Fejér Megyei Hírlap, 1984. január (40. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-20 / 16. szám

2. OLDAL A helsinki folyamat a népek érdeke (Folytatás az 1. oldalról)­lentősen hozzájárulhatnak a fegyverkezési hajsza meg­állításához a tényleges lesze­relésről folytatandó tárgya­lások előmozdításához, a kölcsönös bizalom erősítésé­hez. Alapvető követelmény, hogy ezek az intézkedések érdemiek és hatékonyak le­gyenek, valóban erősítsék a bizalmat és a biztonságot, és idővel járuljanak hozzá a fegyverzetkorlátozási és le­szerelési megállapodások eléréséhez. A Magyar Népköztársaság­nak az a szilárd meggyőző­dése, hogy a helsinki folya­mat megfelel az európai né­pek alapvető érdekeinek. Kormányom mindig cselek­vően támogatta a záróok­mány elveit és ajánlásainak megvalósítását, s ennek meg­felelően jár el mind hazai gyakorlatában, mind nemzet­közi kapcsolataiban. A mad­ridi találkozó eredményes befejezését fontos tanulság­nak tartjuk a tekintetben, hogy még nehéz nemzetközi körülmények között is lehet­séges a közös érdekeknek megfelelő célok megfogalma­zása és megállapodások el­érése. Ezért a mai feszültebb helyzetben is azt valljuk, hogy a helsinki folyamat lehetőségei még távolról sem merültek ki, s hogy min­den részt vevő állam együt­tes erőfeszítéseivel ez a kon­ferencia — mandátuma sze­rint és rendeltetésének meg­felelően — fontos szerepet tölthet be. Ugyanakkor sajnálattal ta­pasztaljuk, hogy az enyhülé­si folyamat előrehaladásá­ban megtorpanás állt elő, mivel egyes aláíró államok a hetvenes évek végétől olyan lépéseket tettek, amelyek nem az együttműködést és a kölcsönös bizalmat, hanem a feszültséget és a bizalmat­lanságot növelik a különböző társadalmi rendszerű orszá­gok között. Ezek váltották ki a fegyverkezési hajsza új fordulóját. Az európai helyzet kedve­zőtlen alakulásának fő oka az, hogy a NATO vezető körei a történelmileg kiala­kult katonai erőegyensúly megbontására és katonai erőfölény megszerzésére tö­rekednek. Ennek konkrét megnyilvánulása az amerikai közép-hatótávolságú nukleá­ris rakéták nyugat-európai telepítésének megkezdése. Az új amerikai rakéták nyu­gat-európai megjelenése le­hetetlenné tette az európai nukleáris fegyverzetről szóló genfi szovjet—amerikai tár­gyalások folytatását, s ne­gatívan befolyásolja több más fegyverzetkorlátozási fórum helyzetét is. A kialakult helyzetben a Varsói Szerződés tagállamai arra kényszerültek, hogy a katonai erőegyensúly meg­őrzése érdekében megfelelő válaszlépéseket tegyenek. A magyar kormány megalapo­zottnak és szükségesnek tartja a szovjet kormánynak a saját országa és a Varsói Szerződés többi tagállama biztonságát szavatoló lépé­seit. Egyetértünk azzal az állásponttal, hogy amennyi­ben az USA és nyugat-eu­rópai szövetségesei készséget mutatnak a rakétatelepítés előtti helyzet visszaállításá­ra, akkor a Szovjetunió is kész ugyanezt megtenni. A nyugat-európai rakétate­lepítés megkezdése, figye­lembe véve annak következ­ményeit, több szempontból új helyzetet teremtett Euró­pában. Politikai és katonai értelemben egyaránt rosszab­bodtak az európai bizton­ság feltételei, s e változás el­kerülhetetlenül hatással van az európai biztonsági folya­mat továbbvitelének lehető­ségeire is. Az összeurópai folyamatban részt vevő álla­mok előtt az a kérdés vető­dik fel, hogy milyen úton ha­ladjanak tovább. Az egyik lehetőség az, hogy a kato­nai erőegyensúly megbontá­sára irányuló negatív irány­zatok jutnak érvényre, ame­lyek a katonai szembenállás kiéleződéséhez, a bizalmat­lanság növekedéséhez vezet­hetnek kontinensünkön, és visszavethetik a kétoldalú kelet-nyugati kapcsolatokat is. Mi a magunk részéről vál­tozatlanul a másik — az egyetlen ésszerű­­ lehető­ségben: a feszültség enyhíté­sében, az európai biztonsági