Fejér Megyei Hírlap, 1991. június (47. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-29 / 151. szám

FEJÉR MEGYEI HÍRLAP , 1991. JÚNIUS 29. SZOMBAT ­ Magyar Péter A WOJTYLA-REJTÉLY II. János Pál élete, pápasága, a tervezett magyarországi utazás közeledtével minden eddiginél fokozottabban ke­rül az érdeklődés középpontjába. Ezt elégíti ki az MTI római tudósítójának könyve, mely a közeljövőben jele­nik meg. Ebből k­özlünk részleteket 5. A pápa és a szerelem Az ateizmus és a kommuniz­mus problémájánál talán csak egy dolog foglalkoztatja jobban II. János Pált, s ez a szexualitás. Ami természetesen tágan értelmezen­dő: beszédeiben számtalanszor érintette a szerelem, a házasság, a párkapcsolat, az abortusz témá­ját. Távolról idekapcsolódik a papi nőtlenséggel kapcsolatos szigora, és az is, hogy mereven el­lenzi a papi hivatás megnyitását a nők előtt. Karol Wojtyla erkölcsi világképéről van tulajdonképpen szó. Az abortusz nála nem társa­dalmi vagy jogi probléma, nem a nők helyzetével és jogaival kap­csolatos, hanem egyedül és kizá­rólag az emberi élet tiszteletét érintő morális kérdés. Ha az em­beri jogokról beszél, majdnem mindig szóba kerül az abortusz is, mint a „még meg nem született személy” joga az élethez.­­ „Az, amit szépítően csak úgy emleget­nek, mint terhességmegszakítás, nem értékelhető semmilyen más emberi viszonylattal, mint a lelki­ismeret és az erkölcsi törvény ka­tegóriáival... Ha polgárjogot adunk annak, hogy meggyilkolja­nak embereket még anyjuk mé­­hében, kiszámíthatatlan erkölcsi következményekkel járó útra lé­pünk. Ha szabad elvenni egy em­beri lény életét, amikor még véd­telen és kiszolgáltatott és kizáró­lag az anyától, a szülőktől függ, tehát az emberi lelkiismerettől, akkor nemcsak egy ártatlan és védtelen embert ölnek meg ez­zel, hanem magát a lelkiismere­tet” - mondta erről egyik úgyne­vezett úrangyala-beszédében, amelyeket dolgozószobája abla­kából intéz minden vasárnap dél­ben a Szent Péter téren egybe­gyűltekhez. II. János Pál számára egyetlen pillanatig sem kétséges, hogy az anyaméhben megfogant petesejt, az alig néhány napos vagy hetes embrió ugyanolyan jo­gok birtokosa, mint a megszüle­tett emberi személyiség. Az élet szentségéről van szó már az első másodperctől. A tudomány véle­ménye, amely eléggé megoszlik e kérdésben, az ő szemében má­sodlagos. KERESZTESHADJÁRAT AZ ABORTUSZ ELLEN Lélektanilag - mint már utal­tunk rá - egyesek azzal magya­rázzák ezt, hogy egész életét vé­gigkísérte az ő megszületése előtt néhány évvel holtan világra jött nővére képe, és a korán elveszí­tett édesanya emléke. A hozzá legközelebb álló két nő korai ha­lála mély nyomot hagyott a gyer­mek Wojtylában, s ez a női nem­hez fűződő viszonyát egész életé­re megjelölte - mondják a pszi­chológusok. Lehet. Senki sem ta­gadhatja azonban, hogy az abor­tusz-kérdés hatalmas és a pápa függetlenül személyes élményei­től és meghatározottságától­­ jog­gal állítja középpontba. Végül is ki beszéljen alapvető morális kér­désekről, ha nem ő? Az abortusz az emberiség és a társadalom egyik nagy kérdése, amely min­denki lelkiismeretét érinti, noha nem kizárólag lelkiismereti ügy. Ahogyan az olasz feminista moz­galom egyik képviselője mondta: „Az abortusz sohasem aromén ■ nép egyetlen nőnek sem. Miköz­ben a szülést mindenütt, minden társadalomban ünnepnek tekin­tik, megemlékezésre méltó jeles napnak, nem akad egyetlen nor­mális nő