Ez a Hét, 1998. január-március (5. évfolyam, 1-12. szám)
1998-03-13 / 10. szám
p. s. gyanánt később - elsőre - ugyanígy (majdnem együltében) a Károli-féle Bibliát. Más az, amikor az ember már szemelget (a javából), de elsőre - az efféle írás! - úgy magával ragadhat, hogy letenni lehetetlen, egyvégtében végig kell olvasni! Hogy az első látásra születő szerelemhez hasonlóan meghatározó élményeddé váljék. Új szépség elcsábíthat, más élmény a korábbit (egy időre?) elhomályosíthatja, de - míg meszesedni nem kezdenek agyadban az erek - megfeledkezni, hogy lehetne... Éppen Petőfiről? Fejenagy és szemérmetes Erzsók? Pató Pál vitézlő urunk? Alföldünk? Tiszánk? Forradalmunk (hogy: Talpra!), mely Ispánkúthoz (Kozákpikára, szászgödörbe) vezet? Júliánk és Szeptember végénk? Hogy mi fogott meg? Nem nehéz sorolni kezdeni (befejezni annál körülményesebb): az alföldi parasztéból kinőtt költői nyelv, az érzelem tisztasága, a végtelen (s fékezhetetlen) szabadságvágy, az ihletett pillanatok tökéletes megragadása, a valamennyiünknek oly drága Magyarország minden szegelletének káprázatait fölmutató (igen sikeres) igyekezet, a határtalan szerelem s annak egy partiumi sutba költözése, világforradalom és nemzetiség egyeteme, az ifjú férfiú önbecse, a (magyar) költészet hivatásának - úgy vettem - végérvényes megfogalmazása... Hát igen. A XX. század költőihez címzett honi (ál)posztmodernek szemében bizonyára korcsmár (mindenképpen mucsai!) bölcsességre merészkedő s igen kirekesztően nyilatkozó - XIX. századi verses fölszólamlása az ügyben, hogy Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd. Ezt hallva (még rosszabb: átélve, megélve, vele azonosulva) mi mást tehetett, ki hasonlókép érzett (hon, költés, szerelem, emberség-emberiség s egyebek dolgában): a huszadik századból valami hasonlóra emlékeztette (minden külön figyelmeztetés nélkül is) a XXI. század dalnokait - költőit s nem vers-szövegszerkesztőit! ...Adytól Sütőig valahány valamirevaló tollforgató. Hogy minden egyéb legföljebb vaklárma. Vagy hogy „Petőfi nem magyar”... Nem eléggé, márfaj(ta) alapon. Fajtalankodó magyari meg szláv süsüjei a Kárpát-Duna Nagyházának! Ha ő nem, akkor ki ? ...Persze az sem volt utolsó tanulság a Petőfi-összest (hetedikesként?) versről versre - szinte regényként - végigolvasva, mit tán sosem fog megérteni némely akadémiai esztéta: ha a világirodalomban a legnagyobb magyar költőként számon tartott Petőfi életműve ilyen egyenetlen, hogy lehet akkor bárkitől elvárni, hogy valamennyi beszélye, költeménye, játékszíni mivé egyugyanazon művészi tökélyre jusson?! Hogy biza - Petőfinél - a jó pár tökéletes költemény mellett sereg érdekes, ám csak közepes és ugyanannyi klapancia sorjázik; s hogy az az első harmad (?) teszi Petőfit! A többi atig számít (az olvasónak, a szakmabelinek - meglehet - fontos). Hogy - ma (ezredvégünkön) szétnézve irodalmunkban - az szaladjon ki az ember száján: lám, a poszt-ez, poszt-az írás (valójában) mily más! (Szinte) Maga a tökély! Hisz (?) „posztmodernek” (posztnyugatosék, posztújholdasék, posztavantgardék, posztposzték) legjava egyháztomban képes ugyanarra a színvonalra: írásról írásra (való, igen cirkalmasan) ugyanaz a semmi. Petőfi (mintha) valami mást művelt (volna)! Nem vitás, elég egyenetlen az életműve! Csak jönne már valami hasonló színvonalbéli hullámzás! Hegy, völgy. Petőfi-arcok Mindenféle művész-megközelítések! Mozgókép-szalagon, fából, kőben. Könyvben, színpadon. Művészek Petőfijei közül - melyekkel szembetalálkoztam - az elsők egyikét rögvest elutasítottam. Debrecenben deákoskodván botlottam bele egy olyan Petőfi-kőbe, melytől kitett (1967-ben) a hideg. Hogy ne mondjam! Biztos túloztam, de. D. van egy város, úgy hívják, hogy Z. nem Zéró, az más, ebben a faluban a plébánia mellett áll egy fából faragott Petőfi-szobor, ez a Petőfi vagy hatszáz esztendeje többek közt itt is élt néhány évet. villamosmérnök volt a lelkem, csudálatos fölfedezések fogantak fejében, ebben a faluban mégis majd éhen halt. a telet árnyékszék fedele és falai alatt és között töltötte, nagyujja lefagyott, szemgolyóján verebek jégkorongoztak, körülötte lepedőnyi zsíros papírok tömege, nagyszájú, nagymellű szépfiúk, selyemfiúk, úri gyerekek, széplelkek, tüdőbajt kapott, gyomrának oldala kilyukadt, veszett kutyák rágták lábszárát, most pediglen szobra van, mert nagyember volt, nagy költő, és elvégre itt is élt, hogy majdnem éhen döglött? hogy éppen ennek a tanyának nincs semmi köze hozzá, a szelleméhez? az ugyebár mellék körülmény, hogy a szobor vastagnyakú, vastagcombú civil-ifjat ábrázol, az ugye mellékes, hogy Petőfi ilyen volt, hogy Petőfi egészen más volt? az pláne mellékes, de a szobor kell, az idegenforgalomnak jó is így, az árnyékszéket, ahol lakott, már rég megette a fene, most akarják újjá varázsolni, központi fűtést bele, vízöblítést, az kell, mert anélkül nem huszadik századi az ember, és Petőfi sem megérdemli, hogy legalább egyszer jól lakjon, a szobra. Parittyakőnek szántam, beverni némely - Kádár-korszaki - ablakot? Hogy Ferenczy Béni Gyulán álló (Erkel - szobra elől Erdélybe induló), fél öklét összeszorító, másik kezével oldalán függő kardjára ügyelő, dacos tartású, elszánt arcú, hányavetin kihajtott ingű, tüdőbeteg-dongájú, csak azért is a cár atyuska hordája elé siető Petőfije annál inkább telitalálat legyen! Ferenczynek Békés gyulai Megyeházája előtt díszelgő bronz Petőfije is megismerheti - mondhatni: segesvári módra - a hullarablók ügybuzgalmát. Sándor kardját valamiféle nemzedékről