Fáklya, 1989 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1989-01-08 / 1. szám
Gondoljunk h azánkat és az egész világot immár hetek óta foglalkoztatják az Örményországból érkező hírek. Az újságokban, hetilapokban, rádió- és tv-hírekben közölt nevek, adatok, számok ezrei sem képesek megjeleníteni mindazt az erőfeszítést, amit a földrengés sújtotta térségekben fejtenek ki az emberek annak érdekében, hogy mentsék a még menthetőt, hogy túléljék a tragédiát, hogy talpon maradjanak. Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy még soha egyetlen tragikus esemény sem - Csernobilt is beleértve - nem kapott akkora nyilvánosságot, mint az örményországi földrengés. Tárgyilagosak voltak a közlések. A hősökről az elismerés hangján, a gazemberekről megvetéssel írtak. Részletes beszámolók szóltak az ügyes, értelmes cselekedetekről, de a szájtátiakról és ügyefogyottakról sem hallgattak. Minden a valóságnak megfelelő megvilágításban jelent meg a tömegtájékoztatásban. Az ország vezetői jártak elöl a jó példával. Az elsők között kértek segítséget a néptől közvetlenül a helyszínről, nyíltan szóltak és szólnak ma is a gondokról és problémákról, az erőfeszítésekről és a helyzet súlyosságáról. Ez a nyíltság és őszinteség tette lehetővé, hogy országszerte megmozduljanak az emberek, hogy segítő kezet nyújtsanak a testvéri népnek. Ezáltal vált lehetővé, hogy számos ország kapcsolódott be a tragédia következményeinek felszámolásába. A még most is bonyolult helyzet napról napra változik. Nagyobb a rend, a fegyelem, a felelősségérzet. Megszűnt sok olyan probléma és fennakadás, amelyek korábban értetlenséget, sőt, tiltakozást váltottak ki. Új szakaszba lépett a munka, de nekünk, újságíróknak az a kötelességünk, hogy teljes képet adjunk a helyzetről, hogy senki se feledkezzen meg semmiről, hogy mindenki levonja a megfelelő következtetéseket, hogy megszűnjenek azok az akadályok, amelyek tegnap gátolták a munkát. Nem utolsósorban gondolunk itt azokra a politikai spekulációkra, amelyek nem voltak tekintettel a nagy szerencsétlenségre, amelyekre a legmagasabb fokú emberi önfeláldozás és múlhatatlan bánat légkörében került sor. Mi magunk, a saját szemünkkel láttuk azokat, akik megzavarták az embereket, akik meggondolatlan cselekedetekre ösztönözték őket. Ecsmiadzinban, minden örmény és minden keresztény szent helyén történt. Hívők és ateisták ezrei gyűltek itt össze. I. Vazgen, minden örmények katolikosza gyászmisét mondott az elhunytakért és mindenkit egységre, megbékélésre szólított. Amikor a mise véget ért és az emberek elindultak a kijárat felé, tőlünk jobbra mi a főhajóban álltunk a tömegben —, megjelent két magas férfi. Kitárták karjaikat és elállták a kijáratot. „Követeljék a Hegyi Karabah leválasztását, követeljék, amíg nem késő! Menjenek a térre, gyülekezzenek!" Erőszakosan győzködték az embereket, akik csak egy-egy pillanatra álltak meg, de amikor meghallották, miről beszél a két férfi, szótlanul tovább mentek, vissza a tragikus események színhelyére. Ennek kapcsán egyetlen kérdés kínálkozik: hogyan lehetséges az egyik tragédia kellős közepén egy másikra buzdítani? Méghozzá azokat az embereket, akiknek, hogy úgymond, a nevében beszélnek! Hogy azokról az aljas levelezőlapokról, táviratokról és a vasúti kocsikra írott szavakról már ne is beszéljünk, amelyek Azerbajdzsánból kelteződtek és a következőképpen szóltak: „üdvözlünk benneteket a tragédia alkalmából!" Sajnos, ez nem az újságírói fantázia szüleménye. Emellett sajnos, már vannak és minden bizonnyal lesznek is olyan - bármily furcsán