Fejér Megyei Hírlap, 1991. június (47. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-29 / 151. szám
8. OLDAL Simek Valéria Rózsa Endre Deák Mór Nem marad Lassan mindenki különb nálam, bízik magában, ha nem másban, magányos nem marad. Nekem mintha már mindegy volna, mikor fulladok sörbe, borba, csak nézem, hogy szalad, fut, menekül előlem minden, amit kellően nem szerettem s nem szeretett viszont. Fi idegnek kellett volna lennem, elkerülve, hogy életemben ismerjem az iszonyt, s csak úgy csináljak, mintha élnék. Aki még nem görnyedt két rét, nem tudja, mi a sár Én fölismertem magam benne. És fogalmam sincs, mi lehetne a mentségemre már. Nem fáj Szegények tisztaságát hordod szívedben. Mész illatú csendben lépkedsz lábujjhegyen. Derékban visszatűrt kötényedben szalma. Folyóban áztatod, forgatod már hajnalban. Kötözöd a szőlőt, énekelsz magadnak. Nyári láz az égető homokban. Délidőben bontod, teríted az asztalt. Arcodhoz simul a fény a fa lombja alatt. Takargat árnyával, bújtat a meleg elől. Szeled a kenyeret, kérdezel testvérem felől. A délután elsiet,hívogatja az estét. Munkád végignézed, csendes készülődés. Az úton a derengő erdő poros fái kísérnek. Nem fáj, hogy megmaradtál tisztának, szegénynek. Ballagó Tengerpart a fövenyén homokszem nő a homokra, de ez az út is enyém. Tengerpart szűz fövenyén egy porszem száll le a porra, de ez a por is enyém. Tengerpart rőt fövenyén medúzák sülnek a napba, de itt az idő az enyém. Tengerpart hús fövenyén leülepszik a sok fura lábnyom, de ez mind én vagyok, én. FEJÉR MEGYEI HÍRLAP 1991. JÚNIUS 29. SZOMBAT FIFEKETE TÓBAN Emlékszem, amikor gyerek voltam, ezt énekelte anyám nekem: „Kiskacsa fürdik, fekete tóba’, anyjához készül, látogatóba...” Magától értetődően elfogadtam, hogy fekete tóban fürdik, mert anyjához készül látogatóba. Most, negyvenhét évesen látom a régi pancsolómedence vizét, amelyikben itt lubickoltál. Most már látom, hogy fekete a vize. Látlak, fiam, szőkén, dundi kisgyereknek, ahogyan belelábalsz pelenkásan a hideg vízbe, és fel sem szisszensz. Látom, amikor krumplit sütsz kamaszként, és beletámasztod hosszú ujjaidat a forró olajba. - Nézd, anyu, nem is érzem! Sikoltani szeretnék, hogy kapd ki gyorsan a kezed a habzó olajból ,de a torkomon akad a hang. Mint olyan sokszor életemben. Ha csak lehetett, mindig visszafogtam magam, hogy tekintettel legyek másokra. Nem volt könynyű az életem. Sokszor kellett volna sikoltanom, de a hang mindig a torkomon akadt. S amióta te megszülettél, fiam, egyfolytában ordítasz. Ma, amikor már nem tudom, hányadszor akartál öngyilkos lenni, az jutott eszembe, kisfiam, vajon nem te sikoltasz helyettem is. Ha a világ bezárulhatott volna ott, amikor a medencéből kilábalva, meztelenül, szőkén mosolyogsz a karomon, ha ez lett volna a világ, amit megismersz, talán soha nem jutsz oda, ahol most vagy, fiam, injekciókkal, gyógyszerekkel elkábítva, a zártosztályon. Sajnos, nem annyi volt a világ. Egyszer véget értek a szép nyári napok, egyszer el kellett mennem dolgozni, hogy téged és két testvéredet eltartsalak. Egyszer apádat is keresni kezdted, aki soha nem törődött veled. Nézem a régi fényképeket, hogy mást is lássak, ne mindig az elkábított arcodat. Nézem a kiskori fényképeidet, amikor még boldog voltál. Az óvodás képeden elszigetelten ülsz, szomorúság és magány ül az arcodon. Az óvodából már hazaszöktél, és nagy riadalmat okoztál vele. Végül megtaláltak az óvónők, és egy apuka, akinek a kisfiát is magaddal csaltad. Amikor érted mentem, akkor tudtam meg, mi történt, addig nem is értesítettek, amíg elő nem kerültél. Akkor néztek rám először vádlóan miattad, kisfiam. Mintha én a munkahelyemen tehettem volna arról, hogy te napközben megszöktél. Másnap azt kérdezte tőled az óvó néni, hogy kikaptál-e? Azt felelted, nem. - Hát pedig - mondta az óvó néni -, én eltörtem volna a kezedet meg a lábadat. Azóta neki is születtek gyerekei, és lehet, hogy már nem mondaná. Pedig, szegény, fiam, hányán