Fejér Megyei Hírlap, 1967. március (23. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-19 / 67. szám
TI a valaM maffiára C megírja a magyar zene teljes történetét, nyilván A magyar valóság énekese című fejezetbe sorolja majd Kodály Zoltán életét és művét. Mert talán neki köszönheti a legtöbbet, a magyar zene ügye. Talán ő tette a legtöbbet azért, hogy ez a zene egyetemes legyen, hogy úgy beszélje az internacionális formanyelvet, hogy közben megmaradjon nemzetinek is. Legyen a zene mindenkié! — ez volt Kodály egyik jelmondata, s ennek szentelte egész életművét. „Új korszak kezdődött az emberiség történetében — írta Kodály 1961-ben —. Ennek az új korszaknak a távlatai szinte beláthatatlanok. A tudományos ismeretek végtelen lehetőségeire, és a világ új szemléletére gondolok elsősorban. Eddig alulról néztünk fölfelé, mint a békák, ezután azonban felülről tekinthetünk a földre. . . Sajnálom, hogy már nem vagyok elég fiatal arra, hogy űrhajóval utazhassak.” — Ez a kicsit ironikus, de mindvégig minden új iránt érdeklődő, azt megértő és segítő szemlélet jellemezte Kodály Zoltánt egész életében. S az a vágy, hogy mindig följebb, mindig magasabbra emelhesse a népzene, az egyetemes magyar zene ügyét. Nem véletlenül beszélt ebben a kis írásban e világra való „letekintésről”. Mindig a magasba vágyott, oda szárnyaltak fel dalai, melyekkel új korszak kezdődött a magyar zene történetében. Amikor a francia rádió bemutatta a Háry János című daljátékot, Kodályt arra kérték, mondjon néhány soros bevezetőt. A többi között ezt írta akkor: „.A történelmi valóság és a népi képzelet megbonthatatlan egységgé keveredik a legendában, mely igazabb, mint a történelem.” Ez az első olvasásra talán kissé meghökkentő mondat Kodály útjának nagy tanulságát példázza. Egész életét annak szentelte, hogy magát a népet, legendáit, vélt vagy valódi igazságait a mások teljes mélységében és valóságában megismerhesse. A megismerés után következett a zenében való feldolgozás, az első kórusművektől a Psalmus Hungaricuson keresztül egész az Első szimfóniáig. Ennek a szimfóniának varázslatos pásztori hangulatát nem lehet elfelejteni. Ahogy a csendes éjszakában távoli furulyaszó, mintha jelképesen üzenne benne a magyar nemzeti múlt is, a sámánok énekétől a bús kuruc huszárok mélázó nótáin keresztül egészen a legújabb kor népdalaiig. Ez volt Kodálynak az a műve, melyet talán a legnehezebben írt meg. Nem csoda: összegezésre készült benne, a műzenébe akarta egyszerre beleolvasztani mindazt a népi eredetű indítást, melyet egész életén át feldolgozott. Olyan öszszegezés volt ez, mint Arany János műve, a Toldi szerelme. • Lehetetlen a két életmű között nem a rokonságot keresni és látni, s nem valami gyönyörű jelképet érezni abban, hogy Kodály Zoltán akkor távozott közülünk, amikor Arany János születésének évfordulójára emlékeztünk. Arany megteremtette és beteljesítette a népi epikát, s a vers nyelvén szólaltatta meg a népi hőst. Kodály ugyanezt a gondolatot valósította meg a zenében, olyan utat nyitva ezzel, melynek távlatait ma sem látjuk egész mélységükben és magasságukban. Maga Kodály mondotta ezzel kapcsolatban a Népzenei könyvtár első kötetének előszavában: A nemzet kezd lassan tudatára ébredni, milyen kincset bír a néphagyományban. Biztató jelek mutatkoznak már, de népünk zenéje még sokkal nagyobb hatással lehetne — és lesz — az egész magyar szellemi életre, mint volt eddig”. S ha számba vesszük a ma élő és alkotó zeneszerzők javát, lehetetlen műveiknek egy-két jelzésében nem Kodály instrukciójára, útmutatására ismerni. A mai magyar zenének központi problémája