Ezredvég, 1997 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5. szám - N. Horváth Péter: Versek
szeretem, ha bárki költőnek nevez. Nálunk mindig túltermelés volt belőlük, és ma is annyi az önjelölt közöttük, hogy szerintem ez a megjelölés elvesztette eredeti értelmét és rangját. Azt hiszem, verseim inkább egy szakadatlanul íródó belső napló válogatott lapjai. Miért nem írok hát klasszikus naplót? Mert úgy érzem, ez a stílus, amit megpróbáltam kialakítani, tömörebb, és inkább a világ elé tárható. Talán van bennük elég általános tanulság és esztétikum. Maga a vers különben csupán addig érdekel, amíg írom, mert csak addig hiszek benne. Eltávolodva tőle gyorsan idegen lesz. Sokszor utólag csodálkozom rajta, ez vagy az hogyan jutott eszembe. Úgy rémlik, mintha valaki föntről „diktálta” volna. Ezt időnként írás közben is érzem. Alapjában véve hívő vagyok. Hiszek egy magasabb szellemi erőben, nevezzük Mindenhatónak vagy Szeretetnek. Nem vagyok médium, és nem vagyok okkultista, bár ma ez is divat. Nem mindig azonos indítékból és lelkem azonos rétegéből írok. Ugyanúgy megvan bennem az elveszett festő, az elkésett trubadúr, mint ahogy az autodidakta misztikus. Nekem a vers mindig kötött formát, ritmust és rímeket őrző alkotást jelent. Talán saját lelki és testi szabálytalanságom miatt kötődöm annyira ehhez. A versben vagyok igazán otthon. Ezenkívül mindig, mindenhol kicsit vendégnek érzem magam. N. HORVÁTH PÉTER Nincs más Május zöld ingáján himbál az idő. Csendben és okosan egyre csak függök. Lengése ívén a halál is kinő, nem segítenek túlélő trükkök. Valami azt súgja nekem, hogy lejárt, elmúlt az aranykor csodára várva, utam a gyűrűben örökre bezárt, csupán a megtörtént lehet még hátra. Ringató ritmusán az oda, vissza ismétli, ismétli, ismétli magát. Hűvösen szenvtelen sétája tiszta, titkából senkinek semmit sem ad át. Szombatra virradva Eszter volt, Eliz, vagy Evelin, nem tudom. Álmomban láttam őt vállig érő hajjal, szőke, napsütötte, nyúlánk földi angyal. - Örökké várható, váratlan alkalom. -Apró-fehérpöttyös tintakék ruhában velem szemben ült, és zajlott a koranyár... Kis olcsó sörkert, hol szép órák sora vár - gondoltam, s reméltem fölöttébb vidáman. Egy zöld vasasztalnál beszélgetett velem. Közben mind a ketten kiléptünk cipőnkből, jó volt, hogy meztelen lábunk ott lenn flörtöl, s ártatlan játék lett, nem fülledt küzdelem. 23