és hányan mondták már ezt nekem. Hogy a helyemben eltörnék a kezedet meg a lábadat. Már te sem tudod, ha kérdeztelek, nem emlékeztél, miért loptad el egyszer valakinek a tízóraiját az iskolában. Akkor nekem sem mondta el a tanító néni, hanem feljelentett, hogy éheztetlek. Feljelentett a gyámhatóságnál. A jegyzőkönyvben az is benne volt, hogy az iskolai kukában kotorásztál. Megkérdeztelek, miért kotorásztál a kukában, és azt mondtad, hát tudod, anyu, újsággyűjtés volt, és akkor hoztam haza azokat a jó újságokat. Igen, arra emlékeztem. Most is megvan az a Galaktika, amiben olyan érdekes dolgokat olvastunk. Csodálatos és megmagyarázhatatlan esetekről, amikor békaeső esett, vagy véreső. Én legalább tíz éve már csak fájdalmat lélegzem be, fájdalmat eszem és iszom miattad, kisfiam. Fürödtél a fekete tóban, és nem tudtad soha, mennyi fájdalmat okoztál nekem. És nem is tudod meg soha, mert idegen országban élsz, nem itt, közöttünk. Halottba életet lehelni nem több, mint amit én tettem veled, azóta, hogy elhitessem valahogy veled is, meg mindenkivel, hogy majdnem olyan vagy, mint a többiek. Hogy olyan nem vagy, azt mindenki látta. De majdnem! Végtelen sok szenvedés és megaláztatás után most elvégezted a nyolc általánost a kisegítő iskolában. Évek mentek el úgy, hogy több utat tettél meg rendőrautókban, mint gyalog. Többet ültünk a rendőrség folyosóján és kihallgatásokon, mint máshol. Ők is azt mondták, hogy törjem el a kezed-lábad, vagy ha mást nem,legalább kösselek ki! Egy tó megtelne annyi könynyel, amennyit én érted elsírtam, kisfiam. Egy fekete tó. Tudom, hogy ott fekszel és alszol. Ugyanolyan a kezed, a körmeid, mint az enyémek. Szép, hosszú ujjú kezeid a paplanon. Alszol, és talán álmodsz is, kisfiam. Eszedbe jut-e még az a régi nyár, kiskorodban, amikor még itthon voltál velem, és boldog voltál? Nézem a képedet a személyazonossági igazolványodban. Egy kamasz feszült és végtelenül zárkózott arca. Nem is tudom, hogyan tudod kétoldalt úgy beszívni az arcodat? A tekinteted makacs és kemény, mint a magas, domború homlokod is. Csupa zárkózottság, csupa védekezés. Amióta ott vagy, már azt sem engeded, hogy megfogjam a kezedet. Tizenhat évig fogtuk egymás kezét minden bajon, minden veszélyen át, és most elengedted a kezemet. Már bennem sem bízol. Fekete tóban fürdesz, és tudom, hogy eljössz egyszer. Számadásod egyedül már csak velem van, aki a világra hoztalak. Akinek így minden rosszat egyedül köszönthetsz. Az életedet. Amelyikben csak addig sütött a nap, amíg itthon lehettél, kiskorodban. És attól fogva csak fekete tó. Fekete tó... Nem tudom kisfiam, tiszta lesz-e a szemed újra, mint régen, kiskorodban, vagy olyan borult, mint azóta, legalább tíz éve. De ha te fürdesz a fekete tóban, hogy meglátogass, akkor én várlak téged. Ha itt vagy is, megfogom a kezed, de ha idegen országban vagy, akkor is megfogom. Nekem nem lehet olyan idegen egy ország, hogy ne menjek utánad, és ne fogjam meg a kezed. Várok.... Kántor Lajos a színházról, a magyar-román együttműködésről Örültem, hogy egy illetékestől, Kántor Lajostól, a Korunk főszerkesztőjétől kérdezhettem magyarországi látogatásakor: valóban olyan jó a román színházművészet? A Hamlet kolozsvári történetéről írt könyvéből és más publikációiból tudom, hogy naprakészen ismeri a román színházi életet. - Mindenütt figyelmet keltő művészeknek számítottak a világba kirajzó jeles román rendezők. Néhányan most hazajöttek, s a távollétük alatt feladatokhoz jutott fiatalok közül is több erős tehetséget tarthatunk számon. - Fanyalgók szerint néhány ezért azért támogatott bukaresti színház előadásain alapszik a román színház tekintélye. - Vidékről, a moldvai Piatra- Neamtból eredeztethető a néhány évtizedes színházmegújulás. Hivatkozhatnék Harag György nagybányai, marosvásárhelyi és kolozsvári rendezéseire, a nagyváradi színház román tagozatára, több, a Kárpátokon túli társulatra. Természetesen ezekben is láttam jellegtelen középszerűségeket, de