folyamat továbbvitelében, a katonai konfrontáció veszé­lyének csökkentésében és normális nemzetközi­­ együtt­működés fejlesztésében va­gyunk érdekeltek. A magyar küldöttség a stockholmi kon­ferencián is ennek megfe­lelően, Helsinki és Madrid szellemében fog tevékeny­kedni. Meggyőződésünk: most ar­ra van szükség, hogy a kato­nai szembenállás fokozódása helyett a békés viszonyok­hoz, a kölcsönös biztonság­hoz és az együttműködéshez fűződő közös érdekek kapja­nak elsőbbséget. Ugyanak­kor az is világos, hogy a kapcsolatok gyengítése vagy a párbeszéd hiánya megne­hezíti a kölcsönös érdekek érvényesítését, a jelenlegi feszült helyzetből való ki­bontakozást. Döntő mértékben a rész­vevők politikai akaratán és megállapodási szándékának komolyságán múlik, hogy a bizalom- és biztonságerősítő intézkedések terén sikerül-e az adott nemzetközi hely­zetben optimálisnak tekint­hető eredményt elérni ezen a tanácskozáson. Mi a magunk részéről készek vagyunk eh­hez lehetőségeinkhez mérten hozzájárulni. Tesszük ezt ab­ban a meggyőződésben, hogy maximális mértékben ki kell használni a stockholmi kon­ferencia kínálta lehetősége­ket, és a munka menetében figyelembe kell venni az összeurópai érdekeket. A Magyar Népköztársaság kormánya kész folytatni a politikai és a katonai fe­szültség csökkentésére, vala­mint az ehhez szükséges pár­beszéd fenntartására irányuló erőfeszítéseit. Arra törek­szünk, hogy a békés egymás mellett élés elvei és a köl­csönös előnyök alapján fej­lesszük Magyarország kétol­dalú kapcsolatait az eltérő társadalmi rendszerű orszá­gokkal. Úgy véljük, hogy az államoknak közösen kell fel­lépniük a fegyverkezési ver­sennyel szemben, hiszen ko­runkban a békés egymás mellett élésnek nincs ésszerű alternatívája. A fokozódó veszélyek csök­kentése, az egyenlőség és az egyenlő biztonság elvén alapuló leszerelési egyezmé­nyek elérése csak a kormá­nyok közös erőfeszítésével érhető el. A közös erőfeszí­téseknek ma sokkal inkább, mint korábban arra kell irá­nyulniuk, hogy a vitás kér­déseket politikai eszközök­kel, érdemi tárgyalások útján oldják meg, és hogy a ki­alakult katonai erőegyensúly a fegyverzeteknek lehető leg­alacsonyabb szintjén való­suljon meg. Ezért kulcskér­désnek tartjuk azt, hogy a nyugat-európai rakétatelepí­tést megelőző helyzetre ala­pozva térjünk át a fegyver­zetek korlátozására és csök­kentésére, mert csak ez az út vezethet a tartós béke biztosításához. A magyar kormány abban érdekelt, hogy a konferencia teljesítse mandátumát,­­ dol­gozza ki az egymást kölcsö­nösen kiegészítő bizalom- és biztonságerősítő intézkedé­sek sorozatát, s azokat hala­déktalanul léptesse életbe. A tárgyalásokon a megálla­podás érdekében azt tart­juk célravettőnek, hogy fo­kozatosan haladjunk előre az egyszerűbb kérdésektől a bo­nyolultabbak felé. A bizalom- és biztonság­erősítő intézkedések kidolgo­zása során tekintetbe kell venni minden részt vevő or­szág érdekeit. Természetesen az intézkedések megközelí­tésében eltérő és ellentétes felfogások kerülhetnek szem­be egymással. Fontosnak tartjuk, hogy az álláspon­tok mindenekelőtt Európa és a világ népeinek közös érde­keit vegyék alapul, és töre­kedjenek az ésszerű kompro­misszumok kidolgozására. Bízunk abban, hogy nem ta­lálkozunk olyan törekvések­kel, amelyek nem felelnek meg az egyenlőség és az egyenlő biztonság követel­ményeinek. A kiegyensúlyo­zottságnak természetesen ér­vényesnek kell lennie az in­tézkedések területi hatályá­ra is a konferencia mandá­tuma szerint. A mandátum kellő útmu­tatást ad a konferencia mun­kájához. Lehetővé teszi, hogy a kidolgozandó intéz­kedések ténylegesen erősít­sék az államok közötti bizal­mat, és megfelelenek az egyenlőség és az egyenlő biz­tonság elvének. E konferen­cia helsinki előkészítő ér­tekezletén kidolgozott