Fejér Megyei Hírlap, 1973. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-18 / 270. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET FEJÉR MEGYEI HÍRLAP CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: HA IroldíUjsáíj Most jázminos lugasban E nyári hűvös estvén Lillámmal ülök együtt; Lillám velem danolgat, És csókolva tréfál, Míg barna szép hajával Zephyr susogva játszik. Itt egy üveg borocskát A zöld gyepágyra tettem. És gyenge rózsaszállal Száját be is csináltam. Amott Anacreonnak kellő danái vannak Kaskámba fris eperrel. Egy öszveséggel ily sok Gyönyörűt, becsest ki látott? S ki boldogabb Vitéznél? cA pillantó szentek Ne kínozz, Lilla! újabb ostromokkal; Ne hányd olly hasgató pillantatokkal Felém villám szemed. Az verte szívemet halálos sebbe: Ne szólj, ne szórj újabb dsidákat ebbe, Kíméld meg éltemet. Nem látod-é? nem-é? miként zsibongnak Az Ámorok, miként rajzmódra dongnak Kökény szemed körül? Ki kis nyilát belőle rám ereszti, Ki ellobbant szövétnekét gerjeszti, Ki vesztemen örül. Pillantatod szárnyára egy felüle, Szivem titkos várába bérepüle, És ott helyet fogott. Zászlót ütött reményem fő tornyába: Mindent letiport már parányi lába — Halld csak — mint tombol ott. 1973. november 18. 200 éve született Csokonai Vitéz Mihály Nekünk itt, a „boldogabb maradéknak” Az életében száműzött költő-királyt halála után két évszázaddal végre visszahelyeztük arra a trónusra, amely kezdettől megillette volna. A „fenséges esze” Ifjú Egyéniségének egyik alapszíne az életöröm, a pogány életszomj, a másik: a mohó tudásvágy. Bámulatosan sokoldalú műveltséggel rendelkezett. Nemcsak a nyugati, a keleti irodalmakat is tanulmányozta. Még az ázsiai poézisről is készített dolgozatot. Debreceni diák, amikor Kazinczy Ferenc ezt írja válaszként elküldött költeményeire: „Az Úr versei igen kedvesen folynak, s az ideák nemesek és nem földszint csuszák. Kérem közöljön többeket is velem az Úr, és engedje meg, hogy a világ elébe én vezessem az Urat...” A bécsi Magyar Hírmondó ugyancsak korán felismerte zsenijét, elismerő híradást jelentet meg róla: Őneki felséges esze van, mely egyszersmind szép, kies és magához vonzó... Ebből olyan poétája lesz a hazának, hogy a szép és kényes gusztusú tudósainknak sem kell a szépségekért idegen nyelvek közt keresgélni... Ezt az ifjat ily szép eszéért mind a professzor urak, mind tanuló társai szeretik, becsülik.” A hmlőhelyes arcú, Cyrano-crkrú, bozontos szemöldökű, kékszemű költő az én szívembe akkor férkőzött be először, amikor olvastam róla, hogy színdarabjait tanítgatva a próbákon együtt iszogatott, pipázgatott tanítványaival. Egy ilyen alkalomkor az az ötlete támadt, hogy mivel az orvos tőle úgy is tiltja a bort, rendezzék meg Bachus temetését A boroskorsót letakarták fekete kendővel, gyertyákat égettek, halotti zsoltárt énekeltek, Csokonai gyászbeszédet rögtönzött, miközben mindenki dülöngélt a nevetésről. Mint érettségiző diákok, elloptuk tőlük az ötletet, s a ballagási bolondozások idején tankönyveinket koporsóba zártuk. Egyikünk gyászbeszédet mondott. bohókás temetést rendeztünk a tankönyveknek. Tanáraink némelyike ízetlen tréfának minősítette, kaptunk is miatta egy kis ,,lelki masszázst”. Persze Csokonai sem úszta meg szárazon, ráadásul őt a tanárok irigyelték népszerűsége, merész újításai miatt. Ezzel a temetéssel aztán betette a kaput. A kollégiumi törvényszék A diákokkal együtt iszogatóban, pipázgatóban felfedezték a lázadót, akire jó lesz vigyázni. A kollégiumi törvényszék elé állítják, ahol többek között ezeket olvassák fejére: ritkán jár tanítványaival a templomba, közösen szórakoznak... A költő azt válaszolja, hogy testének és vérének állapotja miatt állandó testmozgásra van szüksége, ezért a templomi egyhelyben ülés nem tesz jót neki, aztán még a hangos éneklést sem szenvedheti. A második per ugyancsak nevetséges vádpontokat tartalmaz, szidta