Ezredvég, 2012 (22. évfolyam, 1-6. szám)

2012 / 5. szám - Nemes László: Tulipános motívum

NEMES LÁSZLÓ Tulipános motívum Amikor a hatvanas években először jutottunk ki Brüsszelbe, Szabó Feri bará­tomnak, kérésére, a Magyar Nyelv Értelmező Szótára akkoriban kiadott hét vaskos kötetét vittük ajándékba. „Nem akarom elfelejteni az anyanyelvem utolérhetet­len finomságait" - írta levelében. Kovács volt a mestersége, nem is akármilyen kovácsmester, akárcsak az apja, aki Hitler valamelyik koncentrációs táborában fejezte be az életét. Én magam és még vagy tíz-tizenkét társam a háború után, a hosszú évekig tartott kényszerű emigrációnk végén, régen lejárt úti okmányainkkal, tengeren, országokon át, mintegy két hónapig tartott kalandos utazás és megpróbáltatások után, együtt érkeztünk végre haza. Többségünk mindenekelőtt azért, hogy meg­győződése szerint, ki-ki a maga módján, részt vehessen egy minden korábbinál igazságosabb, boldogabb és békésebb hazánk építésében, szolgálatában. Közöt­tünk volt a nálam négy-öt évvel idősebb, már családapa Szabó Feri is, feleségével, az Erdélyben született, onnan a háború előtt, az azóta elhunyt szüleivel együtt kivándorolt Erzsébettel és mintegy másfél-kétéves kislányukkal, Julikával. Tud­tuk, de pontosan mégsem tudhattuk, hogy az elmúlt esztendőkben mi történt idehaza. A deportálásokról tudtunk, Auschwitz és a többi náci koncentrációs tábor nevét már ismertük, hiszen láttuk az angol és amerikai filmhíradókat, azt is tudtuk már, hogy népes családjainkból alig egy-ketten maradtak életben, a Szabó Fenekéből senki sem. Magát az ógörög eredetű tűzáldozatot, vagyis az elevenen elégetést, teljes megsemmisítést jelentő holokauszt kifejezést akkor még nem hallottuk.­­ De jó lesz újra a pesti utcákon sétálni! - sóhajtotta valamelyikünk, amikor Genovában az olasz kikötői hatóságokkal folytatott elkeseredett vitánk és némi kenőpénz odacsúsztatása után, az akkor meg beszerezhetetlen, szabályos, ér­vényes utazási okmányok és vízumok híján végre mégis kiléphettünk az olasz kikötőváros forgalmas utcájára. - Emlékeztek a Lipót körút sarkán az Ilkovics büfére, ahol olyan olcsón és jól lehetett enni... - kezdte mondani az örökké éhes Lapofájú Dezső útitársunk, akinek igazi nevét, sajnos, régen elfelejtettem. - És a Vurstlira a Városligetben? - sóhajtozta napokkal, de meglehet, hetekkel később egy másik úti- és sorstársunk azon a gyönyörű, de akkor, a háború után turisták híján szinte néptelen velencei Szent Márk téren. - Hát arra a Baross utcai mozira, a Kispiszkosra - kérdezte Szabó Feri, a szabályos iratok nélküli hazautazásunk folytatásának egyik újabb veszélyes akadálya, az akkor még nemzetközinek nyilvánított, gyakorlatilag angol-amerikai katonai parancsnokság alatti Trieszt kikötővárosnak gabona­raktárból átalakított, túlzsúfolt menekültszállásán. - Arra a kedves kismozira - folytatta Feri, ahol villanygyújtás előtt csengettek, hogy a szerelmespároknak idejük legyen... - Neked most is csak ilyen malacságokon jár az eszed? - le­gyintette meg a férje arcát Erzsébet asszony. - Emlékszem én arra a gyönyörű Halászbástyára meg az Országházára és a Nemzeti meg a többi múzeumra is... - Meg az úszásra és az evezésre a Dunán - folytatta a férje. - Alig várom, hogy végre te is megláthassad... Az újjáépülő Budapesten Feri barátom, a kitűnő kovács, azonnal kapott mun­ 13

Next