Ez a divat, 1990 (43. évfolyam, 1-12. szám)

1990-09-01 / 10. szám

­­retnék színpadon játszani, legyek a Vígszín­házban a megadott időben. Mikor jelentkez­tem a főrendezőnél, épp rengeteg lány pró­bált a színpadon, így hát csak a kezembe nyomott egy szerepet: „Olvassa!” És én ol­vastam. Néhány nappal később láttam , hogy mindenki tudja a dolgát: ruhapróbára men­nek, teszik amit kell, de velem nem törődött senki. Összeszedtem hát a bátorságomat, és megkérdeztem a rendezőt, mi lesz velem. Csodálkozva rám nézett, és azt mondta: „Magáról teljesen megfeledkeztem. Na mindegy, akkor játssza azt, amit a múltkor olvasott!” Történetesen a harmadik főszerep volt a darabban, amely ugyan nem volt jelen­tős, de sokat voltam színen, és nagyon jól éreztem magam a színpadon. Nem voltál gátlásos, lámpalázas? - De még mennyire. Volt egy pártfogóm az iskolában, Hetyei Aranka. Nagyon szeretett engem, mindig segített a tanácsaival, és egy­szer azt mondta nekem: „Nem a színésznek, a publikumnak kell sírni!” Az ő segítségével választottak ki egy darabhoz a Nemzeti Szín­házba, ahol A dolavai nábob lánya című da­rabban kaptam életem első vastapsát. Hogyan kezdtél el filmezni? Ki fedezett fel? - Itt jön a második, vagy ki tudja hányadik véletlen az életemben. A házunkban lakó fogorvos, aki mellesleg komponista is volt, egyik nap kis cédulát csúsztatott be az ajtóm alatt, ha szeretnék filmben szerepelni, jelent­kezzem a megadott időben és helyen. A pró­bafelvételek jól sikerültek, s megkaptam az Új rokon című film főszerepét, amelyben énekeltem és táncoltam. Rögtön utána követ­kezett az Mese­autó. - Úgy látom, nem értékeled igazán nagyra ezt a szerepet, pedig ez hozta meg számodra a si­kert, egy csapásra meghódítottad vele a mozi­rajongókat. - Ezt a szerepet legalább egy tucat fiatal szí­nésznő ugyanígy el tudta volna játszani, pusztán szerencsés véletlen, hogy épp engem választottak. Az igazi erőpróba az volt, ami­kor Franciaországban ötszázszor játszottam színházban a Barbara című darab főszerepét. - Hogy kerültél Franciaországba? - Azzal kezdődött, hogy a Nemzeti akkori igazgatóját, Vojnovicsot egyik napról a má­sikra leváltották. Este még színházigazgató volt, másnap reggel már csak a holmiját jött összeszedni. Ezen én annyira felháborodtam, hogy beadtam a felmondásomat, és átszer­ződtem a Vígszínházba. Két borzalmas évet töltöttem ott, csupa unalmas úrilányszerepet játszottam. Az évad végén egy komolyabbá váló flört miatt anyám egy bőrönddel értem jött a színházba, és felrakott a Párizsba indu­ló vonatra. Élt Párizsban egy magyar, bizo­nyos Bányai, akinek irodalmi ügynöksége volt, ő kalauzolt Párizsban. Szeptemberben hazajöttem, decemberben pedig kaptam egy telefont, azonnal menjek, mert van egy ne­kem való szerep: egy szép, fiatal lányt kell alakítani, aki alig beszél franciául. Hát ez ment! Próbafelvétel után megkaptam a szere­pet, és hosszú turnékra utaztunk francia nyelvterületen. Utána pedig már nem jöttem haza. - Ha jól tudom, Amerikában is jártál. - Igen, Párizsban férjhez mentem egy produ­cerhez, és együtt utaztunk Amerikába. Éle­tünk legrosszabb döntése volt ez a házasság. Nem éreztük jól magunkat, és miután meg­született a fiam, elváltunk. Később újra férj­hez mentem, született két lányom, de ez a há­zasságom is tönkrement, így hát összepakol­tam a gyerekeket, és visszajöttem Párizsba. A fiam az apjával maradt, félévenként találkozó A délutáni próbán (felső kép) Balról a gálaműsor rendezője. Csent­erics Ágnes, középen Perczel Zita, a jobb oldalon Ernyei Béla Perczel Zita nyolcéves unokájával és Ernyei Bélá­val a XX. Veszprémi Tévétalálkozó gálaműsorán tank. A kapcsolat közöttünk nem olyan, ami­lyet szerettem volna, és ez a mai napig fáj­dalmat jelent nekem. A