Famunkás, 1947 (47. évfolyam, 1-10. szám)

1947-01-01 / 1. szám

2 Visszapillantás Idő: 1936. Reggel a szokott időben igyekszünk be a gyárba- A gyár­kapu előtt csoportosulás van, oda­érve látom, hogy egy szaktárs röp­cédulákat osztogat. Nekem is ad egyet, vonakodva fogadom el. A műhelybe érve fel­veszem a kötényemet, a munka­­kezdetéig még 10 perc van, addig elolvasom a röpcédulát, amiben az áll,­­ha változtatni akarsz a hely­zeteden, ha emberségesebb bért akarsz, ha 48 órás munkahetet akarsz, jöjj el ma este 6 órakor az Újpesti Munkásotthonban tar­tandó famunkás értekezletre. Szét­néztem, hogy a körülöttem dolgozó szaktársák olvasák-e a röpcédulá­kat és látják-e, hogy én olvasom. Ahogy körülnézek csupa komor ar­cot látok, legfeljebb az ajkuk szo­rul össze még egy kissé jobban. Nem szól senki, én ee szólok. Este elmegyek az értekezletre, szo­rongva lépek be a terembe, m a­hon­­nan erős hangzavar szűrődik ki. Kis idő múlva beszámolnak arról, hogy a mu­nkaadókkal­ való tárgya­lás eredménytelenül végződött. Min­den oldalról elkeseredett közbekiál­tások hallatszanak. »Építkezésekre van pénz, a munkások részére nincs?« »Nem dolgozunk, leállunk!« »Elég volt a nyomorból!« Az előadó felteszi a kérdést, hogy most mit csináljunk. Az értekezlet egy em­berként harsogja: »Ennyiért nem dolgozunk!« »Sztrájkba lépünk!« Az értekezletnek vége, de az em­berek együtt maradnak, csopor­tokba verődve magyaráznak egy­másnak elkeseredetten. Ifjú és idős munkások panaszolják sérelmeiket, bajaikat. Csak egy kis csoport van, az egyik asztal körül, ahol nincs kiabálás, halk, de feszült hangon tárgyalnak, ez a vezetőség. Megzavarodva, felzaklatva­­ me­gyek haza. Mi ez? Sztrájk- Mi lesz most? Mit tegyek? Nekem dolgoz­nom kell, mert nincs kitartásom még napokra sem. Reggel a szokott időben érek a® üzembe, ott vagyunk valamennyien. 7 óra előtt pár perccel odajön hoz­zám egy szaktárs és tudtomra adja, hogy ők délben leállnak, hozzáteszi: »remélem maga is?« Elmondja, hogy délben csengetés után valameny­­nyien az udvaron gyülekezünk, a bizalmiak bemennek az üzem tulaj­donosához, Szánttó úrhoz, utána pe­dig bemegyünk a Munkás Otthonba. Nem szólok semmit Eljön a dél, csengetnek. A szaktársak szedelőz­­ködnek, húzzák az időt. Dühös le­szek, ledobom a kötényemet a gya­­lupadra és kilépek az udvarra. Még senki sincs ott, de alig hogy kiérek, nyílnak az ajtók és az udvart el­özönlik a munkások. Rövid vita kö­vetkezik, hogy kik menjenek be az irodába. Nevek hangzanak, a kiké­­szítőműhely említésekor csend van- Mikor látom, hogy senki sem je­lentkezik, halkan szólok, majd én bemegyek. Bemondom a nevem és már indul is a kis csoport. ám eb­ben a percben nemcsak az irodába lépek be, hanem a­nélkül, hogy tu­datában lennék, belépek életemnek egy új szakaszába, az öntudatos szervezett munkások táborába. A sztrájkot bejelentjük a főnök­ök, aki ezt, tekintve, hogy nem tehet mást, tudomásul veszi. Annyit azonban megjegyez, hogy most­­ mi sztrájkolunk, majd ha abbahagyjuk, ő folytatja-A Munkás Otthonban nagy az iz­galom. Amikor bejelentjük, hogy mi,­­a Szántó-bútorgyár munkásai is csatlakozunk a sztrájkhoz, megtap­solnak bennünket. Felírják a neve­inket és közük, hogy holnap beszá­moló gyűlés lesz. Másnap már sztrájk­őr vagyok. Üzemeket láto­gatunk, ez néha néhány ablakba ke­rül, de a sztrájkolók tábora állan­dóan nő. 4—5 napi harc után győz­tünk. Nagy az öröm. Újra dolgoz­hatunk, de most már valamivel em­berségesebb körülmények között. »Felvenni a munkát!