Ezredvég, 2004 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 10. szám - Bene Zoltán: A jövendőmondó
BENE ZOLTÁN A jövendőmondó Gaius Caligula áldott emlékezetű császár lehetett volna, ha nem ismerkedik meg velem. De rossz sorsa az útjába sodort, s ő egy gyenge pillanatában megvásárolt engem, az egyiptomi Sesonkot, hős líbiai őseim csenevész ivadékát. Én pedig kínzó honvágyamban telezsongtam a fejét a Nílus partjának csodáival és a néhai Ptolemaiszok hajdanvolt, de kétségtelenül égi eredetű hatalmával. Nem győztem a fülébe súgni-búgni, mennyire áhítozott az istenkirályság után már a nagy Iulius is, miután a rngyó Kleopátra szavaiból megismerte Egyiptom lényegét, s menynyire vágyta a győzhetetlen Augustus, hogy uralkodóként megistenüljön. Kijelenthetem, hogy oroszlánrészem van abban, hogy Gaius Új Napistennek, Neos Heliosnak nevezte magát - az azonban nem az én bűnöm, hogy belezavarodott a saját istenségébe. Veleszületett kegyetlensége és zsenge gyermekségében kialakult kóros akaratgyengesége folytán őrült meg, nem az én meséim miatt, ha semmi mást nem is, ezt az egyet bizton állíthatom Gaiust, ma is tisztán emlékszem, a Város alapításának 794. esztendejében, január 24-én döfte le Cassius Chaerea, s én nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Először nevettem, mert már hosszú ideje elegem volt abból a sok galádságból, amit Caligula a szemem láttára cselekedett, utána viszont sírtam, hiszen mégis csak azt az embert veszítettem el, akit az egyetlen jótevőmnek mondhattam. Sűrűn potyogtak a könnyeim, s annyira sajnáltam magam, hogy majd megszakadt belé a szívem. Szánalmasan sóhajtoztam akkor is, amikor Magnus, legbenső rabszolgám rontott szerénynek nem nevezhető hajlékomba dühös vadkan gyanánt, a galád császárgyilkosság után egy vagy két órával, s szótlanul, ám annál sebesebben összecsomagolta néhány ruhámat. Két erszény aranyat és egy erszény ezüstöt vett magához, az övébe rejtette a római polgárjogomat bizonyító okiratot, azzal kézen ragadott, kivonszolt a házam előtt álló harci szekérhez, fellökdösött rá, maga is mellém ugrott, és szélsebes vágtára ösztönözte a két paripát. Északnak vettük az irányt, napokig, hetekig küzdöttük magunkat fel, az égbenyúló hegyek irányába A Pannonia Superior nevű provinciába igyekeztünk, Magnus szülőföldjére, a műveletlen kelták földjére, a Borostyán-út vidékére. Nagy erdőségek borította, vizenyős tájék ez, első látásra nemigen nyerte el a tetszésemet, de nem tehettem mást, mint hogy beletörődök a megváltoztathatatlanba, s egy napon így szóltam társamhoz: - Magnus, hűséges rabszolgám! Köszönettel tartozom neked, amiért megóvtad életemet, mely ugyanannyit ér számomra immár, ezen a barbár vidéken, mint légypiszok elrongyolt tógám szélén, de mégis hálás vagyok, amiért szeretsz és gondoskodsz rólam, élhetetlen férfiúról. Ezért úgy döntöttem, amint valamelyest civilizált helyre érünk, felszabadítalak! Szerapiszra és Íziszre esküszöm, hogy megteszem! - És nem jársz vele rosszul, uram - nyelvek Magnus szemtelenül, ahelyett, hogy, amint illik, hálája jeleként megcsókolta volna lábamon a sarut.