Ezredvég, 2011 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - MŰHELY - Tenner György: Az átmeneti korszak fiaskói (1956-1989)
hitelek felvételével kell ellensúlyozni, annál is inkább, mivel alacsony kamatozású, közép- és hosszúlejáratú hitelekhez szinte korlátlanul hozzá lehetett jutni. A következő évben (1975-ben) Fock Jenőt Lázár György váltotta a kormányfői székben, és meglehetősen jelentős kormányátalakításra került sor. A szakmai és a szélesebb politikai közvélemény szerint a személyi változások az ilyen vagy amolyan módon elkötelezett reformerek bukását jelentették. Csak évekkel később, valamikor a nyolcvanas évek derekán értettem meg, hogy körülbelül ekkor szilárdította meg a hatalmát az ipari és a mezőgazdasági lobby. Fock - aki sohasem mutatkozott elkötelezett reformernek, s akit kevéssé érdekeltek a különféle reformtanulmányok, de aki kikövetelte a népgazdasági érdekek szolgálatát, a vállalati és tárcaérdekekkel szemben - vereséget szenvedett. Focknak külön is a szemére vetették, hogy „összeférhetetlen", és azt is, hogy a kölcsönös külkereskedelmi áruszállítások tervtárgyalása során állandóan ellentétbe került a szovjetekkel. Fock a párt kongresszusán sem riadt vissza attól, hogy keményen megbíráljon minisztereket, mondván, hogy „nem a népgazdasági érdeket szolgálják a tárcájuk élén, hanem a tárcaérdeket képviselik a kormányban". A halk szavú, különösebb politikai múlt nélküli Lázár György kiválasztása sokakban keltett értetlenséget. Hiteles forrásból van tudomásom arról, hogy megkérdezték az Öreget, hogy miért éppen Lázárra esett a választása. „Olyan szép szál magyar ember" - hangzott a válasza. Járta a szóbeszéd, hogy Kádár és a személyi ügyekben fő tanácsadója, felesége, Tamáska Mária (Maria néni) nemigen kedvelték az egyéniségeket, ezért társaságukban tanácsos volt keveset beszélni, és csak az általános hangulatba simuló véleményt hangoztatni. Az 1970-es évek második felében alapozódott meg a Kádár János nevéhez fűződő „gulyáskommunizmus", illetve a „legvidámabb barakk" megjelölés. A hitelfelvételekkel bekövetkező viszonylagos forrásbőség már azt is lehetővé tette, hogy az alkalmazottak bizonyos csoportjainál központi bérkorrekciók történjenek. Ekkor kezdődött a tenyérnyi telkeken fakalyibák létesítése, meg a Trabant-kultusz. Az általános kispolgárosodási folyamatot ideológiailag Kádár híres mondása: „Aki nincs ellenünk, az velünk van", valamint az Aczél György nevéhez kapcsolódó TTT (támogatni, tűrni, tiltani) kultúrpolitika alapozta meg. A „tiltani" kategóriába túlnyomórészt a rendszer baloldali bírálói kerültek. A jelentősnek ítélhető béremelésekkel egyidejűleg olykor-olykor megjelentek írások, főleg szociológiai riportok a szegénységről, a munkásszállók, a „fekete vonatok" népéről. Már a 70-es évek elején Huszár István publikált a szegénységre vonatkozó adatokat, Ferge Zsuzsával közösen. Ezeket a párt legalábbis nem fogadta túl szívesen, mert „a szocializmusban nem lehet szegénység". Ha pedig mégis van, akkor az nem a rendszer hibája. A második olajárrobbanás, 1979-ben, azután szétrombolta - ha voltak még egyáltalán - azokat az illúziókat, amelyek az olajár-emelkedést csupán átmeneti konjunkturális ingadozásnak tekintették. Az 1980. évi tervek már érzékeny áremelkedéseket (pl. a tőkehús) irányoztak elő, ezek mérsékelt, de azért érzékelhető életszínvonal- csökkenéssel jártak, vagy legalábbis megállították a fogyasztás emelkedését. E fájdalmas lépések elsősorban a legalacsonyabb jövedelmű, sokgyerekes családokat sújtották, no meg a nyugdíjasokat. Ezeknek a rétegeknek a fogyasztásában képviselnek ugyanis nagy arányt az alapvető élelmiszerek. A világpolitikai helyzet is változott. A szovjet hadsereg afganisztáni intervenciója szokatlan erővel hatott a pénzpiacokra: a hitelkínálat szűkült, a kamatok emelkedtek. Voltaképpen már ekkor érlelődőben volt az a helyzet, amely utóbb