kitelepítések után a szüleim meglátogattak Párizsban. Apám sú­lyosan megbetegedett, kiderült, hogy rákos, és egyévi ápolás után meghalt. Ugyanabban az évben halt meg az első férjem is Ameriká­ban, s a fiam, aki örökölt utána, odaköltö­zött, így őt is elvesztettem. -Akik a filmvásznon mosolygó gyönyörű szí­nésznőt látják csak, azoknak nagyon nehéz el­képzelni, mi mindenen mentél keresztül! Bizo­nyára a munkádba temetkeztél, hogy felejts. - Sajnos, nekem a munka nem segített, sőt nagyon rosszul ment abban az időben. Aztán a lányommal Rómába mentem nyaralni, aki szerelmes lett, férjhez ment, és így ott marad­tunk. Van két unokám, a fiú 21, Francesca Laura, akit a tévénézők is láthattak, pedig nyolcéves. - Olaszországban is forgattál? - Leginkább gyerekfilmekben játszottam, mert sokáig nem tanultam meg olaszul, és így nagyon nehéz volt boldogulni. -Mostanában mivel töltöd a napjaidat? - Angolt tanítok, ezenkívül pedig nagymama vagyok főállásban. Figyelem az unokámat, aki ugyanolyan, mint én voltam gyerekko­romban, és örültem, hogy itt, Veszprémben együtt szerepelhettünk, mert hátha már nem érem meg, hogy színésznő lesz. Mindig ját­szik, bohóckodik. - Szerepeltél magyar filmekben is, és sok ren­dezővel, Mészáros Mártával, Gábor Pállal dol­goztál együtt. Elvállalnál még egy filmszere­pet? -Természetesen, bármikor szívesen jövök, ha hívnak. Legutóbb Xantus János (nagyon tehetségesnek tartottam a fiatalembert, re­mek ötletei voltak) filmjében játszottam vol­na egy 90 éves öregasszonyt. De egyrészt ő talált túl fiatalosnak, másrészt én is megijed­tem a szereptől.­­ Nem gondoltál még rá, hogy meg kellene ír­nod életed történetét? - Dehogynem, már meg is írtam, de sok javí­tanivaló van rajta, még nem vagyok elégedett vele. - Mi a véleményed a divatról? Szeretsz vásá­rolni? Mit hordasz a legszívesebben? - A divat komolyan csak 25 éves koromig foglalkoztatott. Rengeteg kalapom, kesz­tyűm, táskám volt. Nagyon szerettem a szép holmikat. A ’30-as években Franciaország­ban az egyszerűség volt a divat, a színésznők nem lakkozták a körmüket, ez volt a sikk! A mai napig sem lakkozom! A legegyszerűbb, lezser öltözékeket szeretem, mindig azt, ami kényelmes. Az öltözködési mániámat kiél­tem a színpadon, a magánéletben már nem volt kedvem hozzá. Vásárolni pedig egyene­sen utálok! - Gyönyörű a tartásod, a munkabírásod pedig egyenesen csodálatra méltó. Hogyan őrzed a kondíciódat? - Kezdetben Pesten és Párizsban is minden reggel jött hozzám egy tornatanár, aztán ez abbamaradt. Soha nem sportoltam, viszont imádok gyalogolni. Bárhol is játszottam a vi­lágban, a színházból kísérővel vagy anélkül, de mindig gyalog mentem haza. A mai napig rengeteget gyalogolok. - Mi a legkedvesebb időtöltésed? - Elsősorban az unokáimmal foglalkozom, ezenkívül sokat járok moziba. Minden ma­gyar filmet megnézek, amit vetítenek, és az a véleményem, hogy a mai magyar filmek na­gyon jók. - Vannak még megvalósulatlan álmaid? -Tudod, én nagyon szeretek az emberekkel beszélgetni, de erre ritkán van alkalom. Ha valaki megszervezné, szívesen találkoznék az öregek otthonában élő magányos emberek­kel, hiszen ők az én korosztályom, és talán derűsebb lenne az életük, ha látnák, hogy a hajdani körülrajongott színésznő is velük együtt öregedett. Szívesen jönnék! - Mesélj valami kedves, vidám emléket az éle­tedből! - Jávor Pál az egyik legkedvesebb partnerem volt itthon. Csábos, udvarias, elegáns, egy­szóval a nők bálványa. Hosszú évek után Hollywoodban találkoztunk, nagyon meg­örültünk egymásnak. Jávor egyszer csak na­gyon kedvesen rám mosolygott, és azt mond­ta: „Ha történt egyszer köztünk valami Zita, én nem szeretném elfelejteni!” Köszönöm az interjút. Molnár Joli Fotó: FELLEGI TAMÁS ÉS ARCHÍV 43

Next