Ez a Hét, 1997. július-december (4. évfolyam, 27-53. szám)
1997-12-23 / 52-53. szám
■iliii Nagy László szer pedig nyáron csónakáztunk egy nagyot. Mint ahogy azt a napló is tanúsítja, Nagy László ugyan Budán, a Margitszigettel szemben lakott, de a természettel való nagy találkozásait a szigligeti alkotóházban eltöltött hetek adták számára. Imádott csónakázni a parti nádasok közt, a Tapolca folyócska torkolatában. Úgy adódott, hogy váltásként a csónakot nekünk kellett volna átadnia. Erős felsőtestével és rossz lábával igen nehezen szánta volna rá magát a kiszállásra. Biztattam tehát, hogy tartson velünk. Boldogan evezett tovább, s kivitt bennünket kicsit Keszthely felé vagy öt-hatszáz méterre a tóba azzal, hogy megmutatja a Balaton legszebb pontját. Olyan helyet talált, ahonnan gyönyörű körkörös volt a kilátás: nemcsak a szigligeti vár, a Badacsony látszott, hanem a Szent György hegy, oldalt a Hegyesd, de a györöki Szép kilátó, a túloldalon pedig a fonyódi dombok. Pörgette a csónakot, csak pörgette. Milyen kár, hogy a vízig nem lehet emlékművet tenni. Téli közös borozásunknál meg a Zelkkel folytatott pajzán költői játékaival szórakoztatott. Öccsétől, Ágh Istvántól tudom, hogy ezeket a „költeményeket’’ gyakorta előrántotta, ha jó hangulatot akart teremteni. Nem tudom, egy karácsonyi cikkben illik-e ilyet elmondani, de naplója tanúsága szerint Zelk őt már alig élve is felhívta, s miután elpanaszolta mennyire fáj a lába, fontosnak érezte új rigmusát is közölni: „a kanca van alul, mikor baszik a ló...” Ezzel csak azt próbáltam bizonyítani, hogy a játékosságot és a komolyságot, sőt a méltóságot vegyíteni tudta. * Megrendítő képet kapunk a naplóból mindennapos szenvedéseiről, amikor gyomrából a kardok időnként a szívéig szúrnak. Mannával szeretne táplálkozni, ám ehelyett leginkább hurkát, sült kolbászt, császárszalonnát eszik, na meg iszonyúan rossz ebédeket a Nimródban (ezekről alig olvashatunk egy jó szót), leginkább azért, hogy együtt lehessen barátaival. Az ES-nél elborítják a rossz költők, a dilettánsok versei. A tiszteletet megkapja, de a szerkesztésbe alig van beleszólása. Minden versénél szorong, hogy elfogadják-e. A hatalommal való kapcsolatára érdemes idézni egy 1976. május 12-éről szóló feljegyzést, amikor a nagyhatalmú pártvezérrel, Óvári Miklóssal való találkozásáról számol be, aki egy íróközgyűlés előtt magához kérette: „Napsütés, szép reggel, minden vadszegfűm virít. A Dunán hajók járnak. Kávét főzök. - Sikerült egy szép versszakot írnom, utolsó sora: Dániel úr, tusakodj molyokkal. - Még O. M.-hoz menet is versen törtem a fejem. Szívélyes, nyugodt volt. Beszélt, beszéltem. Ádám Évánál kezdtük. Nem nagyon tájékozott a költészetben. Közgyűlés, s szeretnék ha minél több irányzat, árnyalat képviseltetné magát a választmányban. Mondtam, nem lesz tüzes vita, de a választás, az érdekel mindenkit, engem is nagyon izgat. A hattyús versemet említette, a sort, hogy ’Úristen, én nem vagyok itthon?’. Mondtam, úgy kell érteni, ahogy írva van. Elmondtam okait, előzményeit a versnek. Példából: a nemzet sértegetése, írók sértegetése, a diszkriminációk. Másfél óra után, négykor elbúcsúztam. A taxiállomáshoz menve tökéletesítettem a Berzsenyi versemben egy sort, így: tipord a romlás rút petehalmazát. Este már nem tudtam írni. - Hol- SS «■■■■» iz A HÉT