Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1955 / 2. szám - Fábry Zoltán: Csokonai Vitéz Mihály az "országos infámis huncfut"

c­ó Komímz MH Áll­am orszMor Meghalt 150 évvel ezelőtt, 1805 január 26-án, 32 éves korában. Költő volt és ma­gyar, megértetlen és megalázott ország csavargója és árvája, test és lélek betege, az inni- és hinnimuszáj részege, csalódá­sok józanja, az elhagyatottság, a magány halottja és a századforduló legkorszerűbb, legműveltebb magyarja, aki írt „a huszadik vagy huszonegyedik századnak, annak a kor­nak, amelyben a magyar vagy igazán ma­gyar lesz, vagy igazán semmi sem“. Éle­tét Ady paradoxonja fedi fel, mely kötetek helyett beszél: „Lump volt, csavargó, míve­­letlen, durva és paraszt, ő volt tudniillik akkor a legeurópaiabb ember ebben az or­szágban“. Ez a tudniillik úgy csattan, mint a pofon, mint az igazság pontja, mert e legeurópaiabb ember végrealitása, egyetlen társa és vigasztalója, csikóbőrös kulacsocs­­kája volt: „Édes a te dano­lásod Jérce forma kotyogásod Kittykottyod innepi ének Bús szívemnek, szegénykének“ Elmondtunk mindent. Debrecenben született és élt, míg városa vándorbotot nem nyomott a kezébe, abban a városban, ahol Petőfi szerint a könyvet csak azért veszik, hogy lapjaiba szalonnát takarjanak. Hogy Debrecen mit jelentett Csokonai életében, azt Kazinczy árulta el: „Kár, hogy Debrecenben, a zseniket elnyom­ni gyönyörködnek“. A civil-szadizmus költőt fojt, öl és gyaláz. Mi jogon ? ........mit ér, hogy házát telitölti a kincs. Ha esze házában semmi portéka sincs? ...ezer ökrével mi­nek dicsekedik, Ha maga a gazda az ezer­egyedik?“ A költő visszavág, de hasztalan minden, zsugori uram sebezhetetlen, elér­hetetlen: „azt is sajnálja­m, Hogy versbe vigyen s potomra jött elő.“ .Lilláját, ezt a komáromi „édes barátkozást“ a kalmár szülők jóvoltából szintén a „gazdag ember“ ragadja el, a rabló, aki „a törvény bujnyik várában lebékázza kincsemet“. Amikor Cso­konait kiveti és kisemmizi a kollégium, ak­kor lényegében ez a buta civil gőg és a buj­­nyikság állt bosszút. Búcsúbeszédében „or­szágos infámis hund­uttá“ tétetését pana­szolja, „hogy a haza, melyet dajkámnak hívtam, tőlem irtózik“. Ady és Tóth Árpád ehhez a megértetlen költősorshoz kapcsol­ják igazolón lázító magyar mondanivalóikat, mert e mondanivaló keserű magját Csoko­nai ültette: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban.“ Csokonai, a poéta — senki volt. Hosszú volt az út, amíg eljutottunk a második vég­lethez, amikor a poéta: valaki, minden! Poé­tanép a magyar!: hányszor írtuk le e bi­zonyosságot, azt a tényt, hogy a magyar­ság legigazibban költőiben és költőivel élt. Petőfi, Ady és József Attila: cáfolhatatlan, teljes magyar történelem. De az ős, de az indító Csokonai! ő volt az első tudatos költőnk, poéta, aki a maga módján ellenállt, aki, Ady tanúsága szerint, köpött a maga életidejének Magyarországára. Csokonai volt az „ebek hazája nem enyém"-intonálás első nyers szövegezője. Ezért lehetett rokona Adynak, aki unokájának érezte és tudta ma­gát: „az ő harciassága voltaképpen nem is őbenne, Csokonaiban tombolt, de az akkori,­­azelőtti, s a mostani Magyarországban“, ahol megfojtottak volna mindenkit, aki nem élt az uralmon levők maradi életét. így lett a költősors: magyar sors, gyilkos sors, a Cso­konaiak, Petőfik, Juhász Gyulák és József Attilák tragédiája. A fojtogató neve: a rendi Magyarország, mely későbbi válfajában, mint „úri Magyarország“ lett „hivatalos ország“, holtpont-állapot, melynek alfája és ómegája Csokonai korában a rendi alkotmány sértet­lensége volt. E sértetlenség fenntartása azonban kényszerítően mozdulatlanságot idő­zít. Csokonai e halálos mozdulatlanságnak és begubózottságnak, leülepedettségnek és elvetéltségnek, ennek a görcsös egy helyben topogásnak és hirtelen idegenbe-szökésnek volt hol fittyet hányó leleplezője és fene­gyereke, hol bohóckodni kénytelenkedő­­ ud­varlója. Ezért mondhatta Ady, hogy Csokonai korának legnagyobb kultúrembere volt és ezért „nem lehetett belőle csupán disznóto­rok hivatott költője“. A magyar nemesi világ, ez az idegent majmoló üresfejűség és konok patópálság között hánykolódó komp-ország lett Csoko­nai átka, senyvesztője és gyilkosa. Csontig, bőrig, becsületig, halálig kellett éreznie far­sangoló uralmi valóságát, hogy ugrasztottja, leleplezője és mulasztója lehessen. És e nemesi világ közös nevezője — csekély ki­vételeitől eltekintve — kulturálatlansága volt. Csokonai ugyanakkor a kiemelkedő művelt fő, ezt még a milleniumi kor irodalomtör­ténészei is elismerik, akik szerint az eszté­tikai elméleti értekezések nagy száma bizo­nyítja, mennyire tudós, tanult költő Csoko­nai, kit tudományos készültsége egyenesen egyetemi katedrára predestinál. Az ilyen em­ber ítélete kell, hogy telibe találjon, mert mi

Next