Ezredvég, 2006 (16. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Kutas József: A füstbement terv
KUTAS JÓZSEF A füstbement terv , igen kitűnően éreztem magam. Siettem volna ezt a hangulatot, ezt a testemben elomló, szívemben szivárványt támasztó erős érzést megosztani mindenkivel, de senki sem volt a nyár kibérelte budapesti utcán, akit annyira ismertem volna, hogy megoszthattam volna vele elégedettségemet. Még megsértődne, ha elébe állanék: szemüveges, idegen fiatalember, a múltból, és a vállára csapva (ha nő, kicsit kacsintva) bevonnám életembe. Azután megijedne, és pánikba esne, mintha egy vad dzsungelben futottunk volna össze húsevő virágok alatt, ott, hol a tarka tigris leskel, elfutna, lármát csapna, rendőrt hívna fennszóval vagy Nokiáján, édesmindegy. Nem kockáztatunk feleslegesen, ez a jelszavam. Hallgattam, és szedtem magam alá a métereket, mint pók megunt fonalát. A délelőtt hangtalanul lépdelt mellettem, időről időre finom árnyékokkal burkolta az eget, máskor egészen megtisztította a magányos fellegektől, megszabadította minden komor vagy félreérthető árnyalattól, olyan észrevehetetlen, nagyúri eleganciával, hogy egy rossz megjegyzésem sem lehetett ténykedésével kapcsolatban. Ez a budapesti placc, amelyet véletlenül választottam, se jobb, se rosszabb nem volt a többinél. Szombat délelőtt egyébként is megváltoznak a hétköznap kényszerűségből, ösztönösen vagy provokációképpen kialakított erőviszonyok, ahogyan a régi lövészárokrendszert mossa el a fültől fülig átvágott égből csörgő zivatar. Míg a kisebb bekötőutak kivétel nélkül elnéptelenedtek, és csak furcsa kinézetű ebeket kormányzó furcsa kinézetű, papucsos emberekkel találkoztam, addig a sugárutak megteltek komótosan lépkedő vagy idegesen futkározó, ragyogó arcú időfecsérlőkkel, akiknél nagyszerűbb társaságot el sem képzelhet a magamfajta perctékozló alak. Arra gondoltam, milyen csodálatos rendező a sors, hogy megfosztott rendes kötelességeimtől, és kiürítette ezt a szombatot a számomra. Aktuális vizsgáimat letettem (vagy nem), Anna barátnőm keskeny, egyiptomi homlokára tekert hideg vizes turbánnal magolt valahol Angyalföldön egy tételt, mely csupa-csupa érthetetlen dologgal volt teli; albérletemet felmondtam, még tegnapelőtt (tegnap egy cimboránál aludtam, aki szintén országos barátja a sörnek, ha hideg), és csak estefelé szándékoztam fülön csípni a vonatot, mely vidéki szüleimhez visszavisz. Ráadásul egy amerikai költő verssora is eszembe jutott: mi több, azon kaptam magam, hogy percek óta az automatikusan mondogatott szavak ódon ritmusára menetelek, mint egy átlagos külsejű, mérsékelten izzadó klapancia, sápadt hínríme a nyárnak. Hiszen az emberek manapság mind hazavágynak vagy alusznak kétségbeesetten, taramtra, taramtra, bumsz, kétségbeesetten. Örültem, hogy egyelőre mellőzhettem mindazon szemrehányásokat, a szerete-