Fejér Megyei Hírlap, 1967. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-03 / 208. szám

Móricz Zsigmond szerkesztő úr Móricz Virág, aki Apám regénye című első írásában sok ismeretlen adatot és tényt tárt fel édesapja, Mó­ricz Zsigmond életéből, most végre eleget téve a nagykö­zönség és az irodalomtörté­nészek várakozásának, meg­jelentette emlékezéseinek folytatását arról a négy esz­tendőről, amikor Móricz szer­kesztette a kor legnagyobb hatású és legtekintélyesebb folyóiratát, a Nyugatot. An­nak idején, amikor a Nyugat útjára indult, tulajdonkép­pen Ady Endre és Móricz Zsigmond írásainak állandó szerepeltetése adta a folyó­irat igazi rangját. Két évti­zeddel később, amikor Mó­ricz lett a lap irányítója, is­mét azt a szellemet, azt a társadalmi haladást igénylő várakozást igyekezett vissza­varázsolni a folyóirat lapjai­ra, ami annak idején, Ady életében jellemezte. S Móricz Virág könyve épp annak bi­zonysága, hogyan váltak a nagy prózaíró tervei semmi­vé, miképp őrlődött a lap fenntartásának és életbentar­­tásának anyagi­­gondjai és a személyi torzsalkodások erőt emésztő visszásságai között. Móricz Virág, — akinek regényeit, riportjait ismeri és szereti az olvasóközönség, — ebben a könyvében szeré­nyen a háttérben marad, és feljegyzések alapján igyek­szik rekonstruálni ezt a négy esztendőt. Úgy gondolhatta, hogy ezek az eredeti feljegy­zések minden kommen­tár nél­kül igazolják magukat, és az olvasó elé tárják azt a ta­nulságot, hogy Horthy Ma­gyarországán a haladó kísér­letek előbb-utóbb mind ha­lálra voltak ítélve, s valami­lyen módon megfeneklettek. Kétségtelen tény, hogy Mó­ricz szerkesztése alatt a Nyu­gat szellemi horizontja je­lentősen kitágult. Addig in­kább a szellem bástyája volt abban az értelemben is, hogy a szellemi törekvések védelmében valamelyest visszahúzódott a valóságos élettől és nem szívesen vál­lalta a harcot. Móricz, aki Ady forradalmi örökségének leghívebb letétemén­yese volt ebben a korban, változtatni akart ezen a magatartáson. S nem rajta múlt, hogy nem sikerült friss vérkeringéssel megtöltenie a Nyugatot. Történeti és kor jellemző értékűek azok a lapok, melyeknek Móricz Virág — aki akkoriban a lap kiadó­­hivatalában dolgozott, tehát személyes emlékeire is tá­­maszkodhatik — arról ír, hogyan fullasztotta be a rendőrség a lan felemelésére, a nagyközönséggel való in­tenzívebb kapcsolat kialakí­tására tett kísérleteit. Volt olyan próbálkozás — a mai író-olvasó találkozó módján — melyeket azért kellett fél­behagyni, mert a kiküldött detektívek költségét is a Nyugatnak kellett volna fi­zetnie. „Nekem nem lehet diktál­ni” — írta egy helyen Móricz naplójába. — Hogy ez meny­nyire igaz, bizonyítja az a jó­­néhány nagyszerű remekmű, melyet ebben a nehéz korban írt: a Rokonok, A­vagy feje­delem, a Forr a bor, a Matu­ra és novelláskötete, a Barbá­rok, melynek jó néhány darab­­ja a nép kiszolgáltatottsá­gának és nyomorának félel­metesen hiteles képét adja. Ezek keletkezésének történe­te is kibontakozik Móricz: Virág könyvének lapjairól. Ez a mű a maga összetettsé­gében és heterogén voltában is értékes nyeresége az ol­vasóközönségnek és az iro­dalomtörténetnek is. R. A KUTATÓVÁGAT Benkő Katalin rajza A­z októberi forradalom ötvenedik évforduló­jára a Magyar Helikon gon­dozásában új kiadásban je­lent meg Szerafimovics Vasáradat című könyve. A mélységesen emberi vallo­más hiteles történelmi ese­ményre épül. Alig van az 1820-as évek szovjet irodal­mában párja ennek a kötet­nek, amely ilyen művészi erővel ábrázolja azt az át­alakulást, melyen az orosz nép a forradalom vihará­ban keresztülment. 1918-ban Kubányt ellen­forradalmi csapatok szállták meg. A Tamanyi hadsereg végetérhetetlen harcok és szenvedések közepette vonul vissza, és keresi a kapcsola­tot a Vörös Hadsereg erői­vel. A nélkülözésektől, hő­ségtől kimerült katonák úgy érzik, hogy minden hiába: felesleges a­ harc, az össze­tartozás. Széthúzások, ma­ Vasárnap, 1967. szeptember 3. rancsmegtagadások, elége­detlenségek bontják meg soraikat. Ugyanakkor az el­lenforradalmárok erőivel való összecsapások ezrével szedték az áldozatokat. Amikor megismerkedünk a szereplőkkel, a végetér­hetetlen sorokban vonulók­kal, már ott vannak a ko­zákok szorító gyűrűjében. A fehér kozákok halomra ölik a falvak lakóit, az örege­ket, a nőket és a gyerme­keket. Amerre a sereg elvo­nul mindenütt felégetett fal­vak, kivégzett emberek ár­nya kíséri útjukat. A lehe­tőségek egyre inkább szű­külnek, alig volt merre menni. Ebben a helyzetben, a sors parancsolta kény­szerből szinte úgy látszott, hogy nincs kivezető út. Még­is meg kellett küzdeni a lehetetlennel.* kitörni a szo­rító gyűrűből. Ebben a hely­zetben vasfegyelemre volt jutta­ttt*­­ ■ = ...■====■ szükség, mert csak így me­nekülhettek meg. Ez a helyzet szükségszerűen lét­rehozta azt az irányítót, aki élére állt a seregnek. A pa­rancsnok volt az, aki nem adta fel a reményt, aki át­törésre szólította fel a kato­nákat. A menekülés nehéz és keserve napjaiban a pa­rancsnok szeme előtt elvo­nult a múlt, amikor min­den vágya az volt, hogy tiszt lehessen. Visszaemléke­zett azokra az évekre, ami­kor gúny és meg nem értés fogadta és kísérte minden cselekedetét. És amikor mégis elérte a célját, az el­választotta katonáitól, azok­tól, akik közé tartozott. El­választotta tőlük, de nem hozta közelebb a tisztekhez. A szenvedések és a megpró­­báltatások nehéz napjaiban egyre inkább kibontakozik emberi jelleme, humaniz­musa. A sok nélkülözés, a hosszú menetelés, a fehér kozákok tettei és Rozsuk­nak, a parancsnoknak az eredményei egyre inkább Oroszország győzelmét húz­­­zák alá, egyre többen és többen hisznek Moszkva győzelmében, a nép győzel­mében. És a meggyötört se­regben egyre inkább tuda­tosodik a menekülés egyet­len lehetséges útja: átvágni a főerők felé, s ott pedig már Oroszországtól is kap­hatnak segítséget. Ebben a helyzetben két út volt: vagy letenni a fegyvert és válasz­tani a biztos halált, vagy megharcolni az életért. Le­hettek, voltak olyan han­gok, hogy a legfőbb megol­dás a szorító gyűrűben meg­­hátrálni és letenni a fegy­vert. De az események azt tanúsították, hogy nem lehet hinni a fegyverletételben, nem lehet adni a fehér ko­zákok szavára, mert a meg­torlás nem marad el. Ahogy mentek végig a falvakon, ahogy egymás után látták a megölt emberek tetemeit úgy erősödött meg vala­­mennyiükben a harc m­i­pt­­ti állásfoglalás. Egész Ku­­bány lángokban állt. A szov­jethatalmat Kubányban min­denütt leverték. Mint a teme­tőben a keresztek, úgy so­rakoztak egymás mellett egész Kubányban a bitófák. A távoli Moszkvában nagy dolgok történtek. Február­ban elűzték a cárt, és októ­berben valami új történt messze bent