Fejér Megyei Hírlap, 1994. május (50. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-24 / 119. szám
1994. MÁJUS 24. KEDD MŰVELŐDÉS FEJÉR MEGYEI HÍRLAP 11. OLDAL Festői és intellektuális kontrasztok: harsányság mögött érzelmesség „Minden csak idézőjel” — Bauer szerint Egy tizenöt éves festői pálya már megéri az összegzésre. Még akkor is, ha kissé elnyúlt a pályakezdés, mint Bauer István esetében, aki egyike pedagógus festőinknek. S nyilván a tanítás mellett nem foglalkozhatott kellő intenzitással a sajátos, egyéni világkép megteremtésével. Pedig eredményei így sem csekélyek. Szívós munkával dolgozta le azokat a hátrányokat, amelyek adódtak a vidéki létből, a szakmai perifériából. A divatok és az izmusok tobzódása idején megmaradt a maga választotta útnál, melynek alapvető célja: „idézőjeleket” festeni. Tiszta színekkel, többnyire fekete alapon. Eredményeit bizonyítja a fiatal művészek stúdiótagsága és Magyar Alkotóművészek Egyesületében vitt tisztsége. S hogy benne is megjelent az összegzés igénye, azt két tárlat is jelzi. Az egyiket a pesterzsébeti Gaál Imre Galériában rendezték az év elején, a másik az utóbbi hetekben nyílt a fehérvári Pelikán Galériában. Dr. Feledy Balázs szakíró, a budapesti tárlat megnyitója szerint szerint Bauer képei első látásra brutálisnak, nyersnek, bonyolultnak látszanak. Ám ez a „burjánzás” áttetszően tiszta, egyszerű formákat ölt. A hatás épp ebből a kontrasztból ered. A kontraszthatás része a szokatlan címadás; gyakran a képmezővel ellentétes jelentésű fogalmak, kijelentések csigázzák fel az érdeklődést. A festői és intellektuális kontraszt Bauer művészetének esszenciális lényege. Bár ez nem nyilvánvaló, szorosan kötődik a modern művészeti irányzatokhoz. A pop art-os dekoratívitás, a gyermekrajzok naív szemlélete, a képregény, a prehistorikus ábrázolatok, térképészeti jelek egyaránt alakították formanyelvét. A naturális látvány eltűnik, hogy felidéző jelekké alakuljanak egy kert vagy rét motívumai (Kérsz füvet, lovacska?), az évszakok változásai (a tavasz jön tavaszra). Bauert kezdettől izgatta a térbeli megjelenés. Festményei minduntalan „áttörték” a keret határait; gyakran látjuk, amint „kiszínesedik”a keret is. A térbeli „túlcsordulást” különböző idegen anyagok — műanyag pálcikák, állat- vagy emberfigurák, szövet és gézdarabok — használata is előidézi. Ha az új tendenciákat veszszük számba, amire a mostani tárlat alkalmat ad, feltétlenül ezek között kell említeni a sajátságos elárgyiasulást. De vannak más jegyek is. A leegyszerűsödés épp úgy megfigyelhető, mint a „lágyított geometrizálás”. A motívumok telítettségének helyét a sávos elrendeződés veszi át. (Ez meg az, Elmúlt teremtés) Mind szembetűnőbb a földfestés használata; a homok nemcsak érdes anyagával, de sárgás színével is kompozíciós elem. (Indián föld) A Fagypont alatt a didergetés derűjét sugározza, az Őszi capricio pedig a zöld elváltozásainak szomorúságát. Kétségtelenül egyik legmarkánsabb darab ebben a kollekcióban a Csend. A 94-es keltezésű képen a föld elnémult rétegei jelennek meg, fekete gőz keretébe foglalva. Végpont ez nemcsak jelképes értelemben, hanem egy folyamat utolsó fázisa is. Innen már nem nagyon lehet tovább „egyszerűsödni”... Bauer tehetsége bizonyára megtalálja a megfelelő kitörési, továbblendítő pontot. Péntek Imre Kulturmix Megyei diákfórum A Fejér Megyei Önkormányzati Hivatal népjóléti és művelődési osztálya megyei diákfórumot rendez május 27-28-án. A kétnapos programon tájékoztatják a résztvevőket az 1993. évi Országos Diákparlament és a diáktanács tevékenységéről; a plenáris ülésen szó lesz a közoktatás helyzetéről, az