« Sz­ól az utasí­tás. Reggel a szokott, időben érek az üzemhez, a kapu előtt újból csopor­tosulás van. A kapuban ott áll Csá­­nyi úr, az üzemvezető, munkaköny­­veket tart a kezében. Látom- hogy -egyik-másik munkást, megállítja, ezek nem mehetnek be az üzembe, ■el vannak bocsátva. Mi lesz az én sorsom? Eléje érek, megszólít. Föl­des maga továbbra is sztrájkoljon, nem ezt vártuk magától, sztrájk­ve­zetőre nincs szükségünk. Nem szó­lok semmit. Pénzem, munkám nin­csen- Mi lesz most velem? Órákig ácsorgok az utcákon, nincs erőm munkát keresni. Estefelé bemegyek a Munkás Otthonba, ahol az egyik szaktárs megszólít, beszélgetünk, elmondom neki, hogy mi történt. Halkan beszélni kezd a munkás szolidaritásról, a szakszervezetek­ről, a harcról, amely annyi áldozat­tal folyik, a tőkésről és munkásról, végül megkérdezi, hogy akarok-e én is közéjük tartozni. Határozot­tan mondom, hogy igen. Kiállítom a belépési nyilatkozatot, azóta ér­zem maj­m igazán embernek. Utána még sok, sztrájk és harc kö­vetkezett. A szakszervezet nagy utat tett meg, számomra ezek az évek sokat jelentenek és ezt mind Csányi úrnak köszönhetem. Földes László PAMUNKAS Évvégi mérleg Tekintsük meg először a vidéki csoportokat. Kizárólag csak a szer­vezés terén elért eredmények szem­pontjából. Ez a mérleg, amit ma vi­­lletti csoportunknál kapcsolatban a szaktársaknak bemutatunk, úgy­­lesz világos, ha a csoportokat há­rom kategóriába osszuk. Első kate­góriába tartoznak a jól megszerve­zett csoportok, amelyek név szerint a következők: Miskolc, Szombat­hely, Gyöngyös, Nagykanizsa, Győr, Pécs, V­ásárosnamény, Nagy­kőrös. A második kategóriába tar­toznak azok a csoportok, amelyek­nél szervezeti téren egy kis hiá­nyosság mutatkozik: Debrecen,Sze­ged, Nyíregyháza, Szolnok, Veszp­rém, Székesfehérvár, Sátoraljaúj­hely, Békéscsaba, Orosháza. A har­madik kategóriába tartozna­k azok a csoportok, amelyeknél a szerve­zés terén kifogásolni való van, ezért nevüket nem is soroljuk fel. A vidéki csoportoknál minden­esetre figyelembe kell venni azt, hogy a munkanélküliség még most is igen nagy, ami természetesen a szervezésre nagy kihatással van. Reméljük, hogy ez rövidesen meg­változik és azok a csoportok, ame­lyek most lemaradtak, igyekeznek majd az elsők­­közé kerülni. Ezek után nem érdektelen pár­huzamot vonni Budapest és a vi­dék között szervezeti téren. Buda­pesten az egyesített helyi csoport­­nak 10 szakosztálya van. Ezek a szakosztályok szervezetileg a kö­vetkező sorendet foglalják el: szín­­vetkező sorrendet foglalják el: színházi munkások, szobrászok, asz­talosok és