sem, aki ünnepnek, és ne drámának tekintené, ha meg kell szakítania terhességét. Az abortusz mindig trauma. De bi­zonyos eseteken sajnos élet- és létszükséglet, s éppen ezért a nők jogai közé kell, hogy tartozzék. Olyan jog, amit senki sem vitat­hat el.” Ez tehát a másik álláspont. Az abortusz trauma, de vajon lelkiis­meret furdalás forrása is egyben? Mert ha igen, a katolikus egyház és a pápa megközelítése jogászi nyelven legalábbis alapos. Erre válaszolni természetesen legin­kább az érintettek, a nők az ille­tékesek. Érdekes tanúságtétel azonban Micuku Jamagucsi, egy japán feminista közlése, aki sze­rint Japánban, vagyis egy nem keresztény országban, ahol éven­te félmillió törvényes terhesség­megszakítást végeznek, és leg­alább ugyanannyit illegálisan, köz­tük tízezerszámra kiskorúaknál, az abortuszt, mint születésszabá­lyozási módszert bűntudattal éli meg a nők többsége. Tokió mel­lett - mesélte egy konferencián a Kamakura téren álló „Könyö­rületes Buddha” szobrához nők tömege vonul minden évben, hogy bocsánatot nyerjen az iste­nektől, és áldozzon egy „mizuko gizóval” (kis figurával) a meg nem született gyermekek emlék­helyén. Mindegyikük cipeli a maga emlékét, és a tér megtelik velük, amint meggörnyedve, csendben imádkoznak, kezükben a meg nem született gyermekre emlékeztető kis szobrocskákkal. Persze, tudjuk, az abortusz nem a születésszabályozás kívá­natos módja, és a tudomány ma már kellő és biztos módszereket kínál ehhez a felelős és felvilágo­sult nőknek és férfiaknak. A pápa tehát pusztán tudományos és egészségügyi szempontból is jo­gosan kel ki a „könnyű abortu­szok” gyakorlata ellen. Az embe­ri élet tisztelete valóban jogos és magasztos erkölcsi követelmény, amit nemcsak a keresztény val­lás, hanem bármely más vallás vagy egyszerűbb humanista esz­me is felvállal. S az sem kétséges, hogy mindez nemcsak egyéni lel­kiismeret kérdése, hanem társa­dalmi jelentőségű ügy. A FÉRFI-NŐ VISZONYÁRÓL Az igazi probléma ott kezdő­dik, hogy a katolikus egyház és II. János Pál a születésszabályo­zás egyéb módjait sem fogadja el, és ugyanúgy „élet elleni merény­letnek” tartja, mint az abortuszt. A fogamzásgátlók használatát elítélő „Hum­anae Vitae­” encikli­­ka szerzője VI. Pál és nem Wojty­la. Ő legfeljebb hansúlyosabb „súlyponti kérdést” csinált abból, ami korábban is jelen volt már a katolikus egyházi felfogásban. Afféle állandó „kampánytéma­ként” kezeli, előtérbe állítva, de nem ő találta ki. Miközben az emberi élet tisz­­telet van más vallások eti­kai követelményrendszerében is, az abortusz kérdésében azok ko­rántsem olyan szigorúak, mint II. János Pál egyháza. És akadnak jócskán katolikus moralisták, hit­tudósok, katolikus nőmozgal­mak, társadalmi szervezetek, akik és amelyek szintén vitatják az egyházfő hajthatatlan merev­ségét ebben a dologban. „Lehet­nek olyan egyéni és társadalmi helyzetek, általában drámai hely­zetek, amikor a kisebb rossz az abortusz, amikor tehát a nő fel­mentést kaphat, nem kell bűnös­nek éreznie magát egy megszakí­tott terhességért” - hangoztat­ják. II. János Pál, a „modern gondolkodású” pápa, az a pápa, aki sokat és elmélyülten foglalko­zott a család, a szerelem és szexu­alitás problémáival, általában a férfi-nő viszonnyal (és nemcsak főpásztori minőségben, hanem versekben, irodalmi művekben is), az abortuszt és a születéssza­bályozás bármely más módját el­veti, megbélyegzi. Szemében az tulajdonképpen a terrorizmussal, emberkínzással és a mai kor számtalan más erőszakosságával azonos. Vajon miért? - a választ rész­ben megadhatja a házasságról és a házasságon belüli szexuális életről alkotott felfogása, amely nem kevésbé szigorú. „A szexuá­lis élet, amelyen keresztül a férfi és nő egymásnak adja magát, mint házastárs, nem pusztán bio­lógiai aktus, hanem az emberi személyiség legbensőbb magját érintő cselekvés... A teljes fizikai odaadás hazugság, ha nem jelenti egyben a személyiség odaadását is” - írta a „Keresztény családok feladatairól” (Familiaris Consor­­tio) című munkában. II. János Pál szemében a szexuális élet ki­zárólag a házasságon belül jogo­sult és így „mentes hazugságtól”, s azon belül is kizárólag a gyer­­meknemzés céljával. Az „önma­gáért” való szexualitás nem egyéb, mint „buja érzékiség” még a házasságon belül is. Az iga­zi katolikus eszménynek szerinte az önmegtartóztatás tekinthető. Még a házastársak között is. A HÁZASSÁGON BELÜLI SZÜZESSÉGRŐL Több általános kihallgatáson beszélt a „házasságon belüli szü­zességről”, mint kívánatos ke­resztény eszményről és magatar­tásról. Utána a vatikáni sajtóhi­vatalban a várható kérdések ki­elégítésére „tájékoztatási illetéke­sek” fejtették ki részletesebben a pápa gondolatait. Az egyik újság­író nem állhatta meg és egyene­sen nekiszegezte az illetőnek a kérdést: „Ön valóban azt hiszi, hogy a pápa, akinek nincs semmi­féle személyes tapasztalata ezen a téren, sem a szexuális sem a csa­ládi életről, joggal és mértékadó­an szólhat erről a témáról?” A válasz igencsak meglepőnek bizonyult. A pápa - mondta el az illető - a múlt nyáron Castelgan­­dolfóban, nyári lakhelyén vendé­gül látott egy négygyermekes len­gyel családot és egy álló hónapon keresztül beszélgetett velük el­mélyülten ezekről a kérdésekről. „Ez a család győzte meg őt arról, hogy az ideális házasságon belül is létezik az önmegtartóztató szü­zesség.” A család­­ úgy is, mint egymá­sért élő személyek közössége, s úgy is mint „a társadalmi elnyo­mással szembeni ellenállás sejt­je” - központi jelentőségű II. Já­nos Pál számára. Könyvet írt út­mutatásul a keresztény családok számára. A családi élet közép­pontja olvasható a gyermekek felnevelése. Minden ennek ren­delődik alá. A szexuális élet csak „célzattal” élhető, nem önmagá­ért. Valósággal felmagasztalódik a család: a bajok és megpóbálta­­tások egyetlen orvossága, az egyetlen menedék. A csonka csa­lád élménye, amelyben felnőtt, valóságos égi eszményt formált benne a családról. Olyannyira, hogy a közelmúltban beszélt a milliók által nézett, közkedvelt folytatásos televíziós sorozatok ellen is. A Dallas, a Dinasty, a Bea­utiful és társai II. János Pál sze­rint száműzendők a képernyőről, mert a bennük látható házassá­gon kívüli szerelmek „súlyos vál­ságba sodorják az amúgy is töré­keny házasságokat”. Lejáratják a házastársi hűséget, a család intéz­ményét, okai lehetnek a házassá­gok felbomlásának, miután élet­mintaként állítják a nézők milliói elé a hűtlenséget, a családi har­mónián kívül keresendő boldog­ságot... HOGYAN DÖNT A SZENT TÖRVÉNYSZÉK? Az ő irányelvei szerint például elváltak nem köthetnek ismét egy­házi házasságot, még akkor sem, ha az új családi együttélés ko­moly, megalapozott és minden te­kintetben megfelelne a katolikus családideálnak... Kimondható tehát, hogy II. Já­nos Pál felfogása a házasság szentségéről szigorúbb, mint Szent Ágostoné. Utóbbi ugyanis azt mondta egyik példabeszédé­ben: „Ha betérek egy otthonba, és látok két egymást szerető em­bert, nem kérdezem tőlük, hogy házastársak-e, hiszen a legfonto­sabb, hogy szerelemben élnek, ha viszont azt látom, hogy harag­ban élnek, alig viselik egymást, szintén nem kérdezem, mert hiá­ba házastársak, kölcsönös szere­lem nélkül hiányzik a házasság szentsége.” Wojtyla véleménye más erről: A házasság formai ré­sze, az egyház által adott szente­sítés nélkül szerinte nincs igazi tartalom, és az egyszer így meg­kötött kapcsolat felbonthatatlan. Csakhogy - s ez megint ellent­mondásos - a Vatikánban ma is létezik a Sacra Rota, a Szent Tör­vényszék, amely felbonthat egy­házi házasságokat úgy, hogy „be­bizonyítja”: valójában nem jött létre házastársi életközösség a felek között. Ezt a vatikáni egy­házi bírák (akik között ma már nők is akadnak) be tudták bizo­nyítani a múltban sokszor olyan esetekben is, amikor az érintet­tek több gyermeket is a világra hoztak már. Wojtyla ugyanezt az eljárást al­kalmazza egyébként a kiugrott papokra, akik azért hagyják el a szolgálatot, mert nősülni akar­nak. Az ilyen papoknak az általa elrendeltek szerint be kell bizo­nyítaniuk, hogy amikor a papi szolgálatot választották és belép­tek a szemináriumba, ezt kény­szer hatására tették és nem sza­bad akaratukból. Ebben­­ csakis ebben az esetben kapnak enge­délyt egyházi házasságra. Ugyan ki tudja közülük ezt meggyőzően bizonyítani? Általában az édes­anyák írnak alá ilyenkor olyan nyi­latkozatot, hogy ők „kényszerí­tették” a fiúkat papnak. Más esetben orvosi bizonyítvány után kell nézni: pszichikailag „éret­len”, döntésképtelen helyzetben született annak idején az elhatá­rozás. Wojtyla nem enged ebben a kérdésben sem. (Következik: 4 világjáró n -—tv-1 - *--»—' 7. OLDAL A Fejér megyei németek kitelepítése Németországba (2) (1946-1948) Az ellentétek politikai tartal­ma, lényegesen módosult for­mában, 1945 tavaszán felerősö­dött. Új irányt vett, nemcsak a volksbundosok, az SS alakulat tagjai ellen irányult, hanem álta­lában a németek ellen. A felszí­tott németellenes hangulatot fe­jezte ki az Etyeki Nemzeti Bi­zottság határozata: megtiltották a községben és a hivatali helyi­ségekben a német nyelv haszná­latát. Hasonló tartalmú határo­zatról a megye többi német köz­ségében nincs tudomásunk. De a szélsőséges vélemé­nyek, amelyek az áttelepítést megelőző időszakban országo­san is hangot kaptak, jelentkez­tek a pártok és néphatalmi tes­tületek megnyilatkozásaiban. A földosztás megkezdésével egyidőben kapott hangot Fejér megyében a németek kitelepí­tése. Tildi István, a földreform végrehajtásával megbízott mi­niszteri biztos, április végén szólt először a Nemzeti Paraszt­párt ki­telepítési tervéről. Nem tért el a földhözjuttatottak ér­dekeit felkaroló Nemzeti Pa­rasztpárt véleményétől a Ma­gyar Kommunista Párt megyei szervezete sem. Azt hangoztat­ta, hogy „radikálisan meg kell oldani a sváb kérdést. A Magyar­­országon élő svábokat szörnyű és megbocsáthatatlan bűn ter­heli. Ők azok, akik nem akar­ják beszolgáltatni a gabonát. Úgy kell nézni őket, mint az el­lenséget, meg kell tisztítani Ma­gyarországot a sváboktól, össze kell pakolni a cókmókjukat és meg se álljanak Berlinig”. A történelemhamisítástól sem mentes ellenségeskedés szélső pólusát az alábbi gondolat fe­jezte ki: „azt a földet, ami most a svábság kezén van, a magyar paraszttól