Ez a divat, 1982 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1982-06-01 / 6. szám
moezBEJÁRÓ BERKES ZSUZSA TÉVÉBEMONDÓNŐK VETÉLKEDŐJE AZ EZ A DIVATBAN 33 éves, két gyermeke van, az ötéves Gabriella és a hároméves And- Vagyis családanya és mellesleg tévébemondó, igaz, hogy ez a papírokon fordítva van. — Gabi és András nevelése óriási kötöttséget jelent, amit persze örömmel vállalunk — mondja. — A lányom nem járt bölcsődébe, így amikor dolgoztam, akkor a férjemnek vagy a családból valakinek ügyeletet kellett tartania. Gabi most óvodás, András pedig bölcsis, így már a napom nagy részével magam rendelkezem, de azért még mindig nagyon ügyesen kell beosztani az időt, hogy a családra is és a munkára is helyes arányban jusson. Nemrégen sikerült az őrmezői lakótelepről a tévé közelébe költöznünk, így az eddig utazgatásra fordított idő most a gyerekeké. — Vagyis élete nagy részét otthon tölti? — Igen, és nemcsak otthonüléssel! Ilyen nagy család mellett nem lehet nem komoly háztartást vezetni. A gyerekek ellátásában és a takarításban sokat segít a férjem, a mosás és a főzés azonban az enyém. — Már megbocsát, de láttam a televízió főzőcskéjében, s számomra ott nem tűnt túlzottan rutinos háziasszonynak. — Megnézve a műsort, nekem is ez a véleményem, bár mindennap gyakorolok. Nem magyarázkodásképpen, de nagyon furcsa volt a tévékonyha — számomra szokatlan — eszközeivel dolgozni. Egyedül Kudlik Juli volt előrelátó, aki magával hozta a jól bevált otthoni szerszámokat. Mert nem mindegy ám, hogy milyen késsel szeletel az ember! Odahaza — bár ott nem tudom „visszanézni” magam — minden bizonnyal gyorsabb, ügyesebb vagyok. Persze a lényeg az, hogy délre elkészüljön az ebéd — és mindig el is készül. — De nemcsak a főzésben, hanem más tudományokban is jártas, hiszen két egyetemre is járt. Igaz, „csak” egyet fejezett be. — 1967-ben kezdtem el a közgazdasági egyetem nemzetközi szakán tanulni — akkor még diplomata akartam lenni. Aztán a végzet úgy hozta, hogy második félévben kötelező tantárgy lett a matematika és én úgy döntöttem, hogy abbahagyom. Ezek után gondolom, fölösleges magyarázni, hogy nem vagyok matematikus alkat. Aztán a Clara-szalonban voltam eladó. Szerencsémre egy év múlva felvettek a bölcsészkar francia szakára — ez az, amit „befejeztem”. 1968-ban jutott tudomásomra, hogy meghallgatás van a televízióban. Jelentkeztem, és némi vita után elfogadtak. — Már tíz éve is elmúlt, hogy megjelent a képernyőn, mégis alig néhány éve ismertük meg. — A kezdet nagyon sok nehézséget tartogatott számomrásra. Az elfogadás tulajdonképpen annyit jelentett, hogy tanfolyamra javasoltak. A hosszú hónapokig tartó tanulás, gyakorlás alatt nem is esett szó arról, hogy mikor kerülhetek képernyőre , ha egyáltalán kerülhetek. Legalább egy év telt el, amikor először megpróbálkozhattam igaziból a tévébemondással; az iskolatévé egyik délelőttjét konferáltam. Aztán évekig még „délelőtti bemondó” voltam, s közben elvégeztem az egyetemet, 1974-ben státust kaptam, de még akkor is tulajdonképpen kezdőnek számítottam. — És ma már jól ismert, befutott bemondó. Akart-e ennél többet? — Már nem emlékszem. Azt viszont biztosan tudom, hogy most már szeretnék mással is foglalkozni. Nagyon örültem például, amikor a Műsorainkat ajánljukat nemcsak vezethettem, hanem szerkeszthettem is. Aztán egy ideje — nem is tudom, miért — ez megszűnt, és a bemondók — bemondanak. De nem keseredtem el. Kitaláltam olyan ötleteket, amiket talán meg lehet majd valósítani. Van például egy régi, titkos tervem, amit legalább öt éve dédelgetek, remélem, hogy belátható időn belül műsor is lehet belőle — egyébként a divattal kapcsolatos. A legáhítottabb és legnehezebben megvalósítható célom tehát, hogy tévéműsorokat szerkesszek és vezessek, de a bemondóskodást még jó ideig nem szeretném abbahagyni. De vannak megvalósíthatóbb elképzeléseim is. Szívesen vezetek szórakoztató műsorokat. Ha hívnak, akkor örömmel megyek rádiózni. — A képernyő előtt ülőknek a bemondók tábora kedves közösségnek tűnik. Valóban az? — Szerintem igen. Ezt bizonyítja az is, hogy mindig akad valaki, aki segít a kezdőnek, a tapasztalatlanabbnak. Jómagam a legtöbb segítséget Takács Marikától kaptam, de a többiek is sokat pátyolgattak, így aztán emberileg is közel kerültünk egymáshoz. Remélem, nem tartják hiábavalónak a sok jó tanácsot. — Vajon a gyerekek beszéde szebb-e attól, hogy a mama tévébemondó? — Nagyon szeretném, ha így lenne. Kezdettől fogva nagyon ügyelek arra, hogy helyes kiejtéssel, szépen beszéljenek. Azt hiszem, elkerülik azt a kellemetlenséget, hogy 20—30 éves korukban kelljen „megtanulniuk magyarul”. Nagyon sok verset és mesét tanítok meg nekik, s talán nem veszi dicsekvésnek, ha elárulom, hogy elégedett vagyok velük. Ehhez az is kellett, hogy már az első pillanattól kezdve megakadályozzuk a selypítést, nyávogást, amelyhez sajnos nagyon sok szülő hozzájárul, mert aranyosnak tartja. — A gyerekek öltözködésével szemben is ennyire igényes? 26