Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 2. szám - Fábry Zoltán: Csokonai Vitéz Mihály az "országos infámis huncfut"
a „ nemes magyar világ?“ „Mindenbe nemes szivek van, csak a tudományok ellen idegenek. Ez igen bepiszkolja amazt is... Már látom, derék magyarnak lenni nem egyéb, hanem kihányt ruhákba öltözködni, sok szép kopókat tartani, nyalka paripákon ugrálni, periódice káromkodni, enni, innya, mások munkálkodását nézni, a tudományokat gyűlölni, a tanultakat az éhhelhalásra segélleni“. E nemesi világban „a tudatlanság egyenes megvallása — virtus“. A hazafiság fokmérője a magyarkodás, a külsőség, mely pontosan fedi a belső űrt, a mozdulatlanság kényszerét és kényelmét. Csokonai első írásában, az állatokkal való beszélgetésben a kócsagtoll őrülete ellen fordul: „mert ma egy kócsag tollszár többet ér, mint ezer érdemek. Ezen 2—3 fehér szálacskák ragadják ki az én kedves hazámat az ínség torkából. Tibennetek állnak, gyermeki csecsebecsék, az én nemes nemzetemnek fénylő virtusai!" Micsoda gúny! Micsoda esztelenség! a díszmagyar kucsmájának tollforgójáról van itt szó: a kócsag a költőnek panaszkodik, ők e hóbort, e külsőség legközvetlenebb áldozatai, mert ahol a kócsagtoll jelenthet mindent, ott a költőnek nincs keresnivalója ! Csokonai majdnem minden művének központi figurája a költő. Az úri mulatozás rajza, a henyélés nemesi állandósága fokozottan húzza alá a poétaszegénységet. A Békaegérharcban ott hápog a nagyszájú béka úr, aki „a hazának egy hasztalan hasnál mást nem hizlalni és így nem csoda, ha a rendi világ könyvtáraiban nem lakik egyéb egérnél. Csokonai a Tempefőiben pontosan felsorolja e kultúra számadatait: alig van 5—6 gróf és 20—30 nemes, kik magyar könyvet vesznek! Tempefői, a költő, ez úri világban kénytelen udvarolni, sírni, kérni és könyörögni. Megértést, mecénást, alamizsnát, pénzt vár, de gróf Fegyverneki, báró Serteperti, Koppóházi, Tökkolopi és a kegyes „főtisztelendő gvardián úr" egyformán hátat fordítanak neki. Fegyverneki a szemébe vágja: „Én kegyelmedet mint poétát fel sem veszem, de mint nyomorultat sajnálom." Poétanép a magyar!... Akik a könyveket csak pipagyújtó fidibusznak használják, azok a költőkben csak a „könyvek között henyélő ország lezsákjait" látják, „akik holmi könyvekkel csalják a pénzt s becsületet". Akkor már inkább egy pár fáin kutyát, akik „a jobbágyok zsírjával hízva divíziónként koslatnak az urasági udvarokban“. A könyv így lesz e nemesi világ szégyene. Gróf Fegyverneki nyíltan fenyegeti meg könyvolvasó lányát, „hogy ezt a dibdáltságot, mely rangodhoz s úri nemedhez nem illik, végkép megutáljad“, így néz ki ,a magyar Pallas, akinek testvére a szegénység és becstelenség“: sóhajt a hoppon maradt költő. Poétanép a magyar? A nemesi világ költőt fojt és tagad. A költő sorsa, útja ezzel magától adódik: a nép! A nép nyelve és ügye, mint a magyar mozdulatlanság, változatlanság görcsmulasztó megoldója. Csokonai korának európai magyarja volt. A magyar holtponton érte meg a korfordulót: a francia forradalmat és kihatását a Martinovics-összeesküvést. A rendi Magyarország irtózása, a változatlansághoz, a mozdulatlansághoz való görcsös ragaszkodása mindenképpen érthető. A tilalomfák egyre szaporodnak: a debreceni kollégiumi szabályzatot sürgősen szigorítják és megtiltják, hogy a diákság „közállapotokról" beszéljen vagy írjon. Költő sem írhat. Ezt a sort — „s a bozontos gallusok ma már a hérosok sorában ülnek“ — a cenzúra irgalmatlanul kihúzta a versből. Csokonai „sóhajtozó csuklásai“ és Ady háborús „muszája“ között nincs különbség: csak kosarazott szájjal, lefojtott tüdővel szólhat a költő. Magyarország, mint „hivatalos ország“ korffordulókon mindig siralmas látvány volt Csokonai a francia forradalom igézetében élesen elhatárolja a hazai és külállapotokat: „az idegenek által körülé robbantott fény eleven színekkel kinyilatkoztatja a szégyennek és dicsőségnek határait". A költő, aki a változást, a fejlődés ez előfeltételét óhajtotza, nagyobb és igazabb hazafi, mint az fringiás korszerűtlenség aulikus nemese: „Ne kívánd az igazságtalan tyrannus csapodárjainak s földön csúszó szolgáinak renyhe csordáját szaporítani, ne kívánd gonoszság s unalom által megvenni azt a szomorú elsőséget, hogy embertársaidat elnyomhasd.“ A „ne kívánd“ mindig és mindenben a rendi világot célozza. Csokonai Somogyban élve, „aftoE számkivetve volt minden tudomány“, a nemesi világ végnélküli farsangját az értelmetlenség reálszatírájává fokozhatja Dorottyájában: „Nálam a komikumnak kútfeje az, hogy a történetet, mely magában nevetséges, úgy adom elő, mint nagy és fontos dolgot“. A végnélküli hejehuja, mint nagy és fontos dolog! Az „úri muri“, mely itt még a komikum kútforrása, majd csak Móricz Zsigmondnál ropja végszavát és összegeződik haláltánccá! Csokonai, saját tanúsága szerint, a Dorottyában azt írta le, amit életének „megrendült napjaiban“ látott. És e megrendültség egyik oka: a robot népe, a szegény pór legény, aki Somogyban „vagy bodnárnak, vagy betyárnak vagy zsiványnak állt“. Az úri muri mindenütt és mindenképpen a poétát alázta, a tudományt, a kultúrát. Ez a poétaszegénység kellett, hogy eltaláljon a paraszt, i jobbágy, az éltető nép keservéhez. Egy volt velük: rokon. De