Ezredvég, 1998 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 2. szám - D. Nagy Lajos: Veronika térde
Zöldruhás lány (amennyiben ruhának lehet nevezni azt a mélyen kigombolt, zöldszínű blúzt, amit mindössze magán viselt) lebegett előttünk, persze rendesen leitattuk, csak pénztárcánk bánta. Én Palinak hagytam a prédát, és ő a legnagyobb nyugalommal adta el egy korsó sörért Szakolczainak, aki szobatársunk volt akkoriban. Szakolczai boldogan fizetett. Aztán egy másik alkalommal. Jócskán részegek lehettünk, de annál szomjasabbak, csakhogy zsebünkben nem csörgött már csak néhány tízes. Pali ekkor meglátott valakit, egy kékszemű, alacsony lányt, hosszan nézett a szemébe, aztán azt mondta, röhögve. Te, licitálok vele, ha fizet egy sört. (Reggel álmosan jegyezte meg, hogy ez az egész egy hülyeség volt, mert ha ez egy okos nő, nagyon jól tudja, hogy sör nélkül is lefekhet vele.) Persze, mert neki csak az okos nők. És akkoriban láthatta meg Veronika térdét is. (Mármint nem egyéb testrészei mellett.) Veronika csoporttársunk volt, elegáns kis nő, abszintzöld kosztümjében gyakran odaült hozzánk. A lábát keresztbe vetette, és rágyújtott egy cigarettára. Unalmas volt. Lassan beszélt, értelmetlenül. De remek kis térde volt. Pali első látásra beleszeretett (a térdébe, természetesen). De őt is untatta Veronika. Csak nézte a térdét és azon gondolkozott, milyen ürüggyel lóghatna el. Beszélgettek és Veronika közelebb húzódott hozzá. Térdét hozzáérintette a térdéhez. De Pali valahogy nem tudta őt elképzelni meztelenül. És ez zavarta. Gyorsan kitalált valamit, fölállt és elmenekült. Kiesett Veronika térdének bűvköréből. Lassan már a május is elmúlt, de Pali még mindig elvétette lehetőségeit. És esélyei egyre romlottak. Talán szándékosan is, ne szakíts félbe kérlek, többet ivott már, hogy ne kelljen a nőkkel törődnie, s másnapra könnyűszerrel elfelejtse az egészet. Persze, meg lehet érteni, így elkerülte korábban rosszízű csalódásait. Nyakaltuk a bort, sárgát, pirosat, és futottak előlünk a nők, szőkék, barnák, vörösek. (Feketék és festettek is, természetesen.) Szakolczai kaján örömmel távozott mindig előttünk, sohasem egyedül. Reggelig üres volt a szoba. Persze, nekem ott volt Kákó, hétvégeken beletemetkeztem, s fölszívtam belőle egy újabb hétre valót. De Pali magában volt. Havonta járt haza, hogy a vonatköltséget is elihassuk. Lefogyott, arca beesett. Szeme alatt kékes színű karikák villogtak. Igen, lassan már kerülte a nőket. Ezernyi indok volt a tarsolyában, mely megmagyarázhatta viselkedését, egyre gyógyíthatatlanabbá váló tartózkodását. Egyszer, emlékszem, azt mesélte, hogy az éjjel Lukács Katival álmodott, ő volt, bizonyosan, fekete, rövid haja, nagy melle minden kétséget kizárt. Meztelenül látta, Kati fölkínálkozott neki. De Pali semmiféle hajlandóságot sem mutatott álmában, sőt, mint mondta, küzdött ellene, hisz a valóságban sem igen szerette, verítékben úszva ébredt, mintha pedig elfogadta volna ajánlatát. Még álmában is kerülte a nőket. És talán, épp ezért, őt meg a szerencse kerülte. Egyik este kártyázni kezdtünk. Jó volt a hangulat, hátunk mögött zörgött egypár borosüveg. Néha daloltunk is. Nem beszéltünk a nőkről. És Pali, bár általában nyeri az ultit, azon az este végig veszített. Nem tehettünk semmit. Bármelyikünk is volt a partnere, veszített. Egymaga volt, akkor is. Azt mondta, a szerencseforgandó, de másnap, harmadnap is veszített. Negyedik nap már nem ült le kártyázni, tanulnia kell, ezt a kifogást adta. (Ami abban az időben elég gyönge kifogás volt.) Harsány röhögései megritkultak, szeme csillogása megfakult. Naivan ugrott be minden rossz tréfának, lassan ő lett minden ilyenek célpontja. Aztán kény