ifjúsági szervezetek gondjairól, a megyei diákönkormányzatokról. Szegedi Zoltán képei Fehérváron, a József Attila Kollégiumban Szegedi Zoltán festőművész tárlatát május 26-án, csütörtökön 18 órakor dr. Warvasovszky Emil nyitja meg. Az alkotások június 9-ig tekinthetők meg. Fehérvári csipkehét Első ízben tartanak „csipkehetet” Fehérváron, a Megyei Művelődési Központban. A július 4-8-ig tartó gazdag programban előadások hangzanak el, gyakorlatokat tartanak. A művészeti vezetője: Jakab Andrásné, érdemes csipkekészítő lesz. André Kertész száz eredeti, magyar vonatkozású fotográfiája Emlékház és fotómúzeum „1912-ben egy alig tizennyolc esztendős könyvügynök, André Kertész megtakarított pénzéből első fényképezőgépét vásárolja. A kamera elkíséri — két esztendővel később — a frontra is, majd a húszas évek közepén Párizsba” — olvasható A fotóművészet története című szakkönyvben. Több mint tíz esztendőt tölt el itt, a szokatlant várva, keresve. Témái nyomában bebarangolja a fény városát és kevésbé ismert, korábban nem tapasztalt látószögből örökíti meg a francia főváros izgalmas részleteit. A vártnak ellentmondó kompozícióban — a képmezőből gyakran kihagyva alapvető részleteket — dolgozza fel az élményeit. Éjszakáit gyakran a Montparnasse negyedben tölti. Barátkozik az éjszaka Párizsának furcsa alakjaival. Fényképein bepillantást enged életükbe, egy sokak által ismeretlen világba. 1933-ban megjelenik Párizsi éjszakák című albuma — amely e képeket fogja össze — szenzációt keltő, ritka vállalkozás. Éjnek éjszakáján készíti fotóit tökéletes és meglepő eredménnyel. A közelmúltban Magyarországon több rendezvénnyel emlékeztek az 1985-ben elhunyt fotóművészre. Budapesten, a Francia Intézetben kiállítást rendeztek André Kertész Disztorziók című fotósorozatából. Szigetbecsén az André Kertész Emlékház (képünkön) felújítása után ismét várja a látogatóit. Fotómúzeumot alakítottak ki, bemutatva a művész Szigetbecséhez fűződő személyes kapcsolatát, megemlékezve André Kertész születésének századik évfordulójáról. Kecskeméten pedig, a Katona József tér 12. szám alatt André Kertész és Magyarország címmel nyílt kiállítás. Megtekinthető a világhírű fotóművész száz eredeti, magyar vonatkozású fotográfiája, személyes tárgyai és dokumentumai. Ez utóbbi kiállítás 1994. szeptember 11-ig várja az érdeklődőket. Szőnyi tornácos háza A Magyar Panteon-sorozatból válogatott Osskó Judit szerkesztő Az én váram című televíziós műsorában. A magyar piktúra kiváló mesterére, a száz éve született Szőnyi Istvánra emlékezett. A posztnagybányai iskola vezető művésze, festő és grafikus a húszas évek végétől főként Zebegényben dolgozott. A műsor jellegéhez híven ezúttal a múzeummá alakított, egykori otthonát ismerhettük meg. Hangulatos — e század húszas-harmincas éveinek elegáns ízlésével berendezett — szobabelsőket örökített meg a kamera. Egyedi tárgyakban, bútorokban gyönyörködhettünk. Zebegény sokat köszönhet Szőnyinek, aki képek sorát festette az itteni tájról, és a Dunakanyar festői vidékén élő emberekről. Szerette azt a tornácos házat is, amelyben feleségével élt. A felújított múzeum ma is őrzi eredeti stílusát: a nagyszobában pompás ülőgarnitúra, neobarokk komod és a rádiószekrény látható, amely a harmincas évek rusztikus art decojának stílusában készült, s így jól illeszkedik a puritán voltában is otthonos biedermeierhez, amelyet joggal tartanak oly sokan a modernizmus előzményének is. A belső terekben könyvállványok, fülesfotel, a csaknem kétszáz éves zsiráfzongora , mind tiszta vonalú bútorok. A berendezés a festő egyszerűség és kényelem iránti vonzódásáról árulkodik. Szőnyi az emberi értékek