Fejér Megyei Hírlap, 1965. május (21. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-01 / 102. szám

­ Három balinkai csapat kimondta : Havi száz méter a cél A keleti fővágatot fokozott ütemben hajtó 5-ös csapat mellé először a 44-es csapat zárkózott fel, a légvágat hajtá­sával. A kezdet kezdetén fa­lazással kezdték, s néhány hete áttértek az ideiglenes főbizto­sí­tásra. — Fokozni kell az ütemet — mondja Jancsek Mihály csa­patvezető vájár —. Most már három helyen hajtjuk a lég­­vágatot, mé­gis le vagyunk ma­radva. — Nem ez ütemtől, vagy a tervtől — szól közbe Selmeci Mihály —, hanem a magunk szabta követelményről. Úgy gondoltuk, hogy ezzel a mód­szerrel a havi száz métert biz­tosítani tudjuk, és ha a 40-es meg a 28-as is veri a havi száz métert, akkor hamarosan a légvágat is kialakul. Most duplagyutacsos lövés­sel kísérleteznek mindhárom légvágatot hajtó csapatnál. A futószárak 250 centiméterre hatolnak be a kőzetbe, s ugyan­ennyit emelnek ki abból. — Ezzel a módszerrel, ido meg azzal az akarással, amivel megkezdtük ezt a százméteres mozgalmat, biztosan sikerül frontot nyitni 1966 bányász­napjára. Mert ennyivel igazán tartozunk magunknak is, a bá­nyának is, és az országnak is. A módszerekről beszélgetünk és a célról, amelyet e módsze­rek segítségével el kell érni. örvendetes, hogy ismerik a tá­volabbi célokat is. — Egy évvel ezelőtt alapo­sa­n sarokba szorított bennün­ket a természet — mondják az emberek —, s most szeretnénk visszavágni. No, nem afféle rohammunkákkal ! Kitartó szorgalommal. Mert nézzék csak meg akármelyik munka­helyet a keletiben: szebb, mint a régi, korszerű vágataink! — mondja Kertai József csapat­­vezető vájár a 40-es csapatom. — Még egy hónap, és össze­találkozunk a 28-asokkal — veszi át a szót Kuti Mihály segédvájár —. Talán, ha két­száz méter van közöttünk. Azt pedig májusban kiszedjük. — Megünnepeljük a lyukasz­tást — szól közbe Pék András vájár —. Mert lesz mit meg­ünnepelni, hiszen sokat kell ezért a találkozásért fúrni, ra­kodni, ácsolni. Valamennyien ott voltak az egy év előtti eseményeknél. Valamennyiük kenyerére tört akkor a víz,­­ már nemcsak a vezetők mondják, de vala­mennyi bányász érzi ezt Ba­linkán: harminc köbméter per­cenkénti vízhozamú betöréssel szemben megmenteni a bá­nyát csak úgy lehetett, ha két­ezer ember érezte magáénak a bánya minden tenyérnyi te­rületét És jó érzés az, hogy ezekre a napokra csak az új­ságíró kérdéseinek kényszerí­tő hatására emlékeznek. Mert mindennapjaikra olyan feszí­tett de reális programot dol­goztak ki, ami nem enged időt a rossz emlékek méricskélésé­­re. Csak előre szabad nézni, csak azt kell látni, amit ma és holnap, és évek múlva vé­geznek. És ezt teszik vala­mennyien: műszakiak, fizikai­ak .Ezt a 28-as csapat a száz méteres vel, a 40-es és a 44-es brigádok a százméteres sebes­séggel, amit maguk vállaltak, s amelynek érdekében nap­­m­int nap 480 percet dolgoz­nak., Méterekkel haladva elő­re az ezerméterek távolságá­ban megjelölt célig, a keleti bányamező szénmezőjéig. S itt, a­hol most fejfeletti rako­dógép segít az embernek, ahol súlyos kőtömbök hullanak dü­börögve a csillékbe, két év múlva, vagy pontosabban alig két év múlva a régi terv sze­rint megvalósított módon, gu­miszalagon fut majd a szén , a frontfejtésektől az osztá­­lyozóig. Mert többek között ezért folyik itt a harc a mély­ben. A korszerű, az ember munkáját megkönnyítő mód­szerek megvalósításáért. Egy­szóval önmagukért. Ezért mé­ri az új robbantási módszerek napi eredményeit Illés Sándor fiatal bányatechnikus, s ezért számolnak, terveznek fönt az irodákban a műszakiak is. Hogy mindjobban kirajzolód­janak a holnapok, hogy mind közelebb kerüljenek a célhoz. Különlegesen kiképzett vitra­ és gyorsítja a zárást a 44-es csapaton, a legvégel­hajtásánál. Robbantáshoz készítik elő a kőzetet az 5-ös csapat tagjai. Fejér megyei Hírla* Üres tányér az asszalon A gépü­zem területén já­runk Vágó József gépüzemve­­zetővel Dicsérem a rendet, a szokatlanul nagy kürszii, fe­gyelmet, » akaratlanul is viss­­szakanyarodunk az 1964-et má­jus elsejére. —­ Éppen, a fehér inggel baj­lódtam odahaza, reggel 6 óra volt, amikor csengett a telefon, s Orosz Elemér főmérnök uta­sított, hogy nézzem, meg a ke­leti kettes frontját, vizet je­leztek. Motorra ültem és egy óra múlva már ott volt az igazgató is, a főmérnök is a víznél. Ezután már egybefolyt minden: üres tányér az aszta­lon reggel, délben és este. Ez jelezte, hogy vár a feleségem, s ez, hogy még mindig küzkö­­dtünk a vízzel. Az elmúlt bányásznapon a Munka Érdemrend bronzfoko­zatával tüntették ki. Közel há­romszáz ember dolgozik az irányítása alatt. Harminc éves, most végzi az egyetem har­madik évét. De bármennyi él­ményanyagot is gyűjtött össze az elmúlt egy évben, inkább mu­­n­katársairól, beosztottjai­ról beszél, így kerül szóba Rácz István és szocialista bri­gádja is. — Anyag­számítók és vulka­nizálók voltunk — mondja Rácz István — akkor is. Per­sze, a legkevesebbet az utób­bival voltunk elfoglalva akkor. A nehéz gépegységeket vállal­tuk le juttatni a bányába. Kas alatt vittük. — Mikor szerzett tudomást a veszélyről? — Reggel kilenckor már jatt értünk a teherautó. Vágó elvtárs küldte. Jöttünk is azon­nal mind a négyen. Jávori Fe­renc, Szál, József Szál Imre meg én. A fogdmeg brigád. Mert csak így ismernek bennünket. Négyen vannak. Közü­lük Rácz István kapta meg a Munka Érdemrend bronz fo­kozattit. Elhárítja a dicsér­etei. — Négyünkké ez is. Olyan itt minden közöttünk, mint a­ munka. Közös. Egyforma szív­vel és lelkesedéssel kezdünk mindenhez. [ Reményi G­­yörgy atenouzerr.­j vezető, aki ugyancsak a Munke Érdemrend bronzf­okozatával lett tátik­vtet­ve, megemlíti, hogy amikor a vízbetörés elleni harc közben fizetésemelést ígért a brigádnak, Rácz István né­gyünk nevében így utasította vissza: „Majd ha vége lesz és mi győzünk, akkor adjanak. Mert ezt nem pénzért csinál­ja az ember. Aki azért, azt már most haza kell zavarni!" — Nem kaptak — mondja Reményik elvtárs —. És igazuk volt. Így egészen másként mér­legelte mindenkol az ő munká­jukat. És tudjuk, hogy abban nekik is igen nagy részük van hogy a bánya ma termelhet, hogy az akkori 1670—1700 ton­na napi termelésünk csak 860 tonnára csökkent, hogy az el­rabolt 11 kilométer vágathossz helyett már néhány ezer mé­tert építhettünk, hogy a negy­ven méteres előrehaladási se­bességet elővárásokon 90—100 méterre növeltük. Valahogy úgy fogalmaznám meg, hogy akkor ők voltak a példaképei mindannyiunknak. Reményikéknél is heteken keresztül üresen álltak a tá­nyérok az asztalon. Mert pi­henni jó volt néha egy védett szeglet a bányában, egy-két óra az Íróasztalon. — Mondja meg, nem nekünk volt igazunk, amikor vissza­utasítottuk a béremelési javas­latot? — néz rám kérdőn Rácz István —. Hogyan néztek vol­na ránk a többiek? Meg aztán tényleg nem a pénzért tettük, amit tettünk. Mondhatnám úgy is, hogy a brigád virtusko­­dott. Persze másféle virtus volt ez, mint mondják evésnél el­pusztítani egy sültkacsát. Társai nevetnek a kacsa hallatán. Mert Rácz elvtárs nemcsak arról híres, hogy szo­cialista brigádja minden mun­kában az élen jár, hanem ar­ról is, hogy igen jó erő. — Amikor húsz, harminc és negyven óra után hozták az utánpótlást a mélybe, nekünk két adag járt, fejenként — mondják. — De kéttőnyit emel­tünk is, ha kellett, mint bárki más. A Rácz-brigád a vízbetörés előtt a keleti bányamező szál­lításának szerelését készítette elő. A brigádvezetővel meg is gyű­­l a budapesti Ruggyantaáru­­gyár műszaki vezetőinek a baja. — Az úgy volt, hogy tavaly év elején tapasztalatcserére utaztam fel a gyárba. Mivel ők gyártották a szállítószalag­jainkat. És amikor néhány hét után hazajöttem, úgy éreztem, hogy a tervezettnél is több hozzáértést hoztam magammal. És jöttek a gumiszalagok. Mondtam is mindjárt az első szállítóósinynál, hogy ne ve­gyük át, mert ezek egy része nem jó. Lejöttek a pestiek. Megmutattam nekik a szalagot, és egész havi keresetemet tet­tem le az igazam mellett. Szét­vágtuk a szalagot és igazam volt. Többször is. Erre azt mondták a gyér vezetői, hogy többet be ne tegyem a lábam a gyárba... Most már tréfára fogja a dolgot, pedig akkor ez igen sok pénz takarított meg a vál­lalatnak. És mindazt is tapasz­talatot, amit akkor ott szer­zett, ma már rendszeresen al­kalmazza a gumiszalagok javí­tásánál. — Mi volt a tavasi május elsejei ebéd? — kérdezek rá váratlanul — Nem tudom. Ötnapos ma­radékot nemigen szokott az asszony elém tenni — mondja, s nevet. Mert nemcsak az ün­nepi ebédet nem fogyasztották el otthon, de sok-sok napon át nem ízlelték az asszony főzt­­jét. Hacsak nem hoztak ki va­lamit nekik otthonról. Ezernyi apró mozaikból tevődik össze az egy éve előtti kép, s még ha kétszer almnyit gyűjtenénk is össze, akkor sem lehetne teljes. Mert az embe­rek önmagukról nem szívesen beszélnek. Vezető a beosztott­járól jegyzett fel mozzanato­kat, beosztott a vezetőjét is­merte meg közelebbről ezek­ben a­ napokban, hetekben, hó­napokban. S bár még most jön a munka java, csak ezután kell bebizonyítaniuk hogy az a néhány hónapos küzdelem nem volt szalm­alávag, mégis nyugodtak. Mert szervezetten, pontos tervek szerint végzik már feladataikat. S a tányérok nem üresek többé az ebédnél... Kátay Antal Sajtoló és kivágó présgépekhez BEÁLLÍTÓ LAKATOSOKAT FELVESZ a VTRGY. Jelentkezni lehet: VTRGY Személyzeti Főosztályán, Szivár, Berényi út, 2557. Év végére szenet ér a lapát Brigádok a keleti bálya mezőben Május elsejének hajnalán lesz egy esztendeje, hogy a balinka-aknai kettes fronton vizet jeleztek az emberek. És ez a víz néhány nap alatt el­rabolta a balinkai bányászok legszebb munkahelyeit, ke­resztül húzta a személyszállító gumiszalag megvalósulás sza­kaszába lépett terveit, a mun­kahelytől az osztályedésig gu­miszalagon futó szén útját. Mindazt a korszerűsítést, ame­lyet többéves előkészítő mun­kával az emberért tettek eb­ben a bányamezőben. — Nem sok idő marad az emlékezésre — mondják a 28-as csapaton —, hiszen a ré­gi tervek helyett születtek újak a régi munkahelyek he­lyett kell újakat teremteni. Egyszóval: előre, mindig csak előbbre. — Úgy megyünk előre, hogy elfeledjük — mondja Svehlik József az 5-ös csapat harmad­vezető vájára — azt a vizet, meg aztán nem is csak a fe­ledésen van itt a hangsúly, hanem azon, hogy kell a szén, kell a munkaalkalom vala­­menn­nyi balinkai bányásznak. Nem kis dologra vállalkoz­tak az 5-ös szocialista munka­brigád tagjai: Horváth János, Takács Sándor,­­Kovács István, Csillag István, Szabó István, Janászek László, Szabó József, Mazák János. Valamennyien, akiket csak ,„a Szabó brigád” néven emlegetnek nemcsak Balinkán, de lassan az egész tröszt területén is. Hiszen az eredeti tervek szerint négy esztendő kellett volna ahhoz, hogy a keleti bányamező ismét szenet adjon, s most már ve­zetők és beosztottak egyaránt úgy vélekednek, hogy az év végére szenet ér a lapátjuk, s egy újabb esztendő múlva már tömegtermelő munkahe­lyet léptetnek üzembe. — Egy hónapja, hogy várat­lanul kemény kőzetbe kell to­vább törnünk előre — mond­ja Horváth János. — Így az­tán a márciusi eredményünk 94 méter volt, s áprilisban to­vább csökken, hiszen 77 mé­ter lesz a tóhajtás. De ezt a korábbi eredményekkel már korrigáltuk. — Május végén kilépünk­­ egyenesből — mondja Takács Sándor vájár, aki pillanatnyi­lag tartalék, s helyettesít a csapaton De ismeri a felada­tokat, mint mindem, balinkai bányász. — Májusban elérjük a tök­lencszáz métert az egyenesben, s kilépünk az osztóvágatra. Itt eresztkével és némi egyenes szakasszal következik az újabb 8—900 méter. De már akkor mögöttünk készíthetik elő a munkahelyet. — mondja Sveh­lik József. Robbantáshoz készülődnek éppen. Bakonyi Rezső lőmes­­ter a 18-as csapatról jött ide. Mint mondja, most nem igen lehet túllépni a két métert a fúrással és a lövéssel, mert a fedőkőzet nem a legjobb, s je­lentős többl­etbiztosítást köve­telne meg a nagyobb ütemű előrehaladás. — Szívesen dolgozom együ­tt az ötösökkel — mondja —, mert ők is azok közül valók akik nem az órát nézik mű­szakon, hanem a kihajtott mé­tereket És ez a legjobb idő­mérője a jó bányásznak! A PML—5-ös rakodógép már „türelmetlenkedik”, ami­­kor „érzi, hogy a lövés füstje­­ és a Por nagy része eltávoloso­dott, lecsapódott Horváth Já­­­­nos nagy szeretettel beszél er­ről a gépről, hiszen hűségesen végigkísérte őket a több, mint nyolcszáz méteres vágaton, s úgy mondják, hogy sikerült kidolgozni az ereszkei alkal­mazásának is a technológiáját. — Ha csak egy mód van rá, akkor velünk jön a gép is — mondja Horváth —, mert va­lahogy összenőttünk mi már. — Pedig mintha valaki, va­lamikor egy liter pálinkát ígért volna annak, aki eltün­teti ezt a gépet — kockáztar­­tom meg a kérdést. Nevetnek, de „senki nem emlékszik már” az indulásra. Inkább arról beszélnek, hogy ha mégsem sikerül hasznosan alkalmazni a PML—5-öst az ereszkében, akkor gumiszala©­­gal és kiparóval oldják meg a gépesítést. Mert szeretnének a lejtős munkahelyen is hetven méter körüli kihajlást vártan­nk . Ez meg is felelne annak a tervnek, ami szerint itt a ke­letiben 1966 bányásznapjára megindul a frontfejtés — mondja Svehlik József. Mert az igaz, hogy a mi lapá­tunk vagy fúrószárunk már az év végén szenet ér, de a napi húsz vagy ötven vagon szén — az a valami. De meglesz, ami az ötösön múlik, azt nem kel féltei­. NOSZeEÉÜ? ! MOST olcsóbb ! Április 26-tól — május 3-ig kártolt és műszál alapanyagból készült női ruha, sport és teweed szövetek, ballon méteráru. Női, bakfis, lányka, béby ruhák és komplek fésűs és kártolt gyapjúszövetből, műszálból és selyemből. Varrásos nylonharisnyák, pamut és flór férfi bokafix zoknik, felső kötöttáruk és nyakkendők. Férfi, női félcipők és szandálok, gyermek magasszárú — cipők, félcipők, szandálok. Nyakfére adálti cikk 30 — 40 — 50 %-os árengedménnyel A KIJELÖLT ÁRUHÁZAKBAN ÉS BOLTOKBAN 3926 Szombat, 1963. május 1.

Next