Fejér Megyei Hírlap, 1991. június (47. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-29 / 151. szám

8. OLDAL Simek Valéria Rózsa Endre Deák Mór Nem marad Lassan mindenki különb nálam, bízik magában, ha nem másban, magányos nem marad. Nekem mintha már mindegy volna, mikor fulladok sörbe, borba, csak nézem, hogy szalad, fut, menekül előlem minden, amit kellően nem szerettem s nem szeretett viszont. Fi idegnek kellett volna lennem, elkerülve, hogy életemben ismerjem az iszonyt, s csak úgy csináljak, mintha élnék. Aki még nem görnyedt két rét, nem tudja, mi a sár Én fölismertem magam benne. És fogalmam sincs, mi lehetne a mentségemre már. Nem fáj Szegények tisztaságát hordod szívedben. Mész illatú csendben lépkedsz lábujjhegyen. Derékban visszatűrt kötényedben szalma. Folyóban áztatod, forgatod már hajnalban. Kötözöd a szőlőt, énekelsz magadnak. Nyári láz az égető homokban. Délidőben bontod, teríted az asztalt. Arcodhoz simul a fény a fa lombja alatt. Takargat árnyával, bújtat a meleg elől. Szeled a kenyeret, kérdezel testvérem felől. A délután elsiet,­­hívogatja az estét. Munkád végignézed, csendes készülődés. Az úton a derengő erdő poros fái kísérnek. Nem fáj, hogy megmaradtál tisztának, szegénynek. Ballagó Tengerpart a fövenyén homokszem nő a homokra, de ez az út is enyém. Tengerpart szűz fövenyén egy porszem száll le a porra, de ez a por is enyém. Tengerpart rőt fövenyén medúzák sülnek a napba, de itt az idő az enyém. Tengerpart hús fövenyén leülepszik a sok fura lábnyom, de ez mind én vagyok, én. FEJÉR MEGYEI HÍRLAP 1991. JÚNIUS 29. SZOMBAT FIFEKETE TÓBAN Emlékszem, amikor gyerek voltam, ezt énekelte anyám ne­kem: „Kiskacsa fürdik, fekete tó­ba’, anyjához készül, látogató­ba...” Magától értetődően elfogad­tam, hogy fekete tóban fürdik, mert anyjához készül látogatóba. Most, negyvenhét évesen lá­tom a régi pancsolómedence vi­zét, amelyikben itt lubickoltál. Most már látom, hogy fekete a vize. Látlak, fiam, szőkén, dundi kisgyereknek, ahogyan belelá­balsz pelenkásan a hideg vízbe, és fel sem szisszensz. Látom, amikor krumplit sütsz kamasz­ként, és beletámasztod hosszú uj­­jaidat a forró olajba. - Nézd, anyu, nem is érzem! Sikoltani szeretnék, hogy kapd ki gyorsan a kezed a habzó olaj­ból ,de a torkomon akad a hang. Mint olyan sokszor életemben. Ha csak lehetett, mindig vissza­fogtam magam, hogy tekintettel legyek másokra. Nem volt köny­­nyű az életem. Sokszor kellett volna sikoltanom, de a hang min­dig a torkomon akadt. S amióta te megszülettél, fiam, egyfolytában ordítasz. Ma, amikor már nem tudom, hányadszor akartál öngyilkos len­ni, az jutott eszembe, kisfiam, va­jon nem te sikoltasz helyettem is. Ha a világ bezárulhatott volna ott, amikor a medencéből kilá­balva, meztelenül, szőkén moso­lyogsz a karomon, ha ez lett volna a világ, amit megismersz, talán soha nem jutsz oda, ahol most vagy, fiam, injekciókkal, gyógyszerekkel elkábítva, a zárt­osztályon. Sajnos, nem annyi volt a világ. Egyszer véget értek a szép nyári napok, egyszer el kellett men­nem dolgozni, hogy téged és két testvéredet eltartsalak. Egyszer apádat is keresni kezdted, aki soha nem törődött veled. Nézem a régi fényképeket, hogy mást is lássak, ne mindig az elkábított arcodat. Nézem a kiskori fényképeidet, amikor még boldog voltál. Az óvodás képeden elszigetelten ülsz, szomorúság és magány ül az arcodon. Az óvodából már haza­szöktél, és nagy riadalmat okoz­tál vele. Végül megtaláltak az óvónők, és egy apuka, akinek a kisfiát is magaddal csaltad. Ami­kor érted mentem, akkor tudtam meg, mi történt, addig nem is ér­tesítettek, amíg elő nem kerültél. Akkor néztek rám először vád­­lóan miattad, kisfiam. Mintha én a munkahelyemen tehettem volna arról, hogy te napközben megszöktél. Másnap azt kérdezte tőled az óvó néni, hogy kikaptál-e? Azt felelted, nem. - Hát pedig - mondta az óvó néni -, én eltörtem volna a keze­det meg a lábadat. Azóta neki is születtek gyere­kei, és lehet, hogy már nem mon­daná. Pedig, szegény, fiam, hányán és hányan mondták már