napi­rend és szervezési megol­dások biztosítják tárgyalá­sainak megfelelő feltételeit. Tanácskozásunkon, véle­ményünk szerint, elsősorban arra kell összpontosítani a figyelmet, ami érdemileg erősítheti a bizalmat a Varsói Szerződés és a NATO tagál­lamai között. Ez a szándék tükröződik azokban a javas­latokban, amelyeket szövet­ségi rendszerünk tagorszá­gai, köztük Magyarország, az elmúlt időszakban terjesztet­tek elő. Első helyen említhetem az erőszakról és az erőszakkal való fenyegetésről való le­mondás szükségszerűségét. A Magyar Népköztársaság is megkülönböztetett jelentősé­get tulajdonít annak, hogy a két szövetségi rendszer tag­államai vállaljanak olyan, harmadik országok számára is nyitva álló kötelezettsé­get, miszerint kölcsönösen lemondanak mind a nukleá­ris, mind a hagyományos ka­tonai eszközök alkalmazásá­ról, és erőfeszítéseiket a bé­kés kapcsolatok fejlesztésére összpontosítják. A párhu­zamos és közös európai ér­dekeket szolgálná olyan kö­telezettség vállalása is, hogy az európai biztonsági és együttműködési folyamatban részt vevő államok elsőként nem alkalmaznak nukleáris fegyvert egymással szemben. A Szovjetunió kormánya január 10-én jutatta el az érintett kormányokhoz a Varsói Szerződés tagállamai­nak azon közös javaslatát, hogy még az idén kezdődje­nek tárgyalások az NATO és a VSZ között Európa vegyi fegyverektől való mentesí­téséről. Meggyőződésünk, hogy ez a javaslat a tanács­kozásunkon részt vevő vala­mennyi ország alapvető ér­dekét szolgálja. Magyarország kész — az említett javaslatokon kívül — komoly, érdemi tárgya­lásokra arról is, hogy meg­felelő feltételek mellett atomfegyvermentes övezetek jöjjenek létre Európa külön­böző térségeiben. Érdekeltek vagyunk abban, hogy Európa mentes legyen a nukleáris fegyverektől és a vegyi fegy­verektől egyaránt. Ennek fel­tételeit fokozatosan meg le­het és meg is kell teremte­ni. Ily módon csökkenteni lehetne a nukleáris fenyege­tettség érzését, és ez minden nép érdeke. Természetesen készek vagyunk partnereink javaslatait és biztonsági ér­dekeit figyelembe venni. Reméljük, hogy a NATO tagországai mielőbb érdemi választ adnak a Varsói Szer­ződés tagországainak a biza­lom erősítésére és a leszere­lésre vonatkozó javaslataira. A helsinki záróokmányban szereplő bizalomerősítő in­tézkedéseknek és azok tel­jesítésének is szerepe volt abban, hogy az összeurópai együttműködés folyamata a negatív törekvések ellenére is életképesnek bizonyult. Fontosnak tartjuk, hogy eze­ket az intézkedéseket és elő­írásokat a konferencia tartsa szem előtt, bővítse ki és fejlessze tovább. Úgy véljük, hogy ez már a konferencia munkájának kezdeti szaka­szában megvalósítható. Ta­nácskozásunknak kezdettől fogva a valamennyi európai országot foglalkoztató alap­vető kérdésekre kell össz­pontosítania erőfeszítéseit, és arra kell törekednie, hogy a madridi mandátumnak megfelelően szerződéses, jo­gi keretekbe foglalja az eu­rópai bizalom- és biztonság­erősítő intézkedéseket. A jelenlegi nemzetközi kö­rülmények között tanácsko­zásunk eredményessége ko­moly erőfeszítést kíván min­den résztvevőtől. Számítunk partnereink, mind a NATO- tagállamok, mind a semleges és el nem kötelezett orszá­gok tevékeny közreműködé­sére, realitásérzékére és po­zitív szándékaira. Vala­mennyiünkön múlik, hogy ez a közös elhatározás alapján induló vállalkozásunk gyü­mölcsöző legyen, és ily mó­don a most kezdődő első sza­kasz eredményeképpen lehe­tővé váljék az áttérés a kon­ferenciának az európai biz­tonsággal és leszereléssel foglalkozó szakaszára. Meg­győződésem, hogy ha a részt vevő államok a helsinki zá­róokmánynak, mint a kelet­nyugati kapcsolatok hosszú távú programjának, vala­mint a madridi záródoku­mentumnak az alapján foly­tatják nemzetközi tevékeny­ségüket, akkor