gépmunkások, kefekötők, kárpitosok, parkettások, kádá­rok, kocsigyártók, esztergályosok, kosárfonók. Ennél a szakmai cso­portosításnál, úgy mint a vidékiek­nél, nem a számarány szerint, ha­nem a tényleges szervezettség sze­rint csoportosítottuk. Az üzemeket, ha szervezés szem­­pontjából tekintjük, akkor ugyan­úgy kell csoportosítanunk, mint a vidékieknél tettük. Első csoportba tartoznak a jól szervezett üzemek: Barcsi faárugyár, Lingel bútor­gyár, Zalán fornérgyár, Mahunka bútorgyár, Márton asztalosárugyár, Preiss Testvérek kárpitosüzem, Havas kefegyár, Sipos ike­r­egy­ár, Volmann mű bú­torüzem, Heisler székgyár, Bee­r üzem, Hermann hordógyár, Szék és Faár­ugyár. A második csoportba tartoznak azok az üzemek, amelyeknél szervezeti­l­en kevés a kifogásolni való: Strohmayer bútorüzem, Garcon bú­torgyár, Gárdos üzem, Meister Testvérek, Fűrészanyag és Fake­­reskedelmi R.T., Asztalosok anyag­raktára, Parkett és Fakereskedelmi R.T., Nemes ládagyár, Kozmaport, Sorg R.T., Mechanikai kefegyár. A harmadik csoportba azok az üze­mek és műhelyek tartoznak, ame­lyeknél szervezeti téren sok a ki­fogásolni való, ezeknek neveit ép­pen ezért nem is soroljuk fel. .Ha mozgalmunk szervezési részét vizsgáljuk az elmúlt év eredményei alapján, tárgyilagosan megállapít­hatjuk, hogy az elért eredmények meghaladják az előző évit, de ko­rántsem olyanok, hogy elégedetté te­gyenek bennünket. A legközelebbi feladatunk nem lehet más, mint új, nagy szervező munka megindí­tása. Minden területre behatolni, minden erőt összegyűjteni, minden famunkást megnyerni, tovább fej­leszteni az áldozatkészség szelle­mét, a szolidaritás érzetét. Egész­séges, jól szervezett harcos tábort kell szembeállítani a reakcióval, a kizsákmányoló kapitalizmussal: ez a j­övendő, a kívánt sikerek és az eredmények kulcsa. Az új esztendő munkáját nem kezdhetjük méltóbban, mint ennek a gondolatnak a felismerésével és tettreváltásával. Szeretettel, lelke­sedéssel, a cél világos felismerésé­vel, a siker biztos reményével in­duljunk- jöjjenek közénk, a­kik hozzánk tartoznak, ne legyen kö­zöttünk tétovázó, sem­ közömbös, mert magunkért, családunkért, jö­vőnkért, kultúránkért és a hala­dásért indulunk harcba. Brilló János Mielőtt az új év új küzdelmei felé elindulunk, mielőtt új mun­kába, új kötelességek teljesítésébe belefognánk, szükséges, hogy ösz­­szefoglaljuk és felmérjük az elmúlt év m­unkájának eredményeit. Ke­reskedők, kisebb és nagyobb mun­káltatók az év végével számszerű adatokat készítenek, szembeállít­ják az üzleti év eredményének té­teleit, megállapítják, elkönyvelik a hasznot és a még nagyobb haszon gondolatával és terveivel indulnak az új üzleti évnek. Nekünk famunkásoknak a mi mozgalmunk szervezési részét, mint a mozgalom egyik legfontosabb tényezőjét, kell a mérleg serpenyő­jébe tenni. Egy kemény és küz­delmes év munkáját kell lemér­nünk, hogy megállapítsuk: az elért eredmények arányosak-e az­zal az áldozatkész munkával, amit a szaktársaink a mozgalom érde­kében tettek, vagy sem. Faipar az újjáépítésben (Róka Pál december 6-iki rádióelőadása) A magyar faipar, elsősorban a ma­gyar bútoripar már az első 1911­-18 as világháborút megelőzően, majd a két világháború között tiszteletreméltó helyet szerzett magának a világ­piacon. A Thék, a Lingel, a Magyar-Amerikai, a győri Cardó, a bajai Fóliák bútor­gyárak és az asztalos kisipar minőségi bútorai komoly keresletnek örvendtek­­a külföldi piacokon. Nagy érdeklődés volt ezeken kívül a debreceni Hajlított Ülőbútorgyár, a Neusc­hlos Lichtig és a Hajlított Szék és Faárugyár ülőbútorai iránt is. Az asztalos kisipar 1938-ban 1.200.000 pengő értékű minőségi bútort exportált a különböző külföldi piacokra.■ Tömegbútor exportunk is jelentős volt, ezen a vonalon Újpest asztalos­ ipara vezetett, ahonnan eleinte elég gyenge minőségű bútorok kerültek ki, ezt azon­ban az üzemek technikai tökéletesítésé­vel kiküszöbölték, illetve nagy mérték­ben megjavították. A magyar asztalos­ipar termékein kívül előszeretettel fo­gadták külföldön a jól képzett magyar faipari szakmunkásokat is, akiket a nyugati és szomszédos államokon kívül megtaláltunk Európa minden országá­ban, sőt a tengeren túl is. A magyar fafeldolgozó ipar, a furnér és enyve­zett lemeziparunk termékei is keresett cikkek voltak a­ világpiacon. Az egy­mást követő két világháborúban a ma­gyar nagybirtokos és nagytőkés ural­kodó osztály népellenes, a németeket kiszolgáló politikája következtében, a világhírű magyar faipar elveszítette belföldi nyersanyag-területeinek (erdői­nek) túlnyomó többségét Az 1911—18-as világháború előtti 35—36'%-os­­erdőterület, az első világ­háború eredményeként 11—15%-ra csök­kent, ez is majdnem kizárólag úgy­nevezett lombos fa, tűlevelű erdősé­günk úgyszólván semmi sem ma­radt. A második világháború még ezt a viszonylag kis erdőterületünket is alaposan megritkította. A megmaradt erdőterület a legvérmesebb számítások alapján sem tesz ki többet 11—12%-nál. Ilyen tehertétellel indult neki faipa­runk az újjáépítés nehéz munkájának. A magyar famunkásság a régi szak­­szervezeti gárdával az élént, maga­-évá tette a két munkáspárt és a Szakszer­vezeti Tanács felhívását, mert tudju, hogy mos­t nem egyszerű hétköznapi munkáról, hanem egy új Magyarország építéséről van szó. Lerongyolódva és éhezve, majdnem ingyen végezték munkájukat­, mert ha sokan közülük csak ösztönszerűleg is, de érezték, hogy minden szög, amit beütnek, minden kijavított ajtó, ablak, vagy vasúti kocsi a demokráciát erősíti. A famunkásság legjobbjai már a fel­­szabadulást követő első órákban együtt dolgoztak a felszabadító Vörös Had­sereg hídépítő alakulataival az ideigle­nes hidak építésén. Elismerést érdemelnek azok a faipari munkáltatók is elsősorban kisiparosok, akiket nem szédített meg a harács­olési lehetőség és állampolgári kötelességük­nek tartották elsősorban az állami és közületi munkák elvégzését. A súlyosabb háborító károkat nem szenvedett fűrészüzemek nehéz feladat előtt állottak, de megbirkóztak vele­ A vásárosnaményi, a szolnoki-tisza-vidéki és még néhány fűrészüzem már 1911 végén megkezdte a munkát. Ezek