Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)

1997-12-23 / 52-53. szám

A KELTŐ UTOL! Húsz éve hát Nagyon régi, inkább hat, mint öt évti­zeddel ezelőtti karácsonyok jutnak most eszembe. Amikor már­ nemcsak a szüle­ink, hanem mi, a gyerekek is odatettük ajándékunkat a karácsonyfa alá. Szegény jó bátyám nagy kópé volt. Ebből az alka­lomból megvette azokat a könyveket, amelyeket ő szeretett volna elolvasni. Így került a manaballai állomásfőnökök kará­csonyfája alá Dante Isteni színjátéka, amelynek teljes fordítását nem sokkal előbb fejezte be Babits Mihály, s amely sok-sok magyarázó szöveggel jelent meg. Az csak természetes, hogy én, inkább gyermek, mint kamasz azonnal eldöntöt­tem, hogy „kiolvasom”. Aztán hamar ki­derült, hogy nemcsak a versek hosszú so­rával kellene megküzdenem, de az utalá­sok megértéséhez ismerni kellene a rene­szánsz Itáliát, a Guelfek és Gibellinek ádáz küzdelmeit, a nagy és kis zsarnokokat, filozófusokat és művészeket, és háttérként egész Európa helyzetét. Mondanom sem kell, hogy ebbe a vál­lalkozásba nagyon hamar beletört a bics­kám. Azóta sokkal többet tudok erről az elsüllyedt világról, hiszen Európa történe­tének egyik legizgalmasabb korszaka volt, de valahogy az Isteni színjáték elolva­sására azóta se tudtam rászánni magam. (Bevallom, nagyon kíváncsi lennék, hány olvasó jutott sokkalta beljebb a pokol ka­pujánál. * Miért meséltem el mindezt? Mert tulaj­donképp’ nagyon rokon élmény volt a Krónika-töredék­et, Nagy László naplóját olvasni, melyben 1975. január 17-étől 1978. január 29-ig nyugodtan mondhat­juk, halála órájáig vetette papírra élménye­it, megfigyeléseit. Van azonban egy óriási különbség: az utóbbi esetben alkalmam volt közelről is­merni a szerzőt, és sokakat azok közül, akikről naplójában megemlékezik. Tudtam ki ő, már jóval előbb, mielőtt személyesen megismerhettem. Ezt pedig Zolnay Pál filmrendezőnek és feleségé­nek, Berek Katinak köszönhettem. Sokan nagytehetségű színészeink mondták gya­korta Nagy Laci verseit. Köztük Latinovits Zoltán is, akinek halálát a költő gyönyörű alkotással gyászolta meg. Ám a napló alapján is joggal elmondhatjuk, hogy a legtöbbet megismertetéséért Kati tette. Egy helyütt Nagy László le is írja: verseit csak Kati tudja igazán mondani. Volt egy éjszaka, amelyet elfeledni so­ha nem tudok. Együtt borozgattunk a késő estébe nyúlóan, valahol, és Kati folyton haza akart menni, mert másnap volt a Mennyegző televíziós felvétele. Ám gyö­törte az alkotó nyugtalanság, s egyszer csak azt vette fejébe, hogy feljönnek hoz­zám, és az éjszaka kellős közepén végig­mondja a költő édesanyjáról szóló hosszú verset. Én, sajnos már nem voltam alkal­matos közönség, és kétszer is elszunnyad­tam, aminél nagyobb sértést aligha lehetett volna elkövetni. Kati veszekedésére elő­jött a velem lakó édesanyám, és ettől hir­telen nagyon drámaivá vált a helyzet. Kati most már­ neki szavalt, és a végén egymás nyakába borulva siratták az asszonyi sor­sot. Egy másik alkalommal a népi költők estje volt az Egyetemi Színpadon. Pali a felesége elé ment, s engem is magával hur­colt. Nemcsak az ünneplésen ragadtunk ott, de utána, a hajnali órákban még ki­mentünk a Haller téri piacra, ahol a zöld­ségesek meg a pesti lumpák között szó­rakoztunk. Borozgattunk télen Szigligeten, s egy- EZ A HÉT

Next