Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1997-12-23 / 52-53. szám
A KELTŐ UTOL! Húsz éve hát Nagyon régi, inkább hat, mint öt évtizeddel ezelőtti karácsonyok jutnak most eszembe. Amikor már nemcsak a szüleink, hanem mi, a gyerekek is odatettük ajándékunkat a karácsonyfa alá. Szegény jó bátyám nagy kópé volt. Ebből az alkalomból megvette azokat a könyveket, amelyeket ő szeretett volna elolvasni. Így került a manaballai állomásfőnökök karácsonyfája alá Dante Isteni színjátéka, amelynek teljes fordítását nem sokkal előbb fejezte be Babits Mihály, s amely sok-sok magyarázó szöveggel jelent meg. Az csak természetes, hogy én, inkább gyermek, mint kamasz azonnal eldöntöttem, hogy „kiolvasom”. Aztán hamar kiderült, hogy nemcsak a versek hosszú sorával kellene megküzdenem, de az utalások megértéséhez ismerni kellene a reneszánsz Itáliát, a Guelfek és Gibellinek ádáz küzdelmeit, a nagy és kis zsarnokokat, filozófusokat és művészeket, és háttérként egész Európa helyzetét. Mondanom sem kell, hogy ebbe a vállalkozásba nagyon hamar beletört a bicskám. Azóta sokkal többet tudok erről az elsüllyedt világról, hiszen Európa történetének egyik legizgalmasabb korszaka volt, de valahogy az Isteni színjáték elolvasására azóta se tudtam rászánni magam. (Bevallom, nagyon kíváncsi lennék, hány olvasó jutott sokkalta beljebb a pokol kapujánál. * Miért meséltem el mindezt? Mert tulajdonképp’ nagyon rokon élmény volt a Krónika-töredéket, Nagy László naplóját olvasni, melyben 1975. január 17-étől 1978. január 29-ig nyugodtan mondhatjuk, halála órájáig vetette papírra élményeit, megfigyeléseit. Van azonban egy óriási különbség: az utóbbi esetben alkalmam volt közelről ismerni a szerzőt, és sokakat azok közül, akikről naplójában megemlékezik. Tudtam ki ő, már jóval előbb, mielőtt személyesen megismerhettem. Ezt pedig Zolnay Pál filmrendezőnek és feleségének, Berek Katinak köszönhettem. Sokan nagytehetségű színészeink mondták gyakorta Nagy Laci verseit. Köztük Latinovits Zoltán is, akinek halálát a költő gyönyörű alkotással gyászolta meg. Ám a napló alapján is joggal elmondhatjuk, hogy a legtöbbet megismertetéséért Kati tette. Egy helyütt Nagy László le is írja: verseit csak Kati tudja igazán mondani. Volt egy éjszaka, amelyet elfeledni soha nem tudok. Együtt borozgattunk a késő estébe nyúlóan, valahol, és Kati folyton haza akart menni, mert másnap volt a Mennyegző televíziós felvétele. Ám gyötörte az alkotó nyugtalanság, s egyszer csak azt vette fejébe, hogy feljönnek hozzám, és az éjszaka kellős közepén végigmondja a költő édesanyjáról szóló hosszú verset. Én, sajnos már nem voltam alkalmatos közönség, és kétszer is elszunnyadtam, aminél nagyobb sértést aligha lehetett volna elkövetni. Kati veszekedésére előjött a velem lakó édesanyám, és ettől hirtelen nagyon drámaivá vált a helyzet. Kati most már neki szavalt, és a végén egymás nyakába borulva siratták az asszonyi sorsot. Egy másik alkalommal a népi költők estje volt az Egyetemi Színpadon. Pali a felesége elé ment, s engem is magával hurcolt. Nemcsak az ünneplésen ragadtunk ott, de utána, a hajnali órákban még kimentünk a Haller téri piacra, ahol a zöldségesek meg a pesti lumpák között szórakoztunk. Borozgattunk télen Szigligeten, s egy- EZ A HÉT