Ez a Hét, 1998. január-március (5. évfolyam, 1-12. szám)

1998-03-27 / 12. szám

Bel Ami börtönben Márciusi ünnepünkre a Tettek Em­bere a börtönben számolt be nekünk egykori szenvedéseiről. Üldözték, bán­talmazták annak a rendszernek a pokoli pribékjei, amelyben kedves nagyapósa, a derék Révai mester irányította valaha a szellemi szellőket. Sajnos a képernyő nem közvetítette a főpolgármester úr bizonyára fennkölt szózatát, csupán a borzalmas belső tér látványával riogatott bennünket. (Ott túl a rácson egy másik világ van - dalolják a Gül Baba című operettben...) Szem nem maradhatott szárazon. Föl kellett idézni, milyen szörnyűségeket élhetett át egy ilyen hősi múltú, más­ként gondolkodó, lázadó lapszerkesztő és mozgalmán Minden bizonnyal merő rágalom, hogy betevő falatjáért egy Vá­ci utcai mulatóban kellett izzadoznia. Óriási szerencsénkre túlélte a puha szocializmus kemény, kegyetlen csapá­sait. Most tehát perceit fővárosunk föl­­virágoztatására áldozhatja. Teljesen önzetlenül teszi, hiszen itt sem lakik. Nyilván azért költözött a csöndes erdei lakosztályba, hogy zajos odúját - ingyen és bérmentve - vala­mely ágrólszakadt hajléktalannak en­gedhesse át. Szívtelen sajtónk nem méltatja kel­lőképpen az efféle nemes áldozatokat. Bezzeg Antallék korában! Igen­csak kivesézték, ki, hová, miért, hogyan költözik... Hja, változnak az idők. A mi Demszkynk néhai gyötrelmei ma már az inkvizíció kínzókamráit idézik... Ehhez képest eltörpülnek Rákosi pajtás verőlegényei, verejtékes munkájuk a feledés ködébe vész. Az 56-os megtorlások pedig szinte tré­faszámba vehetők. Recskre legföljebb az igazságügyér gondol, némi őr­­szemléleti nosztalgiával. Igyekszünk a „múltat végképp eltörölni” - kivéve, ha dicsfényt fonhat szoclib fejek közé. Milyen szépen mosolyog a három dalra - Demszky, Kuncze, Magyar - a választási röpiraton! A háttér talán kissé üres. Vajon hiányzik valaki eb­ből a mérlegelő utcából? Mi tagadás, nekem nem hiányzik. S.P. Az más labancokról Azt írja az újság, apukája, mielőtt ávós lett volna, kárpitosként kereste kenyerét. Mit lehet tenni, az embernek vala­miből meg kell élnie! Főleg abban a piszkos horthysta kapitalizmusban! A mai, a petői, nyilván más, Pe­tőnek. ...Neki igen, de nekünk... Zarándi gyepűn innen, zarándi gyepűn túl. - Mi bajod neked a kárpitosokkal? - támad rám a vlach kertláb-szomszé­­dom Zarándban, mert hogy ő is ebben az iparban utazik. Mi lenne, semmi. - Azért mondom. (Mert még - ellenkező esetben - bősz rumunellenesnek vél.) (Vlachfalónak kárpitügyben.) Mert hogy elvtársi ő figyelme a köz előtt a jó atyját kárpitosnak vallot­ta, az édesapját k­ávéhálozót pörbe fogta, míg fény nem derült szabad és demokrata és szövetségi turpisságára! Agyafúrt, nem mondom. Persze az ember, mielőtt beáll a Gestapóba, KGB-be, Securitatébe, ÁVH-ba állambiztonságinak, csak kellett hogy csináljon valamit! Valamicskét, valamennyire, vala­hol. Ám hogy épp az Államvédelmi Osztályt válassza a kárpitosa! Nem vitás, előbb a párt mellett tette le a garast. Ha meg már a párt (Éljen! Zsivó! Nyezsije! Trajaszk!), onnast csak egy ugrás a Hatóság!­­ Megvan még nálatok a Hatósági húsbolt? Hogy a csudába ne. Ha másra nem, disznókörömre tán még futja. (Hol Kormos Bauer a mészáros?) (Ejnye, elvtársaim a Magyar Hon­ban!) (De könnyen ment ez a gúnya­fordítás!) (­ Kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda!) ...Hogy oda ne rohanjak. - Hiába, kárpit az egész világ! Már ha bekárpitozzuk. / Kurta Miska Zaránd vármegyéből Pető kárpitos II/ A HÉT

Next