nemességét tiszteletben tartotta. Ennek a felfogásnak a tárgyiasult formája a múzeum magyar szobája, amelynek bútorai nem népies utánérzések, gyöngyös-bokrétás csinálmányok, hanem az Alföldről származnak. Az én váram műsor legszebb pillanata volt a festő lányának, a vallomása, aki a legkedvesebb képeiről beszélt: egy festményügy emlék Zebegényről, a művészcsaládról, k. e. Balzac, a „regénygyáros” Szerb Antal óriási energiájú regénygyárosnak nevezte Balzacot, akire most azért is érdemes emlékezni, mert 195 évvel ezelőtt született. Mindig jókedvű, mindig hangosan beszélt és gesztikulált, mindig óriási terveket szőtt és mindig minden kellett neki, egész Párizs, minden gazdagság és élet — jellemezte Szerb Antal, akit az író Gargantuára, az óriásgyermekre emlékeztette. Munkabírása egyedülálló az irodalomtörténetben, nem véletlenül nevezték az „irodalom gályarabjának”. Az éjt nappal tévő munka egyetlen célt szolgált: a dicsőséget, s a gazdagságot. Hajszolta a boldogságot, imádta a pompát, pazarlóan élt, főúri szeretőket tartott. Este nyolckor feküdt, de éjfélkor felkeltette magát, barátkámzsájában íróasztala mellé ült és dolgozott egyfolytában tizenkét órát, néha többet is. Elképesztő mennyiségű könyvet írt 28 év alatt. Az őt megelőző korok legtermékenyebb írója, Voltaire sem írt ennyit hetvenöt év alatt. De nemcsak sokat írt, remekeket is. A Goriot apó, az Elvesztett illúziók, a Kurtizánok tündöklése és bukása, a Szamárbőr felejthetetlen művek. Az Emberi színjáték pedig az emberi természetről szóló dokumentumok talán legnagyobb tárháza, amelynek egyik kulcsa a szenvedély. Balzac szerint, ha felismertük egy ember uralkodó szenvedélyét, ezen keresztül minden tettét és minden szavát megérthetjük. Az ember szerintem nem ennyire egyértelmű, sokkal több benne a titok, az idegenség, a kiszámíthatatlanság. Az író maga is egy szenvedély rabja volt, Gargantuai életvágya idővel írói energiává változott. A regényírásban találta meg a pénzt, a hatalmat, a boldogságot. — zágoni — „VALAMI HELYETT” A kortárs líra tétova keresgélésében szinte üdítően hatnak Petri György provokatívan markáns versei. Az Arany Jánosi „örök kétely” esetében termény szempontként őrződött meg az új korszakban. Az ellenzéki politikai szerepvállalás nála nem póz volt, a „költői ember” sértettsége. A plebejus, demokrata érzékenység korszakokon átnyúló működése. De a lázadás, a körülmények el nem fogadása, a kritikus pontok keresése mélyebb, lételméleti gyökerű. Erről győz meg újabb, karcsú kötete, a Sár. (Jelenkor Kiadó) A látszatok között elillanó lényeg tragikumát épp a címadó vers fogalmazza meg: „Mindig és minden valami helyett volt.” Hogy mi helyett? Arra a kötet versei keresik a választ. Keresik a hajótörött kapcsolatok elviselhető pillanataiban, Isten „másképét” szólongató anti-fohászokban, vagy eltávozott kortársak „felidézettségeiben”. Amit az is jelenti, hogy Petri sajátjává írja Dante, Puskin, József Attila vagy Ady sorait. A kiábrándító tapasztalatoktól való elfordulás, védekezés (önvédelem) csap ki az Adjátok meg az adott pillanatot című versből. Persze, marad stabil kapaszkodónak a bizonytalan bizonyossága, a fölöslegesség érzete. „A költészet anómia.” „A költőket be kéne tiltani”. A „krónikus üzemzavarban” azért lehet lébecolni, a zaftos marhapörkölt elkészítése még mindig gasztronómai kaland és vigasz. S persze, az öregedés tünetei sem adnak okot ujjongásra, s „egyre több lesz a Nélküled, a Nélkülük”. Petri, a „notórius hiányzó” diák, a különbözés különce lírai magatartását azzal újította meg, hogy maradt a régi, nem vénülő „formatökélynek”. Nem valami, önmaga helyett. (pim)