maradt a népzene és a műzene viszonya és a kettő szintézise. S ez a tudat mindig örömmel és megnyugvással töltötte el Kodály Zoltánt. * Mintha kevesebb szó esnék Kodály műveinek nemzetközi fogadtatásáról és jelentőségéről. Pedig nemcsak személyes varázsával, hanem műveivel is a világ érdeklődésének homlokterébe állította I. magyar zene ügyét 1946-ban például, amikor a második világháború után hazánkat sokfelől a gyűlölködés és ellenszenv vette körül, Kodály épp ennek megtörésére vállalta a nagyon fárasztó nyugat-európai zenei körutat melynek végén Amerikába is eljutott. Mindenütt a saját műveit vezényelte, s kivált a Háry János szvittel és a Galántai táncokkal aratott rendkívüli sikert. „Az agg mester egy csak homályosan ismert kis országnak szerzett megbecsülést, elismerést és tiszteletet” — olvastuk a méltatásokban. 1947 elején érkezett haza, s rövid pihenő után a Szovjetunióba látogatott. Egy hónapot töltött ott, szintén a saját műveit vezényelte, s sok barátot, tisztelőt szerzett ott is hazánknak. Ő maga pedig nagy csodálattal nyilatkozott a szovjet kultúra rohamos fejlődéséről a szeretetről, mellyel a szovjet emberek a kultúra felé közelednek. Az angol Filharmóniai Társaság nagydíjától kezdve, a legmagasabb finn kitüntetésig nehéz lenne öszszeszámolni, hányszor nyilvánították a világ államai Kodály zeneszerzői munkásságának elismerését Vagy gondoljunk akár Sosztakovics, Menuhin s a többiek példájára, akik hazánkba érkezve először őt keresték fel, nála tisztelegtek. Pablo Casals, korunk egyik legnagyobb embere és muzsikusa Kodályt kérte meg, hogy magyarul is megjelent könyve előszavát megírja. De talán az volt a legnagyobb dicsőség, hogy ő, aki elsősorban és szánte kizárólag a magyar zene képviselőjének vallotta magát élete végén a legmodernebb zenei irányzatoknak lett egyik példaképe. Műve ugyanis oly egyetemes, hogy mindenki megtalálhatja benne azt, amit keres. Miveti az a belső erő, mely ezt az életművet a század zenei élvonalába, egyetemes megbecsülésébe emelte? Mindenekelőtt talán az, hogy egy a valóságtól mindig elpártolni kész korban Kodály a klasszikus egyensúly, a zenei realitás világát tudta megteremteni. A sokféle izmus között ő a kultúra ősforrásához, a néphez vezető utat kereste és találta meg. S az irracionális távlatokba húzódó zene elé is ezt az utat tűzte. Műve, példája, zeneszerzői és zenetudósi, de emberi öröksége is a magyarság és az egyetemes kultúra egyik jelentős része marad. Szálegyenes alakja, kicsit szigorú tekintete elenyész lassan az idők ködében. Zenéje azonban mind magasabbra szárnyal, s népünk dicsőségét hirdeti szerte a világban. Rónay László Emlékmozaik Kodály Zoltánról Vasárnap, 1967. március 19. ,■ ■ ----■ i= ■ = ■-------■ —■ KATONA JUDIT: PRIZMA (Jozef Sturdik rajza) Szememben képek törnek össze csöndes virágfej biccenések, és esős lágy suhanású esték. Az első hóesés a télben kapucsapódás amikor elmész, a kályhaszükség bútoraink közt hideg, amely velünk jön ölre. Hárman állunk a téllel szemközt te, én s kisfiúnk fagyos kis ökle. Te, ki tanítasz s éjjel alkotsz én, ki dúdolok mások fiamnak ő, ki miatt fáradtan elhamarkodsz sok szerelmet és kevés nyugalmat, összetörik most ez a kép is, hogy így sorsunkat látom előttem. Jó volna tudni néha mégis hogy mi vagy az élet felelőtlen. NÓZÁPOR FIATAL SZOVJET KÖLTŐK VERSEI Az orosz, majd a szovjet lírikusok sok mindenre megtanították a világköltészetet. Puskintól a verses regény műfaját, Jeszenyintől a szubjektum szinte féktelen kivetítését. Majakovszkijtól a magas hőfokú pártos lírát tanulhatták meg a költészetükre figyelmezők. S, hogy milyen