közül csak a vásárosnaményi egyedül 1635 m3 gömbfát fűrészelt fel, ebből mintegy 1500 m3-t szállítottak hídépít­­kezésekhez és egyéb közmunkákhoz. Az Általános Fatermelő és Fakereske­­delmi Kft. szilvásvárási, süttői és szo­­kolyai üzemeiben 52.000 erdei árméter tűzifát és 11.000 m3 gömbfát termeltek, amelyből a Magyar Állami Kőszén­­bányák 5200 m3-t kaptak. A budapesti fűrészüzemek közül már 1915 január végén, amikor még a főváros területén folytak a harcok, megindult a munka az Asztalosok Fatermelő Szövetkezete és a Barcsi Faárugyár fűrészüzemeiben. Az Asztalosok Faterm­elő Szövetkezete 1100 m3 fát dolgozott fel, ebből bányafa, hídépítési anyag és MÁV vasúti talpfa 860 m3 volt. A Barcsai Faáru­gyár budapesti üzeme 1766 m3 fát dol­gozott fel, ebből 3670 m3-t hídépíkezé­­sekhez, MÁV vagonok újjáépítéséhez és egyéb közületi munkákhoz szállítottak. Ez az üzem tulajdonos és pénz nélkül indult meg, ezt az ott dolgozó munkás­­társaink­ minden elismerést megérdemlő áldozatkészsége és munkafegyelme tette lehetővé. A Parkettázó és Fakereske­delmi Rt. 8176 m3 fát fűrészelt fel, ebből 2000 m3 ment a különböző közületek építkezéseihez. Tenk László és Társa fűrészüzem kb. 3800 m3 faanyagot dol­gozott fel. A legszebb teljesítményt a MALEBD Lenti fűrészüzemének dol­­gozói végezték. Feldolgoztak a felszaba­dulás óta 19.912 m3 különböző faanya­­got, ebből bányafa 7829 m3­ Ezenfelül fel­­dolgoztak 5353 drb vatú­i talpfát, 229 akó hordó-dongát és 303 vágón tűzifát. Ezeknek és a többi fel nem sorolt, a fa­termelés névtelen hőseinek munkája nél­kül nemcsak az aszalásipar kiváló újjá­építési teljesítménye, hanem a többi fa­ipari szakmák ilyen irányi­ munkája is lehetetlenné vált volna. Nem is beszélve arról a tüzelő­hiányról, amely bekövet­kezett volna nemcsak tűzifa vonalon, ha­­nem bányafa hiányában a szénvonalon is. Hogy ez milyen kiesést jelentett volna a gyáripari termelés, a vasúti közlekedés és a villany energia termelés területén, arra jobb nem is gondolni. Az üzlethelyiségek rendbehozatalát, a kirakattok és portálok újjáépítését csak az tudja kellőképpen értékelni, akinek módjában volt összehasonlítást végezni ilyen vonatkozásban Budapest és más sú­­lyos háborús károkat szenvedett világ­városok között. A felszabadulás utáni első idők kemény küzdelmet jelentettek részünkre oly irányba, hogy a meglévő kevés munkaerőt lehetőleg a gyárak, üzemek, közületek helyreállításához irá­nyítsuk. A több kereset lehetősége azon­ban, amely az üzletek helyreállításánál adódott, nem ritka esetben keresztezte ilyen irányú törekvésünket. Meg kell ál­lapítani, hogy ezen a területen dolgozó szaktársaink is igen értékes munkát végeztek. Ennek jelentőségét csak úgy tudjuk felmérni, ha párhuzamot vonunk az ostrom utáni és a mai Budapest üzle­tekkel teli útvonalai között, nagy össze­­hasonlítást végzünk Budapest és Bécs között ilyen vonatkozásban. úgy érezzük, hogy az újjáépítés front­ján végzett önfeláldozó munkájukkal a famunkások is nagymértékben erősítet­ték a magyar demokráciát. 1947 január

Next