Ezredvég, 1998 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 2. szám - D. Nagy Lajos: Veronika térde

D. NAGY LAJOS Veronika térde „Sárgát és pirosat ittunk összevissza, zöldet is, mindenféle vad szeszeket..." (Kosztolányi: Esti Kornél) Várj, ott kezdődhetett a jogi egyetemen. Elmondom. Tölts addig. Abból a zöld üvegből. Mondtam Palinak, ne hagyjuk ott azt a nőt. Hogy később megbánjuk. Hiába, nem tudtam, mi ütött belé. Egy hónappal előtte Pali még maga ajánlotta volna föl a lehetőséget, cinkosan hunyorogva. De akkor már csak hallgatott. Ott állt a lány a jogi kar szürke, porral lepett épületének második emeletén, az ablak mellett. Emlékszem még szőke hajára. (Talán aranyszőke.) Nézett minket, ahogy sietve lihegtünk a lépcsőforduló homályában, zöld macskaszemével. Belesajog mindenem, Pali, te marha, ha erre gondolok. Csak fölkapjuk két oldalról, lágyan a térde alá nyúlva, átkarolva könnyű derekát és vállát, nem sikoltozott volna, ebben egészen biztos vagyok. Na szervusz, igyunk Palira, szervusz. Talán tél volt. (Végre is nem jegyeztem föl a noteszomba.) Mindenesetre hó nem esett, de fagyott mégis. (Katalin kopogós.) Akkoriban nehéz borokat ittunk esténként a homályos kollégiumi szobában, mi elsőévesek, az utcáról gyéren szű­rődött be a lámpafény. Halkan beszélgettünk, hogy ne zavarjuk társaink ragadós, sűrű hortyogását. (Almákat vágtunk a borba, hogy iható legyen az a savanyú lé.) Részegen és kimelegedve csatangoltunk a kihalt pesti utcán. Hazatérve az is megesett olykor, hogy ruhástul aludtunk el. Aztán a hó is megjött. Kocsmákba jártunk, egyre többen, olcsó fröccsborokat ittunk dideregve, hogy aztán az egyetemi klub fülledt, párától lucskos levegőjében melegedjünk föl. Később kitavaszodott. Én szorgalmasan írtam leveleimet haza, Kákónak, féléves szerelmünk még nem tűrt mulasztást, pihenőt. De Pali már október óta volt nő nélkül, felfedező útjait nem kísérte szerencse. (Legalább nem kell minden hétvégén hazarohangálnom, mint neked, mondta.) Politikusi érvelései térdre kényszerítették minden kétségeimet. Egyszer, amikor az aula hosszú termein haladtunk át, erősen bámult meg egy lányt, de az pillantásra se méltatta. Akkor azt mondta. Nem lát benne komoly kapcsolatot. Aztán ugyanez a jogi egyetemen. Csillámlott az a nő. Izzott. (Kicsit túlzók, persze.) Ott állt, no mindegy. Igen, már mondtam egyszer. Meg hogy Pali egy marha. Igen, ezt is. Mámoros éjszakák jöttek, egyre vadabbak és rövidebbek. Gyakran már vilá­gosban botorkáltunk a hűvös, hajnali utcán a kollégium felé. Aztán másnap alig emlékeztünk. És főleg Pali. Palinak mindent újra kellett magyarázni, minden jele­netnek, minden viccnek az előzményeit. Szinte újra kellett játszani az éjszakát, újraélni egyes mozzanatait. (Persze nem bántuk, röhögtünk ismétléseinken, egyre jobban.) Aztán piros pörköltöt faltunk reggelire és pusztítottuk a szódabikarbónát. És amint rendbejött a gyomrunk, rohantunk a kocsmába. De Pali mintha vesztett volna lelkesedéséből. Igen. Úgy láttam. Várd ki a végét.

Next