Ez a Hét, 1998. január-március (5. évfolyam, 1-12. szám)

1998-03-13 / 10. szám

p. s. gyanánt később - elsőre - ugyanígy (majdnem együltében) a Károli-féle Bibliát. Más az, amikor az ember már szemel­­get (a javából), de elsőre - az efféle írás! - úgy magával ragadhat, hogy letenni lehe­tetlen, egyvégtében végig kell olvasni! Hogy az első látásra születő szerelemhez hasonlóan meghatározó élményeddé váljék. Új szépség elcsábíthat, más élmény a korábbit (egy időre?) elhomályosíthatja, de - míg meszesedni nem kezdenek agyadban az erek - megfeledkezni, hogy lehetne... Éppen Petőfiről? Fejenagy és szemérmetes Erzsók? Pató Pál vitézlő urunk? Alföldünk? Ti­szánk? Forradalmunk (hogy: Talpra!), mely Ispánkúthoz (Kozákpikára, szász­gödörbe) vezet? Júliánk és Szeptember végénk? Hogy mi fogott meg? Nem nehéz sorolni kezdeni (befejezni annál kö­rülményesebb): az alföldi parasztéból kinőtt költői nyelv, az érzelem tisztasága, a végtelen (s fékezhetetlen) szabadság­­vágy, az ihletett pillanatok tökéletes megragadása, a valamennyiünknek oly drága Magyarország minden szegel­­letének káprázatait fölmutató (igen sike­res) igyekezet, a határtalan szerelem s an­nak egy partiumi sutba költözése, világ­forradalom és nemzetiség egyeteme, az ifjú férfiú önbecse, a (magyar) költészet hivatásának - úgy vettem - végérvényes megfogalmazása... Hát igen. A XX. század költőihez címzett­­ honi (ál)posztmodernek sze­mében bizonyára korcsmár (mindenkép­pen mucsai!) bölcsességre merészkedő s igen kirekesztően nyilatkozó - XIX. századi verses fölszólamlása az ügyben, hogy Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd. Ezt hallva (még rosszabb: átélve, megélve, vele azonosulva) mi mást te­hetett, ki hasonlókép érzett (hon, költés, szerelem, emberség-emberiség s egyebek dolgában): a huszadik századból valami hasonlóra emlékeztette (minden külön fi­gyelmeztetés nélkül is) a XXI. század dal­nokait - költőit s nem vers-szövegszer­­kesztőit!­­ ...Adytól Sütőig valahány va­lamirevaló tollforgató. Hogy minden egyéb legföljebb vaklárma. Vagy hogy „Petőfi nem magyar”... Nem eléggé, márfaj(ta)­ alapon. Fajtalankodó magyari meg szláv süsüjei a Kárpát-Duna Nagyházának! Ha ő nem, akkor ki ? ...Persze az sem volt utolsó tanulság a Petőfi-összest (hetedikesként?) versről versre - szinte regényként - végigolvas­va, mit tán sosem fog megérteni némely akadémiai esztéta: ha a világirodalomban a legnagyobb magyar költőként számon tartott Petőfi életműve ilyen egyenetlen, hogy lehet akkor bárkitől elvárni, hogy valamennyi beszélye, költeménye, játék­színi mivé egyugyanazon művészi tö­kélyre jusson?! Hogy biza - Petőfinél - a jó pár tökéletes költemény mellett sereg érdekes, ám csak közepes és ugyanannyi klapancia sorjázik; s hogy az az első har­mad (?) teszi Petőfit! A többi atig számít (az olvasónak, a szakmabelinek - meglehet - fontos). Hogy - ma (ezredvégünkön) szét­nézve irodalmunkban - az szaladjon ki az ember száján: lám, a poszt-ez, poszt-az írás (valójában) mily más! (Szinte) Maga a tökély! Hisz (?) „posztmodernek” (posztnyugatosék, posztújholdasék, posztavantgardék, posztposzték) legjava egyháztomban képes ugyanarra a színvo­nalra: írásról írásra (való, igen cir­­kalmasan­) ugyanaz a semmi. Petőfi (mintha) valami mást művelt (volna)! Nem vitás, elég egyenetlen az élet­műve! Csak jönne már valami hasonló szín­vonalbéli hullámzás! Hegy, völgy. Petőfi-arcok Mindenféle művész-megközelítések! Mozgókép-szalagon, fából, kőben. Könyvben, színpadon. Művészek Petőfijei közül - melyekkel szembetalálkoztam - az elsők egyikét rögvest elutasítottam. Debrecenben deá­­koskodván botlottam bele egy olyan Petőfi-kőbe, melytől kitett (1967-ben) a hideg. Hogy ne mondjam! Biztos túloztam, de. D. van egy város, úgy hívják, hogy Z. nem Zéró, az más, ebben a faluban a plébánia mellett áll egy fából faragott Petőfi-szo­bor, ez a Petőfi vagy hatszáz esztendeje többek közt itt is élt néhány évet. villamos­mérnök volt a lelkem, csudálatos fölfe­dezések fogantak fejében, ebben a faluban mégis majd éhen halt. a telet árny­ékszék fedele és falai alatt és között töltötte, nagyujja lefagyott, szemgolyóján verebek jégkorongoztak, körülötte lepe­­dőnyi zsíros papírok tömege, nagyszájú, nagymellű szépfiúk, selyemfiúk, úri­ gye­rekek, széplelkek, tüdőbajt kapott, gyom­rának oldala kilyukadt, veszett kutyák rágták lábszárát, most pediglen szobra van, mert nagy­­ember volt, nagy költő, és elvégre itt is élt, hogy majdnem éhen döglött? hogy éppen ennek a tanyának nincs semmi köze hozzá, a szelleméhez? az ugyebár mellék körülmény, hogy a szo­bor vastagnyakú, vastagcombú civil-ifjat ábrázol, az ugye mellékes, hogy Petőfi ilyen volt, hogy Petőfi egészen más volt? az pláne mellékes, de a szobor­ kell, az idegen­forgalomnak jó is így, az árnyék­­széket, ahol lakott, már rég megette a fene, most akarják újjá varázsolni, központi fűtést bele, vízöblítést, az kell, mert anélkül nem huszadik századi az em­ber, és Petőfi sem megérdemli, hogy legalább egyszer jól lakjon, a szobra. Parittyakőnek szántam, beverni né­mely - Kádár-korszaki - ablakot? Hogy Ferenczy Béni Gyulán álló (Erkel - szobra­­ elől Erdélybe induló), fél öklét összeszorító, másik kezével oldalán függő kardjára ügyelő, dacos tartású, elszánt arcú, hányavetin kihajtott ingű, tüdőbeteg-dongájú, csak azért is a cár atyuska hordája elé siető Petőfije an­nál inkább telitalálat legyen! Ferenczynek Békés gyulai Megye­házája előtt díszelgő bronz Petőfije is megismerheti - mondhatni: segesvári módra - a hullarablók ügybuzgalmát. Sándor kardját valamiféle­­ nemzedékről

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék