Fejér Megyei Hírlap, 1994. május (50. évfolyam, 101-125. szám)

1994-05-24 / 119. szám

1994. MÁJUS 24. KEDD MŰVELŐDÉS FEJÉR MEGYEI HÍRLAP 11. OLDAL Festői és intellektuális kontrasztok: harsányság mögött érzelmesség „Minden csak idéző­jel” — Bauer szerint Egy tizenöt éves festői pálya már megéri az összegzésre. Még akkor is, ha kissé elnyúlt a pá­lyakezdés, mint Bauer István e­­setében, aki egyike pedagógus festőinknek. S nyilván a tanítás mellett nem foglalkozhatott kel­lő intenzitással a sajátos, egyéni világkép megteremtésével. Pedig eredményei így sem csekélyek. Szívós munkával dolgozta le azokat a hátrányo­kat, amelyek adódtak a vidéki létből, a szakmai perifériából. A divatok és az izmusok tobzódá­sa idején megmaradt a maga vá­lasztotta útnál, melynek alapve­tő célja: „idéző­jeleket” festeni. Tiszta színekkel, többnyire fe­kete alapon. Eredményeit bizo­nyítja a fiatal művészek stúdió­tagsága és Magyar Alkotómű­vészek Egyesületében vitt tiszt­sége. S hogy benne is megjelent az összegzés igénye, azt két tár­lat is jelzi. Az egyiket a pester­zsébeti Gaál Imre Galériában rendezték az év elején, a másik az utóbbi hetekben nyílt a fehér­vári Pelikán Galériában. Dr. Feledy Balázs szakíró, a budapesti tárlat megnyitója sze­rint szerint Bauer képei első lá­tásra brutálisnak, nyersnek, bo­nyolultnak látszanak. Ám ez a „burjánzás” áttetszően tiszta, egyszerű formákat ölt. A hatás épp ebből a kontrasztból ered. A kontraszthatás része a szokatlan címadás; gyakran a képmezővel ellentétes jelentésű fogalmak, kijelentések csigázzák fel az ér­deklődést. A festői és intellek­tuális kontraszt Bauer művé­szetének esszenciális lényege. Bár ez nem nyilvánvaló, szo­rosan kötődik a modern mű­vészeti irányzatokhoz. A pop art-os dekoratívitás, a gyer­mekrajzok naív szemlélete, a képregény, a prehistorikus ábrá­zolatok, térképészeti jelek egy­aránt alakították formanyelvét. A naturális látvány eltűnik, hogy felidéző jelekké alakulja­nak egy kert vagy rét motívumai (Kérsz füvet, lovacska?), az év­szakok változásai (a tavasz jön tavaszra). Bauert kezdettől izgatta a tér­beli megjelenés. Festményei minduntalan „áttörték” a keret határait; gyakran látjuk, amint „kiszínesedik”a keret is. A tér­beli „túlcsordulást” különböző idegen anyagok — műanyag pálcikák, állat- vagy emberfigu­rák, szövet és gézdarabok — használata is előidézi. Ha az új tendenciákat vesz­­szük számba, amire a mostani tárlat alkalmat ad, feltétlenül e­zek között kell említeni a saját­ságos elárgyiasulást. De van­­nak más jegyek is. A leegyszerű­södés épp úgy megfigyelhető, mint a „lágyított geometrizá­­lás”. A motívumok telítettségé­nek helyét a sávos elrendeződés veszi át. (Ez meg az, Elmúlt te­remtés) Mind szembetűnőbb a földfestés használata; a homok nemcsak érdes anyagával, de sárgás színével is kompozíciós elem. (Indián föld) A Fagypont alatt a didergetés derűjét sugá­rozza, az Őszi capricio pedig a zöld elváltozásainak szomorú­ságát. Kétségtelenül egyik leg­markánsabb darab ebben a kol­lekcióban a Csend. A 94-es kel­tezésű képen a föld elnémult ré­tegei jelennek meg, fekete gőz keretébe foglalva. Végpont ez nemcsak jelképes értelemben, hanem egy folyamat utolsó fázi­sa is. Innen már nem nagyon le­het tovább „egyszerűsödni”... Bauer tehetsége bizonyára megtalálja a megfelelő kitörési, továbblendítő pontot. Péntek Imre Kulturmix Megyei diákfórum­­ A Fejér Megyei Önkor­mányzati Hivatal népjóléti és művelődési osztálya me­gyei diákfórumot rendez május 27-28-án. A kétnapos programon tájékoztatják a résztvevőket az 1993. évi Országos Diákparlament és a diáktanács tevékenységé­ről; a plenáris ülésen szó lesz a közoktatás helyzeté­ről, az ifjúsági szervezetek gondjairól, a megyei diák­önkormányzatokról. Szegedi Zoltán képei Fehérváron, a József At­tila Kollégiumban Szegedi Zoltán festőművész tárlatát május 26-án, csütörtökön 18 órakor dr. Warvasovszky Emil nyitja meg. Az alkotá­sok június 9-ig tekinthetők meg. Fehérvári csipkehét Első ízben tartanak „csip­kehetet” Fehérváron, a Me­gyei Művelődési Központ­ban. A július 4-8-ig tartó gazdag programban előadá­sok hangzanak el, gyakorla­tokat tartanak. A művészeti vezetője: Jakab Andrásné, érdemes csipkekészítő lesz. André Kertész száz eredeti, magyar vonatkozású fotográfiája Emlékház és fotómúzeum „1912-ben egy alig tizen­nyolc esztendős könyvügynök, André Kertész megtakarított pénzéből első fényképezőgépét vásárolja. A kamera elkíséri — két esztendővel később — a frontra is, majd a húszas évek közepén Párizsba” — olvasható A fotóművészet története című szakkönyvben. Több mint tíz esztendőt tölt el itt, a szokatlant várva, keresve. Témái nyomában bebaran­golja a fény városát és kevésbé ismert, korábban nem tapasztalt látószögből örökíti meg a fran­cia főváros izgalmas részleteit. A vártnak ellentmondó kompo­zícióban — a képmezőből gyak­ran kihagyva alapvető részlete­ket — dolgozza fel az élmé­nyeit. Éjszakáit gyakran a Montparnasse negyedben tölti. Barátkozik az éjszaka Párizsá­nak furcsa alakjaival. Fényké­pein bepillantást enged életük­be, egy sokak által ismeretlen világba. 1933-ban megjelenik Párizsi éjszakák című albuma — amely e képeket fogja össze — szenzációt keltő, ritka vállal­kozás. Éjnek éjszakáján készíti fotóit tökéletes és meglepő ered­ménnyel. A közelmúltban Magyaror­szágon több rendezvénnyel em­lékeztek az 1985-ben elhunyt fotóművészre. Budapesten, a Francia Intézetben kiállítást rendeztek André Kertész Disz­­torziók című fotósorozatából. Szigetbecsén az André Kertész Emlékház (képünkön) felújítása után ismét várja a látogatóit. Fo­tómúzeumot alakítottak ki, be­mutatva a művész Szigetbecsé­hez fűződő személyes kapcsola­tát, megemlékezve André Ker­tész születésének századik évfordulójáról. Kecskeméten pedig, a Kato­na József tér 12. szám alatt And­ré Kertész és Magyarország címmel nyílt kiállítás. Megte­kinthető a világhírű fotóművész száz eredeti, magyar vonatkozá­sú fotográfiája, személyes tár­gyai és dokumentumai. Ez utób­bi kiállítás 1994. szeptember 11-ig várja az érdeklődőket. Szőnyi tornácos háza A Magyar Panteon-sorozatból válogatott Osskó Judit szer­kesztő Az én váram című televíziós műsorában. A magyar pik­­túra kiváló mesterére, a száz éve született Szőnyi Istvánra emlé­kezett. A posztnagybányai­ iskola vezető művésze, festő és gra­fikus a húszas évek végétől főként Zebegényben dolgozott. A műsor jellegéhez híven ezúttal a múzeummá alakított, egykori otthonát ismerhettük meg. Hangulatos — e század húszas-har­mincas éveinek elegáns ízlésével berendezett — szobabelsőket örökített meg a kamera. Egyedi tárgyakban, bútorokban gyö­nyörködhettünk. Zebegény sokat köszönhet Szőnyinek, aki képek sorát festet­te az itteni tájról, és a Dunakanyar festői vidékén élő emberek­ről. Szerette azt a tornácos házat is, amelyben feleségével élt. A felújított múzeum ma is őrzi eredeti stílusát: a nagyszobában pompás ülőgarnitúra, neobarokk komod és a rádiószekrény lát­ható, amely a harmincas évek rusztikus art decojának stílusában készült, s így jól illeszkedik a puritán voltában is otthonos bie­dermeierhez, amelyet joggal tartanak oly sokan a modernizmus előzményének is. A belső terekben könyvállványok, fülesfotel, a csaknem kétszáz éves zsiráfzongora , mind tiszta vonalú bú­torok. A berendezés a festő egyszerűség és kényelem iránti von­zódásáról árulkodik. Szőnyi az