Oroszországban. A nép vette kezébe — most­­már véglegesen — a hatalmat. A nagy változás hatása érez­hető volt Kubányban is. Ki­rajzolódtak, s egyre világo­sabbá lettek a történtek. Az emberek a földesurak ellen fordultak, elűzték őket földjeikről. Leszámolás volt ez a múlttal, a sok nyomorú­sággal, szenvedéssel. Úgy gondolták, hogy ezzel a lé­péssel szakítottak minden­nel,­­ ami a múlthoz fűzte őket. A föld felosztásának idején mérhetetlen veszeke­dések kezdődtek. A fehér ko­zákok megtámadták a jogai­kat követelő nincsteleneket. Ettől kezdve sötét felhők tornyosultak Kubány felett. Harcukban az igazság győ­zött, mert a nép érdekét már nem lehetett eltiporni. Az életet a szakadatlan küzde­lem, s a hosszú menetelés jelentette a Tamanyi hadse­reg számára. Szerafimovics könyve val­lomás a korról. Azokról az évekről, amikor a puszta lé­tért is meg kellett küzdeni. Vallomás a történtekről és bizonyítás is, annak a törté­nelmi igazságnak a bizonyí­tása, hogy 1917 és eredmé­nyei nem egyetlen csata eredménye, hanem hosszú küzdelmes harcok egész so­rozata. — Szilvágyi Irén — V­ASÁRADAT ÁLMOS ISTVÁN: Alapkelte a­­­alatonon Kettérepedt sárgadinnye a hajnal, mint üres ladik himbálódzik a vízen. Gargalizál a nádas, mosakodnak a tüzek, mint öreg halászok. Vadkacsaként úsznak a belgák. Repülőtér a sátortábor, lezuhant gépek a konzervdobozok. A vitorlák kioldják köteleiket, tiszteletköröket rajzolnak le a Nap előtt. Sí Fejér megyei Hírlap Hírlapi vmárnapi mellélete Ili 7­4 = ! Miloslav Svandzlik. Problémáim a harmadik feleségemmel — Szeretsz? — kérdezte a har­madik feleségem. — Természetesen, drágám feleltem, ahogyan illik. — Jobban, mint a második fe­leségedet? — kérdezte tovább. — Téged másképp szeretlek... — mondtam. — Az akkor egy hirtelen érzelmi fellángolás volt. Ellenőrizhetetlen mámor. Mel­letted az állhatatosság és a biz­tonság érzése tölt el. Te az én végleges kísérőm vagy­ drágám. — De jobban, vagy kevésbé szeretsz? — Az érzelmeket nem lehet mérni, drágám! — Szóval, nem akarod elis­merni, hogy a második felesé­gedet jobban szeretted? — Ez badarság! Hogy lehet két teljesen különböző dolgot össze­hasonlítani? a második felesé­gem csodálatos tere­lés volt ugyan, de nem voltak olyan tu­lajdonságai, mint neked. Szeret­tem őt, de most csak téged sze­retlek. — És hogyan szeretsz engem? — Nagyon ! — Jobban, mint az első fele­ségedet? — Miért kezded most meg már az elsőt emlegetni? — Biztos nagyon szeretted ett — Természetesen, ő volt a­z első szerelmem, őt már a má­­­sodik gimnáziumban megismer­tem... — Ha a gimnázium helyett va­lami technikumba jártál volna, nem ismerted volna meg... és most nagyobb lenne a fizetésed! — Akkor még nem voltam elég körültekintő. — Jó, azért ne borulj ki ma­gadból, jobban szeretted az első feleségedet, mint engem? Hányszor mondjam neked, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet összehasonlítani. Hogy lehetne egy narancsot egy ba­rackkal, vagy egy krumplival összevetni? — Ki a narancs és ki a ba­rack ? — Ez csak példa volt! Tudom. Gondolom, én va­gyok a krumpli...! — Nagyon kérlek... — Tudod mit? — kérdezte hir­­telen. — Ha kevésbé szeretsz, mint az első feleségedet, és még kevésbé, mint a másodikat, leg­alább ígérd meg, hogy jobban szeretsz, mint majd a negyedi­ket fogod...! Ezt meg tudtam ígérni... Fordította: ANTALFY ISTVÁN

Next