Fáklya, 1989 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1989-01-08 / 1. szám

Gondoljunk h­ azánkat és az egész világot immár he­tek óta foglalkoztatják az Örményor­szágból érkező hírek. Az újságokban, hetilapokban, rádió- és tv-hírekben közölt ne­vek, adatok, számok ezrei sem képesek meg­jeleníteni mindazt az erőfeszítést, amit a föld­rengés­ sújtotta térségekben fejtenek ki az em­berek annak érdekében, hogy mentsék a még menthetőt, hogy túléljék a tragédiát, hogy talpon maradjanak. Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy még soha egyetlen tragi­kus esemény sem - Csernobilt is beleértve - nem kapott akkora nyilvánosságot, mint az örményországi földrengés. Tárgyilagosak voltak a közlések. A hősökről az elismerés hangján, a gazemberekről meg­vetéssel írtak. Részletes beszámolók szóltak az ügyes, értelmes cselekedetekről, de a száj­­tátiakról és ügyefogyottakról sem hallgattak. Minden a valóságnak megfelelő megvilágí­tásban jelent meg a tömegtájékoztatásban. Az ország vezetői jártak elöl a jó példával. Az elsők között kértek segítséget a néptől közvetlenül a helyszínről, nyíltan szóltak és szólnak ma is a gondokról és problémákról, az erőfeszítésekről és a helyzet súlyosságá­ról. Ez a nyíltság és őszinteség tette lehető­vé, hogy országszerte megmozduljanak az em­berek, hogy segítő kezet nyújtsanak a test­véri népnek. Ezáltal vált lehetővé, hogy szá­mos ország kapcsolódott be a tragédia kö­vetkezményeinek felszámolásába. A még most is bonyolult helyzet napról nap­ra változik. Nagyobb a rend, a fegyelem, a felelősségérzet. Megszűnt sok olyan problé­ma és fennakadás, amelyek korábban értet­lenséget, sőt, tiltakozást váltottak ki. Új sza­kaszba lépett a munka, de nekünk, újságírók­nak az a kötelességünk, hogy teljes képet ad­junk a helyzetről, hogy senki se feledkezzen meg semmiről, hogy mindenki levonja a meg­felelő következtetéseket, hogy megszűnjenek azok az akadályok, amelyek tegnap gátolták a munkát. Nem utolsósorban gondolunk itt azokra a politikai spekulációkra, amelyek nem voltak tekintettel a nagy szerencsétlenségre, amelyekre a legmagasabb fokú emberi ön­­feláldozás és múlhatatlan bánat légkörében került sor. Mi magunk, a saját szemünkkel láttuk azo­kat, akik megzavarták az embereket, akik meggondolatlan cselekedetekre ösztönözték őket. Ecsmiadzinban, minden örmény és minden keresztény szent helyén történt. Hívők és ateis­ták ezrei gyűltek itt össze. I. Vazgen, minden örmények katolikosza gyászmisét mondott az elhunytakért és mindenkit egységre, megbé­kélésre szólított. Amikor a mise véget ért és az emberek elindultak a kijárat felé, tőlünk jobb­ra­­ mi a főhajóban álltunk a tömegben —, megjelent két magas férfi. Kitárták karjai­kat és elállták a kijáratot. „Követeljék a He­gyi Karabah leválasztását, követeljék, amíg nem késő! Menjenek a térre, gyülekezzenek!" Erő­szakosan győzködték az embereket, akik csak egy-egy pillanatra álltak meg, de amikor meg­hallották, miről beszél a két férfi, szótlanul tovább mentek, vissza a tragikus események színhelyére. Ennek kapcsán egyetlen kér­dés kínálkozik: hogyan lehetsé­ges az egyik tragédia kellős kö­zepén egy másikra buzdítani? Méghozzá azokat az embereket, akiknek, hogy úgymond, a nevé­ben beszélnek! Hogy azokról az aljas levelezőlapokról, táv­iratokról és a vasúti kocsikra írott szavakról már ne is beszéljünk, amelyek Azerbajdzsán­ból kelteződtek és a következőképpen szól­tak: „üdvözlünk benneteket a tragédia alkal­mából!" Sajnos, ez nem az újságírói fantá­zia szüleménye. Emellett sajnos, már vannak és minden bi­zonnyal lesznek is olyan - bármily furcsán

Next