lopták el”. A szociáldemokraták megyei lapja, a Fehérvári Népszava 25 ezer német kitelepítését köve­telte (az adat megegyezik az 1941. évi népszámlálás német nemzetiségi adatsorával). Csu­pán a kisgazdapárt fogalmazott árnyaltabban. A németek kite­lepítése kérdésében közvetle­nül érintett Móri Járási Szerve­zet követelte, hogy „a bűnösök kapják meg megérdemelt bün­tetésüket, de a „magyar érzel­mű, ... német anyanyelvű, de magyar nemzetiségű állampol­gárainkat ne érje zaklatás, ki­utasítás”. A németek lakta falvakban félelem és rettegés lett úrrá, megkezdődött ingatlanaik le­foglalása, állandósultak a be­börtönzések. A Fehérvári Nép­bíróság 1945 decemberéig 53 tárgyalási napon 514, zömében móri, isztiméri és etyeki német volksbundos ügyét tárgyalta. Hat és tizennégy hónap közötti börtönbüntetéssel sújtották őket, s az elítélteket rendszerint öt évre eltiltották a politikai jo­gok gyakorlásától. A letartózta­tások súlyos gazdasági helyze­tet teremtettek. Isztiméren a nyári betakarítás időszakában a község vezetői a­ vizsgálati fog­ságban levők ideiglenes szabad­lábra helyezését kérelmezték. Nem késett a rendőrség vála­sza, a volksbundosok iránti szimpátia vádjával letartóztat­ták a közigazgatás vezetőit, a bírót, a vezetőjegyzőt, a római katolikus plébánost, és az isko­laigazgatót. Móron a Vörös Hadsereg emlékművének meg­rongálásakor „megszületett” a hatásos válasz: „volksbundista gengszterek követték el a gyáva és minősíthetetlen merényle­tet”. A politikai torzítások ott munkáltak a telepes községek önálló közigazgatási egységgé történő szervezésének ösztön­zésében is. Nagyvenyim lakói­nak kezdeményezését így ösz­­szegezte a Fehérvári Népszava: „Nagyvenyim... nem akar meg­maradni tovább a sváb Herceg­falva kötelékében...” A kitele­pítés megkezdése előtt állandó­sultak az ellentétek. 1945 áprili­sától folyamatosan érkeztek a telepesek, 240 Székelyföldről érkezett családot telepítettek le a váli járás német falvaiban. 105 család települt Hercegfalvára, 54 Vas megyei család érkezett Isztimérre, Móron mindössze 40 telepes család tartózkodott. Mindez azt eredményezte, hogy a német családokat össze­költöztették, ingóságaik jelen­tős részét hátrahagyva költö­zött össze 3-5 család. Többen nem vállalták az embertelen körülményeket, elsősorban a szőlőművelő vidékeken, a sző­lőhegyekbe, présházakba me­nekültek. Hercegfalva belterü­letén, ahol a telepesek megér­kezése előtt 91 német lakóházat ürítettek ki, a telepesek és a né­metek között súlyos összetűzés­re került sor. A kitelepítés végrehajtására a potsdami konferenciát követő­en került sor. 1945. december 29-én jelent meg a magyaror­szági német lakosságnak Né­metországba történő áttelepü­­léséről szóló kormányrendelet. Eszerint „áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki az utolsó népszámlálási összeírás alkalmával (1941) német nem­zetiségűnek vagy német anya­nyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt”. A kormányrendelettel azonos időben (1945. december) készí­tette el a megyei adminisztráció a Szövetséges Ellenőrző Bizott­ságnak azt az adatszolgáltatást, amely a Fejér megyében élő nemzetiségeket, így a némete­ket is, számba vette. Az 1941. évi adatsorral közel azonos ösz­­szegzést vetettek papírra, amíg 1941 ben a német falvakban 25 850, 1945 végén 23 378 volt a németek létszáma. Ez a megyei összlakosság 10,86%-a. (Folytatjuk) dr. Erdős Ferenc

Next