a szakácsnét, mert rossz volt a paprikás, nem imádkozott esténként, professzorboszszantó nótákat énekeltetett... Olyan súlyos büntetést kapott, amely példátlan a kollégium történetében. A valódi ok persze más. Martinovicsék kivégzése után — mint ennek szemtanúja, s mint Kazinczy pártfogolttja — kompromittált ember lett az alattvalói hűségtől ideglázas tanárok szemében. Bicskei emlékek Életének vannak Fejér megyei vonatkozásai is. (Dédapja egy ideig Alcsúton működik, mint református prédikátor.) Debreceniből Sárospatakra menekül, de nem találva helyét, hamarosan odébbáll, befejezi iskolai pályafutását, s nekivág az országnak, keresve a szerencsét és a pártfogót. Egy borbélyi oklevéllel bizonyára sokra vitte volna, de költőre nem volt szükség széles e hazában. Különösen olyanra, aki szenvedéllyel ostorozza a ..denevér babonát”, a „bagoly vakbuzgóságot”, aki a német járom, a „csúf robota” ellen lázadozik, a bitang ellen, aki Árpád öröké,ben dúskál, hazája mézét és tejét szíva. Aki többek között, még olyan fertelemre is vetemedett, hogy megírta a magyar költészet jó ideig legmerészebb versét a Feredés t, hadd piruljon a gyáva erény, az életképtelen aszkézis és prüdéria. Rubens: merészséggel fest új verstémát, egy szép női testet Országjárása során szint, mindenhol akad valaki, akivel együtt tanult, aki szívesen fogadja. Ilyen volt Kovács Sámuel debreceni iskolatársa, a bicskei reformátusok tudós rektora, később csákvári lelkész, aki nem is engedte tovább. Maga is írogató ember volt, örült, hogy van kinek megmutatni írásait, van kivel beszélgetni politikáról, tudományról, költészetről. Biztosítja számára a nyugodt munka lehetőségét. Él is ezzel Csokonai. Olaszból, németből, franciáiból kezd újra fordítani, régi szenvedélyét a népdalgyűjtést is folytatja. Pár hónapalatt 300 „mindenes nótából” álló gyűjteménye van. A lázas munka oka, hogy Bicskén megtudja a pozsonyi országgyűlés kezdetének dátumát, ugyanis oda akar menni kiadásra kész írásokkal, remélve, hogy pántfogóra talál. Munka közben járja a határt, véget nem érő beszélgetésekbe kezd a házigazdával, a helybéli pappal. A francia forradalom híre ide is eljut, persze Bécsen át, alaposan megszűrve, de sejtik az országgyűlés összehívásából is, hogy nagy dolgok történnek. Szabadságot hoz-e Napóleon serege, vagy újabb elnyomást? — ilyen kérdések fogalmazódnak a bicskei rektor házában. Itt írta néhány hallhatatlan Lilla dalát, innen írt leveleket Komáromba. Az egyik végén így sóhajt: „Szép kegyes!... kész volnék magamat árendába adni, de már én nem vagyok magamé, magamról rendelést nem tehetek, mert a Te rabod vagyok, írtam Bicskén, október 21. 1797-ben.” Az adósságtörjesztő könyv 32 évig élt, mégis oly gazdag életművet hagyott, ránk, hogy jó ideig fel sem mérhettük nagyságát, teljességét. A Csokonai könyvek nagyrészt bibliográfiák maradtak, művészi fejlődését megrajzoló alapos és hozzáértő monográfia megírására mindeddig kísérlet sem történt. Pedig íróink, költőink között is kevés van, aki ne érezte volna kötelességének, hogy a Csokonai-kérdésben állást foglaljon, hogy hozzávaló viszonyát tudatosítsa. Törlesztés a tartozásból, a költő Bertók László, egykori csurgói diák jubileumi könyve: így élt Csokonai Vitéz Mihály, amely nemrégiben jelent meg a Móra Könyvkiadó gondozásában. Ajánlom mindenkinek, azoknak, akik szeretik a költőt, s azoknak is, akik nem, hátha megkedvelik. Vegyük kezünkbe verseit, olvasgassuk, most már nem iskolai kötelességből, hanem a magunk gyönyörűségére. A televízió jóvoltából vasárnap láthatjuk a Dorottyát, azaz a dámák diadalát a farsangon. Örökségének méltó öröklői mi vagyunk. Ránk gondolt, amikor ezt írta: „Lesz még a magyarnak olyan dicső neve... Ezt minap egy jámbor magyar énekelte. S benne a huszadik századot képzelte”. Másutt ezt mondja: „Írok a boldogabb maradéknak, írok a XX. századnak...” örökségét, érdemei