Fejér Megyei Hírlap, 1963. szeptember (19. évfolyam, 204-228. szám)

1963-09-01 / 204. szám

- 2 ---- Augusztus utolsó hetében is folytatta diadalútját a moszkvai szerződés. A légköri, a vízalatti és a kozmikus atomfegyver kísérletek tilalmát kimondó megállapodás aláíróinak száma százhoz közeledik. Ki késlekedik az aláírással? Ki tagadja meg a csatlakozást? Ezek a kérdések számonkérő szóval szólnak a fegyverkezési hajsza megszállottaihoz, s azokhoz, akik a dolgok logikája folytán velük egy táborba kerültek. Délkelet-Ázsia még mindig forrong. Míg Laoszban vékony hamu takarja a polgárháború parazsát, Dél-Vietnamban magasra csapnak a lángok. Jóllehet az Egyesült Államok már ötmilliárd dollárt ölt Ngo Dinh Diem rendszerébe és tizennégyezer amerikai katona őrzi szuronyaival a dél-vietnami bábot, az évek óta zaklatott, kisemmizett nép elszántan harcol a velejéig rothadt önkényuralom megszüntetéséért. Az amerikaiak már szívesen megszabadulnának Ngo Dinh Diamtól, aki ugyan kitűnőre vizsgázott kommunistaellenességből, intézkedéseivel förtelmesen elcsúfítja az amerikaiak távol-keleti propaganda-kirakatát. A pagodák elleni támadások, a több ezer buddhista egyetemi hallgató összefogdosása és ,,agymosásra” ítélése, a letartóztatások és a házkutatások egységfrontba tömörítik a kommunistákat és a buddhistákat, Vietnam demokratikus egységének minden hívét. Ngo Dinh Diem hasztalan próbálja a szerzeteseket kommunista partizánokkal azonosítani, hasztalan próbálja a buddhisták mozgalmáért a kommunistákra hárítani a felelősséget: a nép türelmének pohara betelt. A diktátor kénytelen volt bizonytalan időre elhalasztani az augusztus 31-re kitűzött nemzetgyűlési választásokat, a hatóságok vizsgálatot indítottak valamennyi dél-vietnami kormánytisztviselő „hűségésének” megállapítására. Kambodzsa megszakította a diplomáciai viszonyt a dél-vietnami terrorrendszerrel. Nehru indiai miniszterelnök külön üzenetben hívta fel az ENSZ főtitkárának figyelmét a lehetetlen dél-vietnami állapotokra. Ho Si Minh, a Vietnami Demokratikus Köztársaság elnöke szerdai felhívásában követelte, hogy az amerikai imperialisták azonnal vonuljanak ki Dél-Vietnamból. „A dél-vietnami problémát magának a dél-vietnami népnek kell megoldania.” „Szabadságot és munkát" jelszóval zajlott le a hét közepén az amerikai négerek arányaiban és méltóságában egyaránt impozáns tüntetése. A kétszázezres tömeg azt követelte az amerikai kongresszustól, hogy késlekedés nélkül hozza tető alá a faji megkülönböztetést betiltó törvénytervezetet, vagyis jogilag biztosítsa a négerek egyenjogúságát a közoktatásban, a politikai életben, munka- és bérkérdésekben. A szerdai washingtoni tüntetést az amerikai vezető körök igyekeztek 1964-re elhalasztani, vagy ha már ez nem lehet, félig vallási jellegű , nagygyűléssé zsugorítani. A néger mozgalom jelenlegi helyzete és a jövő évi elnökválasztások miatt azonban az amerikai kormány végül is kénytelen volt támogatásáról biztosítani a washingtoni „nagy menetelést”. A tüntetés vezetői találkoztak a demokraták és a republikánusok kongresszusi képviselőivel, sőt maga Kennedy ■ elnök is fogadta őket. A négerek nem könyörögni jöttek Washingtonba, hanem követelni jogaikat, az emberhez méltó életkörülményeket, a déli néger üldözés és az északi néger nyomor megszüntetését. Szónokaik rámutattak, hogy ha Kennedy polgárjogi