ezt ne­kem. Hogy a helyemben eltör­nék a kezedet meg a lábadat. Már te sem tudod, ha kérdez­telek, nem emlékeztél, miért lop­tad el egyszer valakinek a tízórai­ját az iskolában. Akkor nekem sem mondta el a tanító néni, hanem feljelentett, hogy éheztetlek. Feljelentett a gyámhatóságnál. A jegyzőkönyv­ben az is benne volt, hogy az is­kolai kukában kotorásztál. Megkérdeztelek, miért koto­rásztál a kukában, és azt mond­tad, hát tudod, anyu, újsággyűj­tés volt, és akkor hoztam haza azokat a jó újságokat. Igen, arra emlékeztem. Most is megvan az a Galaktika, ami­ben olyan érdekes dolgokat ol­vastunk. Csodálatos és megma­gyarázhatatlan esetekről, amikor békaeső esett, vagy véreső. Én legalább tíz éve már csak fájdalmat lélegzem be, fájdalmat eszem és iszom miattad, kisfiam. Fürödtél a fekete tóban, és nem tudtad soha, mennyi fájdalmat okoztál nekem. És nem is tudod meg soha, mert idegen ország­ban élsz, nem itt, közöttünk. Halottba életet lehelni nem több, mint amit én tettem veled, azóta, hogy elhitessem valahogy veled is, meg mindenkivel, hogy majdnem olyan vagy, mint a töb­biek. Hogy olyan nem vagy, azt mindenki látta. De majdnem! Végtelen sok szenvedés és megaláztatás után most elvégez­ted a nyolc általánost a kisegítő iskolában. Évek mentek el úgy, hogy több utat tettél meg rendőr­autókban, mint gyalog. Többet ültünk a rendőrség folyosóján és kihallgatásokon, mint máshol. Ők is azt mondták, hogy tör­jem el a kezed-lábad, vagy ha mást nem,­legalább kösselek ki! Egy tó megtelne annyi köny­­nyel, amennyit én érted elsírtam, kisfiam. Egy fekete tó. Tudom, hogy ott fekszel és al­szol. Ugyanolyan a kezed, a kör­meid, mint az enyémek. Szép, hosszú ujjú kezeid a paplanon. Alszol, és talán álmodsz is, kisfi­am. Eszedbe jut-e még az a régi nyár, kiskorodban, amikor még itthon voltál velem, és boldog voltál? Nézem a képedet a személy­azonossági igazolványodban. Egy kamasz feszült és végtelenül zárkózott arca. Nem is tudom, hogyan tudod kétoldalt úgy be­szívni az arcodat? A tekinteted makacs és kemény, mint a magas, domború homlokod is. Csupa zárkózottság, csupa védekezés. Amióta ott vagy, már azt sem engeded, hogy megfogjam a ke­zedet. Tizenhat évig fogtuk egy­más kezét minden bajon, minden veszélyen át, és most elengedted a kezemet. Már bennem sem bí­zol. Fekete tóban fürdesz, és tu­dom, hogy eljössz egyszer. Szám­adásod egyedül már csak velem van, aki a világra hoztalak. Aki­nek így minden rosszat egyedül köszönthetsz. Az életedet. Ame­lyikben csak addig sütött a nap, amíg itthon lehettél, kiskorod­ban. És attól fogva csak fekete tó. Fekete tó... Nem tudom­ kisfiam, tiszta lesz-e a szemed újra, mint régen, kiskorodban, vagy olyan borult, mint azóta, legalább tíz éve. De ha te fürdesz a fekete tóban, hogy meglátogass, akkor én vár­lak téged. Ha itt vagy is, megfo­gom a kezed, de ha idegen or­szágban vagy, akkor is megfo­gom. Nekem nem lehet olyan idegen egy ország, hogy ne men­jek utánad, és ne fogjam meg a kezed. Várok.... Kántor Lajos a színházról, a magyar-román együttműködésről Örültem, hogy egy illetékes­től, Kántor Lajostól, a Korunk főszerkesztőjétől kérdezhettem magyarországi látogatásakor: va­lóban olyan jó a román színház­­művészet? A Hamlet kolozsvári történetéről írt könyvéből és más publikációiból tudom, hogy nap­rakészen ismeri a román színházi életet. - Mindenütt figyelmet keltő művészeknek számítottak a vi­lágba kirajzó jeles román rende­zők. Néhányan most hazajöttek, s a távollétük alatt feladatokhoz jutott fiatalok közül is több erős tehetséget tarthatunk számon. - Fanyalgók szerint néhány ezért­ azért támogatott bukaresti színház előadásain alapszik a ro­mán színház tekintélye. - Vidékről, a moldvai Piatra- Neamtból eredeztethető a né­hány évtizedes színházmegúju­lás. Hivatkozhatnék Harag György nagybányai, marosvásár­helyi és kolozsvári rendezéseire, a nagyváradi színház román tago­zatára, több, a Kárpátokon túli társulatra. Természetesen ezek­ben is láttam jellegtelen közép­­szerűségeket, de mindegyikben dolgoznak markáns rendezők, ki­váló művészek. - Mintha szomszédaink fogé­konyabbak lennének az új, a for­radalmi művészeti irányzatokra. A szobrász Brancusinak a dráma­író Ionescónak helye van a mai Romániában?