emberi értékek nemességét tisz­teletben tartotta. Ennek a felfogásnak a tárgyiasult formája a múzeum magyar szobája, amelynek bútorai nem népies utánér­zések, gyöngyös-bokrétás csinálmányok, hanem az Alföldről származnak. Az én váram műsor legszebb pillanata volt a festő lányának, a vallomása, aki a legkedvesebb képeiről beszélt: egy festményügy emlék Zebegényről, a művészcsaládról, k. e. Balzac, a „regénygyáros” Szerb Antal óriási energiájú regénygyárosnak nevezte Bal­­zacot, akire most azért is érdemes emlékezni, mert 195 évvel ezelőtt született. Mindig jókedvű, mindig hangosan beszélt és gesztikulált, mindig óriási terveket szőtt és mindig minden kel­lett neki, egész Párizs, minden gazdagság és élet — jellemezte Szerb Antal, akit az író Gargantuára, az óriás­gyermekre emlé­keztette. Munkabírása egyedülálló az irodalomtörténetben, nem véletlenül nevezték az „irodalom gályarabjának”. Az éjt nappal­ tévő munka egyetlen célt szolgált: a dicsőséget, s a gaz­dagságot. Hajszolta a boldogságot, imádta a pompát, pazarlóan élt, főúri szeretőket tartott. Este nyolckor feküdt, de éjfélkor felkeltette magát, barát­kámzsájában íróasztala mellé ült és dolgozott egyfolytában ti­zenkét órát, néha többet is. Elképesztő mennyiségű könyvet írt 28 év alatt. Az őt megelőző korok legtermékenyebb írója, Vol­taire sem írt ennyit hetvenöt év alatt. De nemcsak sokat írt, re­mekeket is. A Goriot apó, az Elvesztett illúziók, a Kurtizánok tündöklése és bukása, a Szamárbőr felejthetetlen művek. Az Emberi színjáték pedig az emberi természetről szóló dokumen­tumok talán legnagyobb tárháza, amelynek egyik kulcsa a szen­vedély. Balzac szerint, ha felismertük egy ember uralkodó szenvedélyét, ezen keresztül minden tettét és minden szavát megérthetjük. Az ember szerintem nem ennyire egyértelmű, sokkal több benne a titok, az idegenség, a kiszámíthatatlanság. Az író maga is egy szenvedély rabja volt, Gargantuai életvágya idővel írói energiává változott. A regényírásban találta meg a pénzt, a hatalmat, a boldogságot. — zágoni — „VALAMI HELYETT” A kortárs líra tétova keresgélésében szinte üdítően hatnak Petri György provokatívan markáns versei. Az Arany Jánosi „örök kétely” esetében termény szempontként őrződött meg az új korszakban. Az ellenzéki politikai szerepvállalás nála nem póz volt, a „költői ember” sértettsége. A plebejus, demokrata érzékenység korszakokon átnyúló működése. De a lázadás, a körülmények el nem fogadása, a kritikus pontok keresése mé­lyebb, lételméleti gyökerű. Erről győz meg újabb, karcsú köte­te, a Sár. (Jelenkor Kiadó) A látszatok között elillanó lényeg tra­gikumát épp a címadó vers fogalmazza meg: „Mindig és min­den valami helyett volt.” Hogy mi helyett? Arra a kötet versei keresik a választ. Keresik a hajótörött kapcsolatok elviselhető pillanataiban, Isten „másképét” szólongató anti-fohászokban, vagy eltávozott kortársak „felidézettségeiben”. Amit az is je­lenti, hogy Petri sajátjává írja Dante, Puskin, József Attila vagy­­ Ady sorait. A kiábrándító tapasztalatoktól való elfordulás, vé­dekezés (önvédelem) csap ki az Adjátok meg az adott pillanatot című versből. Persze, marad stabil kapaszkodónak a bizonyta­lan bizonyossága, a fölöslegesség érzete. „A költészet anómia.” „A költőket be kéne tiltani”. A „krónikus üzemzavarban” azért lehet lébecolni, a zaftos marhapörkölt elkészítése még mindig gasztronómai kaland és vigasz. S persze, az öregedés tünetei sem adnak okot ujjongásra, s „egyre több lesz a Nélküled, a Nél­külük”. Petri, a „notórius hiányzó” diák, a különbözés különce lírai magatartását azzal újította meg, hogy maradt a régi, nem vénülő „formatökélynek”. Nem valami, önmaga helyett. (pim)

Next