Ezredvég, 1998 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - Millei Ilona: Az élet vize

MILLEI ILONA Az élet vize A parányi téren már rég autók parkoltak. Tér voltát is csak annak köszönhette, hogy a málló vakolatú egykori paloták között, az olajfoltos aszfaltba ágyazva három fája megmaradt. Két fiatalka platán és egy hatalmas nyárfa, amely igye­kezett a terecskét lezáró templom tornyai fölé nőni. A téren ez a nap is úgy kezdődött, mint az összes többi. Az emberek siettek a forgalomtól zúgó körút felé, kutyák szaglásztak izgatottan körbe-körbe, itt végezték a dolgukat. Az egyik nyitott ablakon át kihallatszott a pontos időjelzés. - Hét óra van - mondta egy kellemes bariton. Az ötödik sípszóra megérkezett a férfi is, ócska overallban, piros kockás ingben, széttaposott munkacipőben. Kezében ócska nejlonzacskót és egy lapátot szoronga­tott. Leült a járdaszélre, letette a lapátot, s óvatosan kirakta maga mellé a szer­számokat, vésőt, kalapácsot. A kockás szalvétába csomagolt zsíros kenyérhez nem nyúlt. Senki nem tudta honnan jött, senki nem tudta, ki küldte. Meghatározhatatlan korú volt, éppúgy lehetett harmincöt, mint ötvenéves. Ült a járdaszélen, rágyújtott, hosszan, mélyen leszívta a füstöt, fejét féloldalra fordítva mérte fel a kicsiny teret. Hirtelen pattant föl. A tőle nem messze szemezgető galambok ijedten röppentek föl a biztonságos magasba. Vésőjét, kalapácsát kézbe kapva határozott léptekkel a nyár­fához sietett. A vésőt a járda és a járdát szegélyező kockakő közötti résbe illesztette, s hatalmasat rácsapott a kalapáccsal. Illesztés, csapás, illesztés, csapás, konok ritmus­ban követték egymást a mozdulatok, míg el nem vált a kockakő a járdától. Mind újabb és újabb darabon buggyant ki a fekete föld az aszfalt alól. Mikor a férfi már úgy érezte, több lapátnyi földet kiszabadított, kín­keserves munkával az aszfalt alól kezdte kikotorni a földet. Lyukat ásott, mint a róka, majd a vésővel az aszfaltra ütött, letört belőle egy darabot. Keményen, elszántan dolgozott egészen addig, amíg a templom harangja kongatni nem kezdte a delet. Akkor overalljába törülte koszos, földes tenyerét. Leült a járdaszélre, kicsomagolta a zsíros kenyeret, s falni kezdett. A terecskén áthaladók egy-egy futó pillantást vetettek a táguló lyukra, s továbbsiettek. A rövid ebédszünet után a férfi ismét dolgozni kezdett. A lyuk gödörré mélyült, a férfi mellett nőttön-nőtt a földkupac és az aszfalttörmelék. Pontban háromkor abbahagyta a munkát. Gondosan elcsomagolta szerszámait, s eltűnt a térről. Senki nem tudta ki volt, senki nem tudta, hová lett. A következő reggel a hét órai időjelzés megint a téren találta. Ugyanazzal a rituáléval, ahogy előző reggel, gondosan kicsomagolta a szerszámokat, ugyan­úgy nem nyúlt a zsíros kenyeret rejtő kockás szalvétához, ugyanúgy szemlélődött, mielőtt munkához kezdett volna. Aztán belelendült, s csak ásott, ásott, hogy a verejték gyöngyözzön a homlokán. Az arra járók dühödt pillantásokat vetettek az egyre mélyebb lyukra, volt, aki káromkodva kerülgette a növekvő földhalmazt. Végre valaki megállt, s meg­kérdezte: - Mit ás itt, papa, csatornázásiak küldték? - Nem - válaszolta a férfi. - Az élet vizét keresem. A másik szó nélkül továbbment, de még nem ütötte e a harang a delet, mikor mentősök jöttek a férfiért. Beültették az autóba, csak a lyuk maradt utána csúfos sebként a nyárfa alatt, a szerszámok a járdaszélen, s a szalvétába takart zsíros kenyér. 11

Next