javaslataiból bármit is lefaragnak, akkor csak „cukros víz” marad. Változatlan érdeklődés kísérte az elmúlt héten Hruscsov szovjet kormányfő jugoszláviai látogatását, s ennek keretében a Brioni szigetén lezajlott szovjet—jugoszláv tárgyalásokat. A Hruscsov—Tito találkozó programján olyan kérdések szerepeltek, mint a világbéke megvédése, a békés együttélés, az általános és teljes leszerelés, a gyarmati rendszer végleges megszüntetése, de megvitatták a nemzetközi munkásmozgalom időszerű kérdéseit is, ami különös fontosságot adott e megbeszéléseknek a jelenlegi szakaszában. Az a tény, hogy a nemzetközi helyzetet és a két ország kapcsolatát illető kérdésekben a tárgyaló felek között teljes volt a megértés és egyetértés, kedvező feltételeket teremt nyilván a vitás kérdések megoldásához is. Mind Hruscsov, mind Tito hangoztatta, a két fél nézetei minél alaposabb megismerésének szükségességét, mert — ahogy a jugoszláv elnök megfogalmazta — „a meglevő véleménykülönbségek csak így veszíthetik el jelentőségüket, illetve így szűnhetnek meg fokozatosan.” Nyikita Hruscsov és kísérete őszintén érdeklődött Jugoszlávia szocialista építésének eredményei és tapasztalatai iránt, így a látogatás és a tárgyalások nyilván mindkét országnak, a szocializmus és a béke ügyének javát, a nemzetközi munkásmozgalom egységét fogják szolgálni. Elősegítik a kölcsönös közeledés irányvonalának megvalósítását, amiben már fontos szerep jutott Gromiko és Popovics külügyminiszterek kölcsönös látogatásainak, Brezsnyev jugoszláviai útjának és különösen a múlt év decemberében lezajlott moszkvai Hruscsov—Tito véleménycserének. P. S. Nemzetközi szemle BELGRÁD: J. B. Tito elnök ebédet adott a szovjet miniszterelnök és felesége tiszteletére. A képen: (balról jobbra) Nyina Hruscsova, Jovanka Bros Jelena Hruscsova, N. Sz. Hruscsov lánya megérkeznek a díszebédre. (MTI — Külföldi Képszolgálat.) TALÁLKOZÁS Eredetileg riportot akartam írni. Élő, mozgalmas, színes riportot az 1963-as hűségjutalom kifizetését, a bányásznap egyik legszebb mozzanatát megelőző előkészületekről. Aztán másként történt minden. Valakivel találkoztam, s elbeszélgettük az időt. * ___ Tépjen már be! — nyitott ajtót a Moszkovics vezetője. — Én is éppen befelé igyekszem. Befelé. Tudtam, hogy a bányát jelenti ez a befelé, hát betelepedtem melléje, s elindultunk. Néhány pillanatig kutattam emlékezetemben. Kerestem a kormányt markoló lapátnyi tenyerek, a férfiasan kemény mosoly s az emlékezet mélyén furcsán vibráló képek közötti összefüggést. A hangja adott választ: — Régen járt nálunk! Ez a nálunk a bányát jelentette. A munkahelyet. A brigádot, akik egy év előtt elestek a hűségjutalomtól, el a szocialista munkabrigád címtől, s még valamitől, amit úgy neveznek, hogy megbecsülés. Akkor, a bányásznapon nem tudtunk szót érteni. Ő káromkodott. Szidta a főmérnököt, a körletvezetőt, a szakvezetőt. Mindenkit, csak éppen azt nem volt hajlandó elismerni, hogy az olyanfajta „brigádértekezlet”, ahol elvernek két darab ezrest, aztán két napig orvoshoz jár az egész kollektíva, semmit sem ér. ő csak fújta a magáét: — Haverrendszer. Érti? Haverok élhetnek csak itt meg. Hat darab ezrest ugrattak meg az uraságok! —, húzta el gúnyosan a száját, s úgy húzta ki a deci pálinkát, hogy megborzongtam. Cigarettára gyújtott. Egy pillanatra eleresztette a kormányt. Kaptam az alkalmon: — Hát régen. De szívesen mennék újra, ha nem „úgy” ülnénk le, vagy állnánk meg néhány percre, mint akkor... — Marhaság volt! — mondja, s legyint. — Egy pillanatra eleresztettük a kormányt, mint itt az előbb. Nem találtuk meg az utat. Borcimborák voltunk odakint, lent meg az „aki bírja marad, aki nem mehet!” elv, ez a régi bányász-kiválasztási módszer érvényesült a csapaton. És már csak olyanok voltunk, akik bírták! A munkát is, az ivást is. Hát a magunk módján éltünk. Tartottunk brigádösszejövetelt nem egyszer. Ittunk, mulattunk. Pedig szegény asszony de sokat mondta: Megette a fene a szocializmust, ha ilyen brigádokra van szüksége ! De én csak váltig hajtogattam, hogy velejárója ez a szocialista brigádnak! Akkor meg már csak azért ittam, mert nem bírtam ki odahaza. Az asszony is, a két gyerek is úgy néztek rám, mint a rühesre. Bántott. Már nem is csak a hatezer forint, de a család, ahogy kinéztek a saját házamból, így aztán leittam magam. Sorompó zárta el utunkat. Fékezett. Magabiztosan parancsolt álljt a kocsinak. Elnyomta a cigarettavéget, s újra beszélt: — Egyszer meg kellett állni. És tudja hogyan sikerült? Az asszony egyik napról a másik napra abbahagyta a macerálást. Nem volt több „bezzeg a Szabóék ezt, bezzeg a Jakliék amazt vettek a hűségpénzből”. Csend lett. Kívül is, belül is. S én sem nyúltam többet a negyvenhatezerhez, ami kocsira volt félretéve. Nekiálltam dolgozni. Fenerossz helyeken kellett bizonyítani, hogy él, feltámad a brigád. De sikerült. Főleg a télen. Már a végén azt mondták, hogy valamennyi szenet azért hagyjunk bent a bányában is. Ez már elismerés volt. Ez doppingolt bennünket. Indultunk. Távolban már látszott a bánya fürdő épületének kéménye. A szerpentinen erőlködés nélkül siklott a kocsi. Éreztem, hogy a folytatást ki kell húzni ebből a hirtelen elhallgatott emberből. — Mennyi lesz? — tettem fel tömören a kérdést. — Hét és fél. Nem előzött meg féltucat ember sem a bányánál. De jövőre még több lesz. Első lesz c. brigád. — És az asszony? — Eleinte bele se akart ülni a kocsiba. De amikor hétről hétre látta, hogy nem iszom, nekibátorkodott. A télen megszerzi a jogosítványt is! Negyvenkét éves fejjel nekivág! Még sokáig ültünk bent a kocsiban s beszélgettünk. A családról, a brigádról. Arról, hogy két hete először volt együtt a Balatonon ez az újraszülető kollektíva. A feleségekkel, gyerekekkel együtt. Arról, hogy szalonnát sütöttek, csak sört ittak, hogy a gyerekek azóta is nyaggatják őket, mikor lesz újra „brigádértekezlet?”. Csak jóval később jutott eszembe, hogy megkérdezzem: — Tulajdonképpen miért is jött? — Miért? Igaz is miért? Hogy őszinte legyek, csupán megláttam, hogy erre tart. Gondoltam, elbeszélgetünk egy kicsit.* T nditott, s a kocsi nekilendült. Én az iroda *■ felé, hogy mégis valóra váltsam riporttervemet, ő hazafelé. Nem tehetek róla, hogy odabent ugyanezt folytattuk. Róluk beszéltünk. A brigádról, amelynek tagjai végre találkoztak önmagukkal. Kátay Antal Fejér megyei Hírlap -Vasárnap, 1963. szeptember 11 A HAZA VÉDELMÉBEN Az MHS v. kongresszusa határozatának szellemében 3 napos továbbképzésen vettek részt a megye MHS alapszervezetének vezetői Kincsesbányán. A továbbképzés célja az volt, hogy a jelenlevők behatóan elemezve megismerjék az V. kongresszus anyagát és visszatérve alapszerveikhez, tartalommal töltsék ki az ottani munkát. „A haza védelme a Magyar Népköztársaság minden polgárának szent kötelessége” — mondja ki alkotmányunk. Az alkotmány e pontjának értelmezése az MHS alapszervezetekre nem kisebb feladatot ró, hogy sorköteles fiatalokat előkészítse a honvédelmi munkákra, a tartalékos állományúak részére pedig megfelelő utóképzést biztosítson. A szocializmus építésének előfeltétele a béke. A békét pedig nem elég óhajtani, azért tenni is kellvalamit. Az ebből fakadó kötelességünk pedig az, hogy népünk gondoskodjon építő munkánk védelméről. Az MHS-ben folyó kiképzési ágak így a tehergépkocsivezetői, rádiótechnikai, lokátorkezelői, ejtiternyős, vegyivédelmi műszaki és lövész előképzési feladatok elsajátítása után a levonulók egyrészt szakmai ismereteik elsajátításában gazdagodnak, másrészt pedig bevonulásuk után a hadsereg bizonyos vonatkozásban már alapismeretekkel rendelkező harcosokat kap az MHS-től. Ez pedig a kiképzési idő csökkenésében játszik komoly szerepet. Az alapszervi elnökök az elméleti oktatásokon kívül, gyakorlati bemutatókon is megismerkedtek a különbözet kiképzési ágak tematikájával. A legnayobb erőfeszítést kétségkívül az MHL tervében szereplő 320 fő gépkocsivezető kiképzése jelenti. A tanfolyam szervezésével kapcsolatos teendőket Mályi József százados, a megyei motoros klub vezetője ismertette. Elmondta, hogy az eddigi kiképzési években ugyan teljesítette az MHL a kitűzött feladatokat, de minőségi vonalon még sok a tennivaló. Az új kiképzési év sikerének feltételei biztosítottak, hiszen megfelelő oktatói gárda és szemléltetőeszközök, valamint technikai felszerelések állnak a hallgatók rendelkezésére. A hallgatók éljenek ezekkel a lehetőségekkel, hiszen az MHS-bem szakmát szerezhetnek, amelyet nemcsak a hadseregben, hanem a polgári életben is gyakorolhatnak. Szép hagyományokkal rendelkezik az MHS keretén belül a rádiós kiképzési ág. Nem kisebb jelentőséggel bír ez a szakág sem, hiszen a jelenlegi haditechnika alkalmazza a legkorszerűbb híradástechnikai berendezéseket. Ezek alkalmazási köréről Poesz András, a megyei szakkör vezetője adott részletes tájékoztatást. Lukovics Pál százados elemezte az elmúlt kiképzési év eredményeit. Mint mondotta, az idén lehetőség nyílik az oktatás minőségi színvonalának javítására, hiszen jól képzett oktatók állnak rendelkezésre és a helyiséggond megszűnésével megkezdődött a tantermek tervszerű berendezése, miáltal kulturált környezetet tudnak biztosítani. A tanulmányi átlag emelése céljából célul tűzték ki a szocialista versenyek szervezését, amelyeknek tudatosítására több gondot fordítanak. Élénk érdeklődést váltott ki a műszaki munkagépek bemutatója, melyet Horváth József főhadnagy ismertetett a jelenlévőkkel. Új kiképzési ággal bővült a határozat értelmében az MHS munkája is. Ugyanis az 1963/ 64. évben a légoltalmi kiképzést 10 órás időtartammal az MHS végzi. A honvédelmi előképzést a jövőben már a középiskolákban is bevezetik, egyelőre még csak kísérleti jelleggel. A tanfolyam zárónapján Szűcs Gyula őrnagy, az MHL megyei elnöke foglalta össze az V. kongresszus határozatából az alapszervekre háruló feladatokat. Az elkövetkező hónapok adják meg a választ, hogy az alapszervek a tanfolyam alatt szerzett tapasztalatokat hogyan ültették át az életbe. Molnár Imre Ismélkedő piramtok Zsebpénz Középkorú asszony meséli: nézeteltérése támadt az apjával. Az öreg — nem is olyan öreg! — hatvannégy éves, maradi gondolkodású, szeret beleszólni felnőtt gyerekei dolgába, szeret vitázni, mit tesznek helyesen, mit helytelenül. A legutóbb például azon zördült össze az előbb említett középkorú lányával, hogy miért ad zsebpénzt a tizenhat és fél éves fiának. A tizenhat és fél évest azért hangsúlyozom, mert ifjúságunk szemléletében a fél év nagy idő, a gyerek sértésnek venné, ha például tizenhat évesnek mondanám. A nagypapa tehát helyteleníti, hogy unokája, ez a nyakbanőtt hajú, csőnadrágos, elkényeztetett suhanc havi száz forint zsebpénzt kap két részletben a mamájától. Én ennek a kölyöknek korában — mondta nagypapa — inas voltam, éheztem, gürcöltem, tudod, hogy öreganyád semmivel se segíthetett, a mesteremtől pedig egészen mást kaptam, nem zsebpénzt. A fiú anyjának pedig nagyjából ez volt a véleménye: igenis ekkora fiúnak szüksége van arra, hogy pár forint legyen a zsebében. Most megy harmadik gimnáziumba, sok a barátja, legtöbbjének van zsebpénze, beülnek olykor a moziba, vesz magának ezt-azt, nem lehet, hogy elmaradjon a pajtásaitól. Arra is kell valami kis pénz, hogy egyszer, itt, egyszer ott összecsapjanak egy kis családi szórakozást, táncolni tanult, van gitárja is, legyen csak élelmes fiú, többre viszi majd az életben. Nagypapa ezt a szemléletet maradéktalanul elítélte, azt mondta, haszontalan naplopót nevel a gyerekből, ez már dobálja a pénzt, mielőtt megdolgozna érte, több jogot formál a szórakozáshoz, mint sokan, akik becsületes munkával, (vagy könnyű mesterkedéssel) keresik a pénzt. — Maga modern gondolkodású ember — mondta nekem az asszony — mondja meg a véleményét; biztosra veszem, hogy nem ad igazat apának. Modern gondolkodás ide, modern gondolkodás oda, kedves asszonyom — s ezt, látja nyilvánosan jelentem ki — az apjának én mindenben igazat adok. Ön kettesben él a fiával, sokszor kényelmetlen a gyerek, nem szívesen hagyja otthon egyedül, s vannak esték, amikor ön szeretne egyedül maradni. Amellett valamiképpen szeretné, ha minél előbb férfi lenne a gyerek, talán azért, hogy elmenjen már hazulról, talán csak valami megfoghatatlan asszony hiúságból. Hát zsebpénzre szoktatta. Azt mondja, hogy ezzel a gyerek házi munkáit igyekszik „honorálni”. Ilyen honorárium a szülői házban egyetlen gyereknek se jár. Ön tartja el, korát erősen túlhaladóan ruházza, kényezteti, majdnem a negyedét odaadja neki könnyelműsködésre annak a pénznek, amit az apja fizet az eltartásához. Nem hiszem, hogy száz szülő közül kettő helyeselné az ön álláspontját. A letűnt időkben mennyire elítéltük azokat az ,,úri” családokat, amelyek örökjogászokat bocsátottak a társadalomba henyélő ficsúrokat, akik harminc, sőt negyven éves korukig szaporították az egyetemi polgárok számát, mert nem volt szükségük arra, hogy befejezzék tanulmányaikat, hiszen szüleik két munkás egész havi bérével, vagy még többel zsebpénzelték őket. Ne szoktassunk ma rá egyetlen embert, gyereket sem arra, hogy dolgozatlanul kapja a pénzt. A mi társadalmunkban csak annak van joga a pénzhez, aki munkát ad érte, még a családon belül is vétek — zsebpénz formájában is — munka nélkül pénzhez juttatni valakit. Különösen fiatal gyerekeket, akik — nagyon kevés kivétellel — haszontalanságokra költik, s mire dolgozó sorba kerülnek, akkorára nőnek az igényeik, hogy a Dárius kincséből se lehetne kielégíteni a.