az európai viszonyok iránya nem a további rosszabbodás, ha­nem a helsinkiben megkez­dett út folytatása lesz. Végezetül ismételten kife­jezem a Magyar Népköztár­saság kormányának azt a várakozását, hogy a most in­duló tárgyalássorozat tárgy­szerű módon és konstruktív légkörben hozzá fog járulni a bizalom­ és biztonság erősí­téséhez, valamint a leszere­lés ügyének előmozdításához Európában. A magyar kü­l­­döttség mindent megtesz an­nak érdekében, hogy segítő­kész partnere legyen minden küldöttségnek, és előmoz­dítsa ennek a célnak az el­érésé-t»­ .ié Gromiko-Shultz • • Öt óra a tárgyalóasztalnál öt órán keresztül tárgyalt Stockholmban Gromiko szov­jet és Shultz amerikai kül­ügyminiszter. A találkozóra a stockholmi konferencia adott lehetőséget. Mint isme­retes, a svéd fővárosban fo­lyó tanácskozás a helsinki folyamat részének tekinthe­tő, amelynek első szakaszá­ban európai bizalom- és biz­tonságerősítő intézkedéseket kell kidolgozni. Kezdettől fogva világos volt, hogy a szovjet és az amerikai kül­ügyminiszter találkozója ki­emelkedő, sőt döntő esemé­nye ugyan a stockholmi kon­ferencia nyitányának, annak voltaképpeni munkájától azonban független. Előzőleg a közép-hatósuga­rú rakétákról folytatott gen­fi tárgyalásokat az amerikai rakéták telepítésének meg­kezdése lehetetlenné tette. A stratégiai rakétákról folyta­tott genfi és a közép-európai hagyományos fegyverzet­csökkentéséről szóló bécsi tárgyalásokat felfüggesztet­ték. Ebben a légkörben a stockholmi konferencia az egyetlen működő, többoldalú vitafórum, amely munkáját előbb kénytelen az úgyneve­zett bizalomnövelő intézke­désekre (például hadgya­korlatok előzetes jelzésére) összpontosítani — tényleges leszerelési kérdésekkel egye­lőre nem foglalkozhat. Ez volt tehát Schultz és Gromiko megbeszélésének háttere. A két külügyminisz­ter találkozójának ily módon Stockholm csak keretet ad­hatott. A találkozón valójá­ban a világpolitika legfőbb kérdéseit és a szovjet—­ame­rikai kapcsolatok állapotát tekintették át. Természete­sen senki sem várhatja az előzmények ismeretében a Gromiko—Schultz találkozó­tól, hogy az gyors és látvá­nyos megoldást találhat a vitás kérdésekre. Gromiko a maga részéről világossá tette, hogy az ame­rikai rakéták nyugat-európai telepítésének megkezdése az egész atomleszerelés folya­matát megkérdőjelezte. A tárgyalásokat csak akkor le­het felújítani — mondotta —, ha az Egyesült Államok készséget mutat arra, hogy visszaállítsa a telepítés előtti helyzetet. Ebben az esetben a Szovjetunió készen áll a tárgyalások folytatásá­ra. A találkozón ismét kifej­tett szovjet álláspont nagy­fokú rugalmasságról tesz ta­núbizonyságot, amikor az­ amerikaiak készségétől teszi függővé a tárgyalások folyta­tását. Ez ugyanis értelemsze­rűen azt jelenti, hogy a tár­gyalások folytatásának nem okvetlenül feltétele az elhe­lyezett eurorakéták előzetes visszavonása — elegendő an­nak a szándéknak és lehető­ségnek a világos közlése, hogy erre az Egyesült Álla­mok készen áll. A­mi az amerikai oldalt illeti, onnan új kezdeményezést nem lehe­tett várni. Ez pontosan így is történt. A két külügyminiszter előző találkozóját, amelyhez a madridi értekezlet nyújtott hátteret, a dél-koreai repülő­gép ügyéből fellángolt fe­szültség árnyékolta be. Ak­kor az amerikai diplomácia magatartása, az elemi udva­riassági normák figyelmen kívül hagyása olyan légkört teremtett, hogy az érdemi megbeszélés lehetetlenné vált. Ezt követően — folytat­va a diplomáciai normák elvetését — Washington gya­korlatilag megakadályozta, hogy Gromiko New Yorkba, az ENSZ-közgyűlés üléssza­kára utazzék, így nem nyíl­hatott alkalom az ilyenkor szokásos külügyminiszteri találkozóra. Az adott helyzetben és ilyen előzmények után tehát azt is eredménynek kell te­kinteni, hogy