mindegyikben dolgoznak markáns rendezők, kiváló művészek. - Mintha szomszédaink fogékonyabbak lennének az új, a forradalmi művészeti irányzatokra. A szobrász Brancusinak a drámaíró Ionescónak helye van a mai Romániában? Melyik Romániában? Amenynyire a mostani zűrzavarban megállapítható: Iliescu. Petru Roman Romániájában aligha rokonszenveznek a modern irányzatokkal. Andrei Plesu művelődési miniszter azonban - például - minden tekintetben európai gondolkodású tudós. - Európaiként foglalkozik a magyar-román kapcsolatokkal is? - Gesztus értéke volt még Glatz Ferenc miniszternek kifejtett javaslata. Meg kellene rendezni a romániai magyar képzőművészek kiállítását. Megtörtént. A Josef von Ferenczy úr által kezdeményezett budapesti magyar-román értelmiségi találkozó előtt a bukaresti televízióban szervezett kerekasztal-beszélgetésen is a közeledést szorgalmazta. - Bevallom: a szívemből szólt, amikor romániai tudósok, művészek bekapcsolását javasolta Ön a Katona József Emlékbizottság alakuló ülésén. Hídépítő munkásságának megbecsüléseként kérték föl a bizottsági tagság vállalására? -Szeretném, ha az évforduló több lenne az elnyomott vidék ünnepénél. Jó alkalom Katona József jó hírének visszaállítására, mert számos méltánytalanságot kellett elszenvednie életében, halálában. Úgy kellene foglalkozni vele, mint például a nagyszerű Kocsály-intézet névadójának hagyatékával. Nyithat Európára, ugyanakkor tudósíthat valamilyen összetartozást. - Mit tehet, mit tesz azért, hogy a határainkon túl többen és pontosabban ismerjék Katona életművét? - Igyekszem bekapcsolni az évfordulóval kapcsolatos rendezvényekbe, kezdeményezésekbe az otthoniakat. Javaslataim irodalmi, színházi, pedagógiai, esetleg képzőművészeti vonatkozásúak lehetnek. Megpróbálok közvetíteni az emlékbizottság és a román színház, színháztudomány között. Meghívásokat is javaslok. - Például? - Valentin Silvestrura gondolok elsősorban. Az ilyen emberek részvételével lehetne meghaladni e bizottság eredeti elképzelését. Minél kevesebb legyen a dísz, minél több a gondolat. Általában az a véleményem, hogy nem szabad sem elmélyíteni, sem megkerülni a konfliktusokat, szembesíteni kell a véleményeket. - A romániai helyzetre utal elsősorban? - Az itteniekre. Otthon is megvannak a gondjaink, de kisebbségi sorsban egészen másként jelentkeznek. Ott a külső nyomás elleni harc jobban összehozza a különböző pártállású embereket. Heltai Nándor VALAMI ✓ MÁS B., a neves író egy idő óta sebzett oroszlánként járkált föl-alá választékos ízléssel berendezett villájában. Már nem okozott neki bizsergető érzést a dicsőítő kritikák böngészése, hódolóinak mézesmázos gazsulálása. Undorral nézegette a polcon sorakozó műveit. Valami mást, egészen mást akart. Tekintete megakadt legújabb drámáján. Kezébe fogta a vaskos könyvet, óvatosan, mintha sikamlós hüllőhöz nyúlna, és fitymálva belelapozott. Kisvártatva felcsillant a szeme, és határozott mozdulattal kitépte a második felvonást. Úgy találta, most valahogy feszesebb, meggyőzőbb lett az egész. Hosszas töprengés után hasonló módon szabadult meg az első felvonástól is, s csupán a harmadikból hagyott meg egyetlen oldalt. Tudta, jó úton jár, s most kezdődik az igazi alkotó munka. Miközben az árva papírlapot olvasgatta, úgy vélte, hatásosabb, ha elhagyja belőle a jelzőket. De még így is túlságosan mesterkéltnek, terjedelmesnek találta a szöveget, ezért vastag fekete filctollal áthúzta a névelőket, és törölte az írásjeleket. Ezután lefarigcsálta a ragokat és a képzőket, s kezdte visszanyerni megbomlott lelki egyensúlyát, telis-teli lett energiával, halántékán lázasan lüktettek a kidagadt erek. A következő lépésben lóugrásszerűen törölte a megmaradt szavakat, s érezte, már közel jár céljához. Néhány óra elteltével mindössze egyetlen kérdőjel nézett vele szembe, de képtelen volt elviselni a szemtelenül elterpeszkedő kampócskát. Tiszta lapot fűzött a gépbe, és elégedetten hátra dőlt a székén. Adamecz Kálmán