meglepetésekkel szolgál a jövő? — Talán erre is itt a válasz, ebben a kis kötetben, mely a nagyszerűen szerkesztett, friss Modern könyvtár sorozatban jelent meg Hózápor címmel. Nehéz lenne bármelyik fiatal költőt is kiemelni, s a többi elé helyezni. Valamennyi költeményből azt érezni ki leginkább, hogy a szovjet emberek előtt hatalmas távlatok nyíltak és nyílnak, s hogy a költők a maguk eszközeivel szintén a jövő mérnökei akarnak lenni, s új eddig még nem látott összefüggések feltárására törekszenek, meglepő, néha forradalmian újszerű képekben. Bella Ahmadulina, aki ennek a nemzedéknek kétségkívül legismertebb tagja, így fejezi ki ezt a gondolatot: Sorsom — ki tudja — pillanat, vagy örökénig kóborlok a földön. Ha így, ha úgy, meg kell köszönnöm, hogy járhattam az ég alatt. Igen, mindenkinek örülnie kell, hogy itt járhatott, ebben a megújuló, szinte naponta új távlatokat nyitó világban, amelynek ezernyi titka csak most tárul ki a meghódítására induló emberiség előtt. Ez a gondolat valamennyi versben visszatér, s ez ad valami sajátos, mégis nagyon őszinte és hiteles pátoszt a verseknek, ez telíti őket olyan izzással és belső hittel, amely valóban új lehetőségeket rajzol a költők elé is. Múlt és jelen határvonalán születtek ezek a versek. A hatalmas munka, a sok áldozat még ott komorlik a látóhatár szélén, másfelől azonban már megváltozott távlatok sejlenek fel, mint Szergej Drosenko Útközben című nagyon szép költeményének befejező képében: öregasszony álldogált magányos szoborként a mező közepén. Állt és felénk nyújtotta ráncos vén kezét, földig hajolt szegény. Kéregetni nem botorkált hozzánk, magát is feledve, ott maradt Vénebb volt, mint maga Oroszország, roskadt nehéz emlékek alatt Adjál neki ország, sok bajára vigaszul egy sereg unokát, bőkezűt, akár a búzatábla, amely fölött magasodva állt Ez a búzatábla fölé magasodó, töretlenül bizakodó „öregasszony” jelkép is egyben: egy magatartás, az állandó optimizmus és hit jelképe. S ez a mindent átforrósító magatartás mossa gyakran egybe a valódi és vélt határokat, ez telíti a köznapokat hatalmas kozmikus távlatokkal. Ennek az új szovjet költőgenerációnak talán épp a legérdekesebb jellegzetessége, hogy „kozmikus”, azaz az űrhajók és a képzelet szárnyán indul új és új utakra. A valóság a magja ennek a gesztusnak is, hiszen épp e nemzedék ifjúságában szárnyalt fel az első űrhajó, és nyitott olyan lehetőségeket, amelyek addig csak költői álomnak, a fantázia szüleményének látszottak. Most azonban már mindez valóság. Átkoztuk a háborút. Temettük a harcosokat De aligha értettük egészen, tizenkét éves leánygyerek, hogy férjeink, jövendő embereink akiket temettünk — írja Rimma Kazakova, s ez a vívódó látomás minduntalan visszatér a kötet költőinél. S szinte felel a sok töprengő kérdésre Juvan Sesztalov Eszmélkedés című poémájának befejező, sec, embert, az ember erejét a középpontba állító része: És népem élni fog, százszor meg százszor újraszületve, élni, élni fog, élni! Ez a múltat, jelent és jövőt egybeforrasztó költői erő és hit teszi igazán vonzó és érdekes olvasmánnyá a Hózáptor című válogatást. (R. L.) ANTALFY ISTVÁN: Elehajolni a födig,... Kenn volt még ideje alkonyi árnyak bódulatának, s mennyit ütött a torony hangja, számolni se kellett. _Én kerültem-e el, vagy engem a csillageső? Hol hullt el aranyam, hol bújt el örömöm ? Tengerpart kövein már csúf hüllők sorakoztak, rám bámultak üvegszemeikkel, mégis a gyér fényben, ami rám hullt, — s azt napod adta — a vízből kortyoltam, lehajolva a földig ... Fejér megyei Hírlap ■.......— ■---------■ --------■==i===i ' ■ '=■—-lsis 7 —----ti