a két külügy­miniszter nyugodt és­ nyílt, az előirányzottnál jóval hosszabb tanácskozást­­ foly­tatott egymással. Ezen a szinten tehát a kontaktus létrejött, és nyilván folyta­tódni is fog. Az illúziók nélkül szem­léljük ennek a különböző szinteken várhatóan folyta­tódó párbeszédnek a lehető­ségeit, nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy 1984 vá­lasztási esztendő az Egyesült Államokban. Reagan elnök belpolitikai érdekei azt kí­vánják, hogy változtasson korábbi harcias, sőt sértő hangnemén és békeakaratát hangoztassa. Ebbe a keretbe illik legutóbbi beszéde, ame­lyet nem véletlenül időzítet­tek a stockholmi értekezlet megnyitása előtti napra. Jellegzetes módon még az amerikai Associated Press tudósítója is ezt írta: „Rea­gan tanácsadói elismerték,, beszédének az volt a célja, hogy szétoszlassa az elnök harciasságáról elterjedt be­nyomást, tekintettel arra, hogy a­­választási évben az amerikai—szovjet kapcsolat negatív jellege árthat Reagan helyzetének.” Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala. Reagan választási érdekéhez tarto­zik az is, hogy megvédje ed­dig követett politikáját. Ezért ugyanebben a beszédé­ben azt állította, hogy az el­nöksége három esztendejé­ben végrehajtott nagyarányú fegyverkezés következtében az amerikaiak most „na­gyobb biztonságban vannak”. E két egymásnak látszólag ellentmondó, de ugyanakkor egymást kiegészítő érdek a választási évben szükségsze­rűen meghatározza az egész amerikai magatartást. Nyil­vánvalóan felhívások egész sora fogja majd bizonygatni a tárgyalások újrafelvételére irányuló amerikai készséget — de anélkül, hogy olyan tényleges lépések történné­nek, amelyeket Reagan „meghátrálásának” lehetne értelmezni. A már megindult válasz­tási küzdelem kibontakozása így voltaképpen lehetetlenné teszi a hivatalos amerikai külpolitika komolyabb módo­sítását. Ez ránehezedik a vi­lágpolitikára, a szovjet— amerikai viszonyra is, s ezért ebben az időszakban aligha lehet többet várrni, mint a párbeszéd fenntartá­sát. Ennek a várakozási idő­szaknak a hátterét adják a stockholmi értekezlet vitái. —i­me Nemzetközi élet FEJÉR MEGYEI HÍRLAP • 1984. JANUÁR 20. PÉNTEK További felszólalások a konferencián Hollandia, Svájc, Svédor­szág, Ciprus, az NSZK és Görögország külügyminisz­terei szólaltak fel csütörtök délelőtt a stockholmi konfe­rencia plenáris ülésén. A csütörtöki általános nyi­latkozatok sorát Van Den Broek holland külügyminisz­ter nyitotta meg. Alva Myrdal asszony sza­vait idézve „jól előkészített csatatérnek” minősítette Eu­rópát a harmadikként felszó­laló svéd külügyminiszter. Ciprus és Görögország kép­viselője jelentős teret szen­telt beszédében Törökország fegyveres akciójának, amely­nek következtében Ciprus területének immár több mint egyharmada „idegen meg­szállás alatt van”. Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet alkancellár és külügyminiszter azzal kezd­te beszédét, hogy különbsé­get tett a konfrontáció poli­tikája és a konfrontáció nyelvezete között. Szólt Né­metország „megosztottságá­ról”, a decemberi NATO- ülésszak ajánlatairól. Genscher külügyminiszter beszédében két ízben is hitet tett a „keleti szerződések” mellett, ugyanakkor a szövő­jét rakétapotenciálra uta­ita kijelentette, hogy az NSZK „lemondott az atomfegyver birtoklásáról, de nem mon­dott le arról az igényről, hogy atomfenyegetéstől sza­badon éljen”. Néhány vonat­kozásban lépéseket sürgetett a szocialista országoktól, egyebek között olyan terüle­teken, ahol éppen ők léptek fel kezdeményezően. Síkra­­szállt kelet és nyugat egyen­jogú és hosszú lejáratú gaz­dasági együttműködése mel­lett, végül kijelentette, hogy „a béke biztosítása, az együttműködés, az enyhülés, az önrendelkezés és az embe­ri jogok együvé tartoznak”.

Next