és reménye szerint becsüljük! Zágoni Erzsébet ... ékessége volt a tudományoknak, dísze a hazai literatúrának, dicsősége a magyar Parnasszusnak, példája az idejét felülmúló nagy elméknek... nyájas volt csapodárság nélkül, egyenes durvaság nélkül, gyönyörködtető alacsonyság nélkül". (Domby Márton Csokonai sírfelirata) $ 7 „A durva szavak meg ott a szív is keményebb..." Mit tudnak róla mások? — kérdezte könyvének előszavában Balázs Anna írónő, aki megrázó írásban állított emléket a forradalmár asszonynak, Martos Flórának. Aki elolvassa a Történetek Flóráról című regényt, annak számára ez a név nem egy lesz a történelemből megtanult nevek közül, hanem élő, személyes ismerős. Olyan ismerős, aki előtt sok emberi gyarlóságainkkal csak fejet hajtva állhatunk. Mert el kell azon gondolkodni, mit jelentett az, hogy egy fiatal lány önszántából, összegyűjtötte a meleg holmikat, az élelmiszert, hátára vette a batyut, leutazott Pestről Zalaegerszegre, hogy a számára teljesen ismeretlen — de szenvedő — embereknek sorsán próbáljon valamit enyhíteni. És a kényelmetlenségen túl, az életét is kockára tette ezért. A fogolytáborokban, rettenetes körülmények között sínylődő politikai foglyoknak gyűjtött, vásárolt meleg ruhát, élelmet Martos Flóra, akinek számos tette közül csak ezt az egyet idézem. Balázs Anna személyes ismerőse , elvtársa volt Martos Flórának, csakúgy, mint a felszabadulás előtti illegális kommunista mozgalom sok mártírjának, ő maga egész fiatal korától tevékenyen részt vett a munkásmozgalomban. Hogy törékeny, fiatal lány létére miért vállalta a veszedelmet? — erre így emlékezik: — Óbudán laktunk szüleimmel, az óbudai téglagyárban játszottam én is a többi gyerekkel együtt. Mi nem tartozunk ugyan a legszegényebbek közé, de szomorúan láttam a téglagyári munkások gyermekeinek nyomorát. És már akkor elhatároztam, hogy amint megtanulok írni, meg fogom írni az ő sorsukat, hogy azt mindenki tudja. Lehettem volna gépírónő vagy más irodai alkalmazott, de én a munkások között akartam élni. Megtanultam a gépvésnök mesterséget, ami szép, de igen nehéz munka volt, többnyire férfiak végezték. Nagyon sokat dolgoztam. Láttam, hogy a tanulatlan fiatal lányokat hogyan használják ki. Már akkor elhatároztam, úgy fogok írni, hogy azt mindenki megértse. Elsősorban ők, az egyszerű emberek. Részt vettem a szakszervezeti mozgalomban és tagja lettem a Kommunista Ifjúmunkás Szövetségnek. Úgy éreztem, hogy a mozgalom célkitűzései egyeznek az én egyéni gondolataimmal. Nemrégiben felkerestek a régi elvtársak. Beszélgettünk a múltról és valaki csendesen megkérdezte, vajon, hogy lehet az, hogy mi soha nem féltünk? Pedig lőttek ránk, menekültünk, a börtönök, kínzások veszélye leselkedett ránk és mégse féltünk. — És hogyan válaszoltak erre a kérdésre? — Olyan erős volt a hitünk, hogy az igazunkért küzdünk, s hogy azt a rendszert meg kel dönteni, hogy az elnyomott minden más érzést. Balázs Anna első regénye 1944-ben jelent meg. Egy cselédlány történetét írta meg Maris című könyvében. Az azóta megjelent számos regénye, novelláskötetei hűen tükrözik egykori elhatározását, úgy írjon, hogy azt mindenki megértse. A munkásokról, egyszerű emberekről ír — a munkásoknak. És nem ismer annál nagyobb örömet, mint ha meghívják egy-egy gyárba, munkásbíró találkozóra, és az összegyűlt emberek szavaiból megérti, hogy valóban az ő gondjaikról írt. — Sajnos, az emberiséget az eldurvulás veszélye fenyegeti — mondja Balázs Anna. — A durva szavak mögött a szív is keményebb. Ez ellen védekeznünk kell. Nekünk, íróknak is egyik fontos feladatunk, hogy írásainkban megértessük az emberekkel, elsősorban a fiatalokkal, hogy közönségesnek lenni nem nehéz! Legyűrni az ösztöneinket, csiszoltságra törekedni — az a nehéz! A nagy hangú virtuskodók mindig ostoba emberek, ők lennének a követendő példák? Én hiszek abban, hogy nem. László Ilona