít a választás és „szállong turul súlyű”. Vagy netán ezek a madarak jobbról is, balról is nekünk fütyülnek? Értse kiki úgy, ahogyan akarja? Utóvégre mostanság már nem kívülről, külországból rendelik a nótát. Legföljebb onnan pénzelik. Sárközy Péter A mai labancokról Van meleglabancz is (az egyiket, a legismertebbet — állítólag, mert hogy anyaországi ismerőseim állítják - Gabriellának hívják), de a legjobb ez a hideglabancz... (dolog). Az ő viselkedése leplezi le a leginkább a hideglabanczság mikéntjét és netovábbját, alapjainak alaptalanságát, a hidegségben rejlő meleg értékeket, a labancz látszat megött rejtőző - alkalmankénti (kényszer szülte) - néhanapi kuruckodást. Mondatait már-már aranyba lehetne önteni, legalábbis (feszt) olyan pontosan, feszesen, szinte hibátlanul fogalmaz - bármiféle közéleti szószéken -, ahogy kevés (talán senki) a másik oldalon. Vág az esze, szavai kíméletlenül aprítják az ellent (korpázza szegény bestye kurucfőnket)... Kész őrület! Hogy lehet ezzel Hideglabancz szópárbajra kiállni? Nem is mert Petővel Lezsák a képernyőre kerülni; a számvevőszék kimutatta, hogy a lakitelkiek nem sunda-bundáztak, ám hideglabanczékkal leállni vitázni... biztos vereség! Úgy forgatják a szót, úgy adják a bankot, mintha, ezer igaz érvvel ezeregy hamisat állítva szemben, igazuk lenne s mint mikor az erszény, lötyögő üressége ellenére, teli volna. A fordítva sem igazat úgy tódítják, mintha az maga lenne a Szentírás! Agyrém, az igaz. Ezekkel leállni vitázni... Ám hideglabanczunk kiesik merevségéből, midőn kiderül: kerül némi turpisság pártjaitok és kormányotok működésében! Hogy lopnak, csalnak, hazudnak... reggeltől estéiig az úr elvtársak! S gyorsan, már szinte (pláne) kuruckodva vágta - az ezek szerint mégiscsak a legveszélyesebb - magyar fiúk képébe, mi ellenben az elnöktök vezette alapítvánnyal csaltok! Hogy nem, hát nem, de az most kit érdekel? Hideg fejjel a leleplezést már hogy lehetne elviselni?... S magából kikelve... rágalmazott (már megint) egyet az ávósfi. Valahogy azért (még jobban) kimutatta ő főméltósága, a pártvezér a foga fehérjét! Ugyanis olyat talált mondani, mire föl azt a választ kapta Lakitelekről: — Kár, hogy feleded atyamestered, Jászi Oszkárt, ki arra tanított? a politika erkölcs nélkül... bűnözés! Kurta Miska Zaránd vármegyéből EZ A HÉT