Ez a Hét, 1997. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1997-02-07 / 6. szám

Kósza szárnyalás Örömmel vegyes csodálkozással lát­tam, hallgattam a képernyő jóvoltából, hogy a baloldali pártban úgy akadnak még balosabbak, mint egyenlők között az egyenlőbbek. A fölvevőgéppel vé­gigpásztázott (igaz, többnyire élemedett korú) sereglet tagjai nagy-nagy helyes­léssel bólogattak együtt az elnökségben üldögélő és vígan virító hölggyel. Töké­letes egyetértés! Mint egykor régen! Öreg lévén, akár az országút - telje­sen fölöslegesen - emlékszem sok min­denre. Visszarévedezem például arra, hogy a háború után mindnyájunk jósá­gos édesapja és a fogatához tartozó társ­szülők milyen nagylelkűen bocsátottak meg az ún. kisnyilasoknak. Ezek nyil­ván egészen picinyke nyilaskák lehet­tek, csöpp fegyverekből lőtték be az em­bereket a hideg Dunába. Gyerekcsíny, nem szabad zokon venni! Csakhogy képtelen vagyok szabadulni a gyanútól: nem léteztek vajon efféle „kiskomcsik” is? Netán ,Jásszocik”, „kiscucilisták”! Az utóbbiak nyilván elfogadták a pi­acgazdaság nyögvenyelős gombócait, bár egyik-másik sehogyan se akart lec­súszni a torkukon. Mert ugyan finom dolog az a működő tőke - a tőke, ame­lyet azelőtt siránkozás nélkül illett dön­teni. Ámde ha a sorra kivagdalt ősfák­nak még a forgácsa is külföldre ván­dorol, akkor már se jut, se marad. Nos, merem remélni, hogy a „jobbo­sok”, megelőzendő a bajt, egy-egy tör­zset vagy legalább néhány derekas hasá­bot kisajátítottak - kapait kurta, neked is lesz alapon. (Kurtából roppant kész­leteink lelhetők föl.) A köznép (misera plebs) közé azonban inkább az ígéretek krajcárjait szórták, s azokkal megtelt sokak hócipője. (A szó egybecsengése hasoncímű lapokkal merő véletlen, az utóbbiak még javában töltődnek föl.) A lappangó indulatok gőzét legcél­szerűbb könnyen nyíló szelepeken ki­bocsátani. Régebben is a humor emel­gette a fortyogó levek katlanáról a fede­let. Midőn a kádári rendszer már úgy puhult, mint a hőre lágyuló műanyag, egészen a megyei tanácselnökig csapha­tott föl a színpadi tréfa csípős csattanója. Bezzeg Antallék rémuralma alatt már sárral lehetett beszórni az egész kormányt - szinte illatozott a sajtószabadság. Manapság megint nem tanácsos ujjat húzni azokkal, akikkel az együgyű pol­gárnak baja volna. Amíg - tegyük föl - a budai dombok pótolhatatlan természe­ti kincseit dobjuk az ebek harmincad­­jára, addig az, akinek nem baja, nem in­ge, nem veszi magára. Inkább egzotikus, tájidegen (nem osztályidegen!) madarakat ment Nyír­egyházán - igaz, védett (festetlenül) vö­röshajú papagájokat. Itt a piros, hol a pi­ros? Lám a szocialisták balfélen gyüle­kező hadában a másság babonás tiszte­lete mellett hébe-hóba a kizsákmányolás ellen is szót emelnek. Bevallom, meglehetős zavarba jöt­tem. Eddig ugyanis úgy tudtam, hogy ahol balszárny létezik, ott - elvileg - jobbszárnynak is illenék lennie. Hiszen minden bizonnyal összhangban kell csapkodni a szárnyakkal, ha közelít a választás és „szállong turul s­úlyű”. Vagy netán ezek a madarak jobbról is, balról is nekünk fütyülnek? Értse ki­ki úgy, ahogyan akarja? Utóvégre mos­tanság már nem kívülről, külországból rendelik a nótát. Legföljebb onnan pénzelik. Sárközy Péter A mai labancokról Van meleglabancz is (az egyiket, a legismertebbet — állítólag, mert hogy anyaországi ismerőseim állítják - Gabri­ellának hívják), de a legjobb ez a hidegla­bancz... (dolog). Az ő viselkedése leplezi le a leginkább a hideglabanczság miként­jét és netovábbját, alapjainak alaptalan­ságát, a hidegségben rejlő meleg értéke­ket, a labancz látszat megött rejtőző - al­kalmankénti (kényszer szülte) - néhana­­pi kuruckodást. Mondatait már-már aranyba lehetne önteni, legalábbis (feszt) olyan pontosan, feszesen, szinte hibátlanul fogalmaz - bármiféle közéleti szószéken -, ahogy kevés (talán senki) a másik oldalon. Vág az esze, szavai kíméletlenül aprítják az ellent (korpázza szegény bestye kuruc­­főnket)... Kész őrület! Hogy lehet ezzel Hideglabancz szópárbajra kiállni? Nem is mert Petővel Lezsák a képer­nyőre kerülni; a számvevőszék kimutat­ta, hogy a lakitelkiek nem sunda-bundáz­­tak, ám hideglabanczékkal leállni vitáz­ni... biztos vereség! Úgy forgatják a szót, úgy adják a bankot, mintha, ezer igaz érvvel ezeregy hamisat állítva szemben, igazuk lenne s mint mikor az erszény, lö­työgő üressége ellenére, teli volna. A fordítva sem igazat úgy tódítják, mintha az maga lenne a Szentírás! Agyrém, az igaz. Ezekkel leállni vitázni... Ám hideglabanczunk kiesik merevsé­géből, midőn kiderül: kerül némi turpis­ság pártjaitok és kormányotok működé­sében! Hogy lopnak, csalnak, hazud­nak... reggeltől estéiig az úr elvtársak! S gyorsan, már szinte (pláne) kuruckodva vágta - az ezek szerint mégiscsak a leg­veszélyesebb - magyar fiúk képébe, mi el­lenben az elnöktök vezette alapítvánnyal csaltok! Hogy nem, hát nem, de az most kit ér­dekel? Hideg fejjel a leleplezést már hogy lehetne elviselni?... S magából ki­kelve... rágalmazott (már megint) egyet az ávósfi. Valahogy azért (még jobban) kimutat­ta ő főméltósága, a pártvezér a foga fehér­jét! Ugyanis olyat talált mondani, mire föl azt a választ kapta Lakitelekről: — Kár, hogy feleded atyamestered, Jászi Oszkárt, ki arra tanított? a politika erkölcs nélkül... bűnözés! Kurta Miska Zaránd vármegyéből EZ A HÉT

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék