Fejér Megyei Hírlap, 1967. március (23. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-19 / 67. szám

TI a valaM maffi­á­ra C­­ megírja a magyar zene teljes történetét, nyilván A magyar valóság énekese című fejezetbe sorolja majd Kodály Zoltán életét és mű­vét. Mert talán neki kö­szönheti a legtöbbet, a ma­gyar zene ügye. Talán ő tette a legtöbbet azért, hogy ez a zene egyetemes legyen, hogy úgy bes­zélje az inter­­nacionális formanyelvet, hogy közben megmaradjon nemzetinek is. Legyen a zene mindenkié! — ez volt Kodály egyik jelmondata, s ennek szentelte egész élet­művét. „Új korszak kezdődött a­z emberiség történetében — írta Kodály 1961-ben —. Ennek az új korszaknak a távlatai szinte beláthatatla­­nok. A tudományos ismere­tek végtelen lehetőségeire, és a világ új szemléletére gondolok elsősorban. Eddig alulról néztünk fölfelé, mint a békák, ezután azonban felülről tekinthetünk a föld­re. . . Sajnálom, hogy már nem vagyok elég fiatal arra, hogy űrhajóval utazhassak.” — Ez a kicsit ironikus, de mindvégig minden új iránt érdeklődő, azt megértő és segítő szemlélet jellemezte Kodály Zoltánt egész életé­ben. S az a vágy, hogy min­dig följebb, mindig maga­sabbra emelhesse a népze­ne, az egyetemes magyar zene ügyét. Nem véletlenül beszélt ebben a kis írásban e világra való „­letekintés­­ről”. Mindig a magasba vá­gyott, oda szárnyaltak fel dalai, melyekkel új korszak kezdődött a magyar zene történetében. Amikor a francia rádió bemutatta a Háry János című daljátékot, Kodályt arra kérték, mondjon né­hány soros bevezetőt. A töb­bi között ezt írta akkor: „.A történelmi valóság és a népi képzelet megbontha­tatlan egységgé keveredik a legendában, mely igazabb, mint a történelem.” Ez az első olvasásra talán kissé meghökkentő mondat Ko­­dály útjának nagy tanul­ságát példázza. Egész életét annak szentelte, hogy ma­gát a népet, legendáit, vélt vagy valódi igazságait a mások teljes mélységében és valóságában megismerhesse. A megismerés után követ­kezett a zenében való fel­dolgozás, az első kórusmű­vektől a Psalmus Hungari­­cu­son keresztül egész az Első szimfóniáig. Ennek a szimfóniának varázslatos pásztori hangu­latát nem lehet elfelejteni. Ahogy a csendes éjszakában távoli furulyaszó, mintha jelképesen üzenne benne a magyar nemzeti múlt is, a sámánok énekétől a bús kuruc huszárok mélázó nó­táin keresztül egészen a legújabb kor népdalaiig. Ez volt Kodálynak az a mű­ve, melyet talán a legne­hezebben írt meg. Nem cso­da: összegezésre készült benne, a műzenébe akarta egyszerre beleolvasztani mindazt a népi eredetű in­dítást, melyet egész életén át feldolgozott. Olyan ösz­­szegezés volt ez, mint Arany János műve, a Toldi szerel­me. • Lehetetlen a két életmű között nem a rokonságot keresni és látni, s nem va­lami gyönyörű jelképet érez­ni abban, hogy Kodály Zoltán akkor távozott kö­zülünk, amikor Arany Já­nos születésének évforduló­jára emlékeztünk. Arany megteremtette és beteljesí­tette a népi epikát, s a vers nyelvén szólaltatta meg a népi hőst. Kodály ugyanezt a gondolatot valósította meg a zenében, olyan utat nyitva ezzel, melynek távlatait ma sem látjuk egész mélységük­ben és magasságukban. Maga Kodály mondotta ezzel kap­csolatban a Népzenei könyv­tár első kötetének elősza­vában: A nemzet kezd las­san tudatára ébredni, milyen kincset bír a néphagyo­mányban. Biztató jelek mu­tatkoznak már, de népünk zenéje még sokkal nagyobb hatással lehetne — és lesz — az egész magyar szellemi életre, mint volt eddig”. S ha számba vesszük a ma élő és alkotó zeneszerzők javát, lehetetlen műveiknek egy-két jelzésében nem Ko­dály instrukciójára, útmuta­tására ismerni. A mai ma­gyar zenének központi prob­lémája maradt a népzene és a műzene viszonya és a ket­tő szintézise. S ez a tudat mindig örömmel és meg­nyugvással töltötte el Ko­dály Zoltánt. * Mintha kevesebb szó es­nék Kodály műveinek nem­zetközi fogadtatásáról és je­­lentőségéről. Pedig nemcsak személyes varázsával, ha­nem műveivel is a világ érdeklődésének homlokteré­be állította I. magyar zene ügyét 1946-ban például, amikor a második világhá­ború után hazánkat sokfelől a gyűlölködés és ellenszenv vette körül, Ko­dály épp ennek megtörésé­re vállalta a nagyon fárasz­tó nyugat-európai zenei kör­utat melynek végén Ame­rikába is eljutott.­­ Minde­nütt a saját műveit vezé­nyelte, s kivált a Háry Já­nos szvittel és a Galántai táncokkal aratott rendkívüli sikert. „Az agg mester egy csak homályosan ismert kis országnak szerzett megbe­csülést, elismerést és tiszte­letet” — olvastuk a mélta­tásokban. 1947 elején érkezett haza, s rövid pihenő után a Szov­jetunióba látogatott. Egy hó­napot töltött ott, szintén a saját műveit vezényelte, s sok barátot, tisztelőt szerzett ott is hazánknak. Ő maga pedig nagy csodálattal nyi­latkozott a szovjet kultúra rohamos fejlődéséről a sze­­retetről, mellyel a szovjet emberek a kultúra felé kö­zelednek. Az angol Filharmóniai Társaság nagydíjától kezd­ve, a legmagasabb finn ki­tüntetésig nehéz lenne ösz­­szeszámolni, hányszor nyil­vánították a világ államai Kodály zeneszerzői munkás­ságának elismerését Vagy gondoljunk akár Sosztako­­vics, Menuhin s a többiek példájára, akik hazánkba érkezve először őt keresték fel, nála tisztelegtek. Pablo Casals, korun­k egyik leg­nagyobb embere és muzsi­kusa Kodályt kérte meg, hogy magyarul is megje­lent könyve előszavát meg­írja. De talán a­z volt a leg­nagyobb dicsőség, hogy ő, aki elsősorban és szánte ki­zárólag a magyar zene kép­viselőjének vallotta magát élete végén a legmodernebb zenei irányzatoknak lett egyik példaképe. Műve ugyanis oly egyetemes, hogy mindenki megtalálhatja ben­ne azt, amit keres. Mi­veti az a belső erő, mely ezt az életművet a század zenei élvonalába, egyetemes megbecsülésébe emelte? Mindenekelőtt ta­lán az, hogy egy a valóság­tól mindig elpártolni kész korban Kodály a klasszikus egyensúly, a zenei realitás világát tudta megteremteni. A sokféle izmus között ő a kultúra ősforrásához, a nép­hez vezető utat kereste és találta meg. S az irracionális távlatokba húzódó zene elé is ezt az utat tűzte. Műve, példája, zeneszer­zői és zene­tudósi, de embe­ri öröksége is a magyarság és az egyetemes kultúra egyik jelentős része marad. Szál­egyenes alakja, kicsit szigo­rú tekintete elenyész lassan az idők ködében. Zenéje azonban mind magasabbra szárnyal, s népünk dicsősé­gét hirdeti szerte a világ­ban. Rónay László Emlékmozaik Kodály Zoltánról Vasárnap, 1967. március 19. ,■ ■ ----■ i= ■ = ■-------■ —■ KATONA JUDIT: PRIZMA (Jozef Sturdik rajza) Szememben képek törnek össze csöndes virágfej biccenések, és esős lágy suhanású esték. Az első hóesés a télben kapucsapódás amikor elmész, a kályhaszükség bútoraink közt hideg, amely velünk jön ölre. Hárman állunk a téllel szemközt te, én s kisfiúnk fagyos kis ökle. Te, ki tanítasz s éjjel alkotsz én, ki dúdolok mások fiamnak ő, ki miatt fáradtan elhamarkodsz sok szerelmet és kevés nyugalmat, összetörik most ez a kép is, hogy így sorsunkat látom előttem. Jó volna tudni néha mégis hogy mi vagy az élet felelőtlen. N­ÓZÁPOR FIATAL SZOVJ­ET KÖLTŐK VERSEI Az orosz, majd a szovjet lírikusok sok mindenre meg­tanították a világköltészetet. Puskintól a verses regény műfaját, Jeszenyintől a szub­jektum szinte féktelen kive­títését. Majakovszkijtól a magas hőfokú pártos lírát tanulhatták meg a költésze­tükre figyelmezők. S, hogy milyen meglepetésekkel szol­gál a jövő? — Talán erre is itt a válasz, ebben a kis kö­tetben, mely a nagyszerűen szerkesztett, friss Modern könyvtár sorozatban jelent meg Hózápor címmel. Nehéz lenne bármelyik fiatal költőt is kiemelni, s a többi elé helyezni. Vala­mennyi költeményből azt érezni ki leginkább, hogy a szovjet emberek előtt hatal­mas távlatok nyíltak és nyíl­nak, s hogy a költők a ma­guk eszközeivel szintén a jö­vő mérnökei akarnak lenni, s új eddig még nem látott összefüggések feltárására tö­rekszenek, meglepő, néha forradalmian újszerű kép­ek­ben. Bella Ahmadulina, aki ennek a nemzedéknek két­ségkívül legismertebb tag­ja, így fejezi ki ezt a gondo­latot: Sorsom — ki tudja — pillanat, vagy örökénig kóborlok a földön. Ha így, ha úgy, meg kell köszönnöm, hogy járhattam az ég alatt. Igen, mindenkinek örülnie kell, hogy itt járhatott, eb­ben a megújuló, szinte na­ponta új távlatokat nyitó világban, amelynek ezernyi titka csak most tárul ki a meghódítására induló embe­riség előtt. Ez a gondolat va­lamennyi versben visszatér, s ez ad valami sajátos, mé­gis nagyon őszinte és hite­les pátoszt a verseknek, ez telíti őket olyan izzással és belső hittel, amely valóban új lehetőségeket rajzol a költők elé is. Múlt és jelen határvona­lán születtek ezek a versek. A hatalmas munka, a sok áldozat még ott komorlik a látóhatár szélén, másfelől azonban már megváltozott távlatok sejlenek fel, mint Szergej Drosenko Útközben című nagyon szép költemé­nyének befejező képében: öregasszony álldogált magányos szoborként a mező közepén. Állt és felénk nyújtotta ráncos vén kezét, földig hajolt szegény. Kéregetni nem botorkált hozzánk, magát is feledve, ott maradt Vénebb volt, mint maga Oroszország, roskadt nehéz emlékek alatt Adjál neki ország, sok bajára vigaszul egy sereg unokát, bőkezűt, akár a búzatábla, amely fölött magasodva állt Ez a búzatábla fölé magaso­dó, töretlenül bizakodó „öregasszony” jelkép is egy­ben: egy magatartás, az ál­landó optimizmus és hit jel­képe. S ez a mindent átforró­­sító magatartás mossa gyak­ran egybe a valódi és vélt határokat, ez telíti a közna­pokat hatalmas kozmikus távlatokkal. Ennek az új szovjet költőgenerációnak talán épp a legérdekesebb jellegzetessége, hogy „koz­mikus”, azaz az űrhajók és a képzelet szárnyán indul új és új utakra. A valóság a magja ennek a gesztusnak is, hiszen épp e nemzedék ifjúságában szárnyalt fel az első űrhajó, és nyitott olyan lehetőségeket, amelyek ad­dig csak költői álomnak, a fantázia szüleményének lát­szottak. Most azonban már mindez valóság. Átkoztuk a háborút. Temettük a harcosokat De aligha értettük egészen, tizenkét éves leánygyerek, hogy férjeink, jövendő embereink akiket temettünk — írja Rimma Kazakova, s ez a vívódó látomás mind­untalan visszatér a kötet költőinél. S szinte felel a sok töprengő kérdésre Juvan Sesztalov Eszmél­kedés című poémájának befejező, sec, embert, az ember erejét a középpontba állító része: És népem élni fog, százszor meg százszor újraszületve, élni, élni fog, élni! Ez a múltat, jelent és jövőt egybeforrasztó költői erő és hit teszi igazán vonzó és ér­dekes olvasmánnyá a Hózá­­ptor című válogatást. (R. L.) ANTALFY ISTVÁN: Elehajolni a f­ö­­dig,... Kenn volt még ideje alkonyi árnyak bódulatának, s­ mennyit ütött a torony hangja, számolni se kellett. _Én kerültem-e el, vagy engem a csillageső? Hol hullt el aranyam, hol bújt el örömöm ? Tengerpart kövein már csúf hüllők sorakoztak, rám bámultak üveg­szemeikkel, mégis a gyér fényben, ami rám hullt, — s azt napod adta — a vízből kortyoltam, lehajolva a földig ... ­ Fejér megyei Hírlap ■.......— ■---------■ --------■==i===i ' ■ '=■—-l­sis 7 —----ti

Next