­­ Melyik Romániában? Ameny­­nyire a mostani zűrzavarban megállapítható: Iliescu. Petru Roman Romániájában aligha ro­konszenveznek a modern irány­zatokkal. Andrei Plesu művelő­dési miniszter azonban - például - minden tekintetben európai gondolkodású tudós. - Európaiként foglalkozik a magyar-román kapcsolatokkal is? - Gesztus értéke volt még Glatz Ferenc miniszternek kifej­tett javaslata. Meg kellene ren­dezni a romániai magyar képző­művészek kiállítását. Megtör­tént. A Josef von Ferenczy úr ál­tal kezdeményezett budapesti magyar-román értelmiségi talál­kozó előtt a bukaresti televízió­ban szervezett kerekasztal-be­­szélgetésen is a közeledést szor­galmazta. - Bevallom: a szívemből szólt, amikor romániai tudósok, művé­szek bekapcsolását javasolta Ön a Katona József Emlékbizottság alakuló ülésén. Hídépítő mun­kásságának megbecsüléseként kérték föl a bizottsági tagság vál­lalására? -Szeretném, ha az évforduló több lenne az elnyomott vidék ünnepénél. Jó alkalom Katona József jó hírének visszaállítására, mert számos méltánytalanságot kellett elszenvednie életében, ha­lálában. Úgy kellene foglalkozni vele, mint például a nagyszerű Kocsály-intézet névadójának ha­gyatékával. Nyithat Európára, ugyanakkor tudósíthat valami­lyen összetartozást. - Mit tehet, mit tesz azért, hogy a határainkon túl többen és pontosabban ismerjék Katona életművét? - Igyekszem bekapcsolni az évfordulóval kapcsolatos rendez­vényekbe, kezdeményezésekbe az otthoniakat. Javaslataim iro­dalmi, színházi, pedagógiai, eset­leg képzőművészeti vonatkozá­­súak lehetnek. Megpróbálok közvetíteni az emlékbizottság és a román színház, színháztudo­mány között. Meghívásokat is ja­vaslok. - Például? - Valentin Silvestrura gondo­lok elsősorban. Az ilyen em­berek részvételével lehetne meg­haladni e bizottság eredeti elkép­zelését. Minél kevesebb legyen a dísz, minél több a gondolat. Álta­lában az a véleményem, hogy nem szabad sem elmélyíteni, sem megkerülni a konfliktusokat, szembesíteni kell a véleménye­ket. - A romániai helyzetre utal el­sősorban? - Az itteniekre. Otthon is megvannak a gondjaink, de ki­sebbségi sorsban egészen más­ként jelentkeznek. Ott a külső nyomás elleni harc jobban össze­hozza a különböző pártállású em­bereket. Heltai Nándor VALAMI ✓ MÁS B., a neves író egy idő óta sebzett oroszlánként járkált föl-alá választékos ízléssel be­rendezett villájában. Már nem okozott neki bizsergető érzést a dicsőítő kritikák böngészése, hódolóinak mézesmázos gazsu­lálása. Undorral nézegette a polcon sorakozó műveit. Va­lami mást, egészen mást akart. Tekintete megakadt leg­újabb drámáján. Kezébe fogta a vaskos könyvet, óvatosan, mintha sikamlós hüllőhöz nyúl­na, és fitymálva belelapozott. Kisvártatva felcsillant a szeme, és határozott mozdulattal ki­tépte a második felvonást. Úgy találta, most valahogy fesze­sebb, meggyőzőbb lett az egész. Hosszas töprengés után hasonló módon szabadult meg az első felvonástól is, s csupán a harmadikból hagyott meg egyetlen oldalt. Tudta, jó úton jár, s most kezdődik az igazi al­kotó munka. Miközben az árva papírlapot olvasgatta, úgy vél­te, hatásosabb, ha elhagyja be­lőle a jelzőket. De még így is túlságosan mesterkéltnek, ter­jedelmesnek találta a szöveget, ezért vastag fekete filctollal át­húzta a névelőket, és törölte az írásjeleket. Ezután lefarigcsálta a rago­kat és a képzőket, s kezdte visszanyerni megbomlott lelki egyensúlyát, telis-teli lett ener­giával, halántékán lázasan lük­tettek a kidagadt erek. A következő lépésben lóug­­rásszerűen törölte a megma­radt szavakat, s érezte, már közel jár céljához. Néhány óra elteltével mind­össze egyetlen kérdőjel nézett vele szembe, de képtelen volt elviselni a szemtelenül elter­peszkedő kampócskát. Tiszta lapot fűzött a gépbe, és elégedetten hátra dőlt a szé­kén. Adamecz Kálmán

Next