Fejér Megyei Hírlap, 1999. július (44. évfolyam, 151-177. szám)

1999-07-31 / 177. szám

1999. július 31., SZOMBAT PROVINCIA FEJÉR MEGYEI HÍRLAP . Petőfiről a kocsmában Huszonnégy évvel ezelőtt egy barátságtalan időjárású, ónos J esős estén Győrben a Rába-parti Borozó felé igyekeztünk Sz. Bandi újságíró kollégámmal, és egy Győr környéki mezőgaz­ ,­dasági nagyüzem főagronómusával, G. Jóskával. Az úton, ki tudja már miért, éppen Petőfiről beszélgettünk, kollégám akkora vehemenciával, hogy mikor beértünk a vendéglátóipari egység­be, akkor sem hagytuk abba a témát, miközben asztalt kerestünk. " A füstös helyiségben majdnem minden ülőhely foglalt volt, csak egy boxban üldögélt három fiatal lány, mint utóbb kiderült, tiz­­­zenkilenc éves, első évfolyamos tanítóképzősök voltak. Kedvünkre való volt a fiatal nőstények társasága, így oda is kéreteztünk hozzájuk, ők helyet mutattak, ám közben továbbra sem hagytuk abba Petrovics István mészáros fia halhatatlan köl­­­­tészetének dicséretét. Helyet foglaltunk, kértünk három fröccsöt, s mivel valamifé­le fogadásról érkeztünk, s G. Jóska annyira nem bírta a szeszt, az­­ asztalra borult, és úgy tűnt, hogy könyökére borult és el is aludt. így visszagondolva, a pedagógusjelöltek is fogy­asztottak már , pár pohár alkoholtartalmú italt, mert egyik közülük, a legbátrabb­­ és legcserfesebb pillanatok múlva „belénk akasztott”. „Maguk sem lehetnek valami nagy versolvasók, ha maguk­ ?­nak Petőfi az egyetlen költő akit ismernek, és szerintem nem is a­­ legnagyobb magyar lírikus. Volt ám itt még Ady, József Attila,­­ Radnóti Miklós, hogy Szabó Lőrincről ne is beszéljek...” No, erre aztán elszabadult a pokol, mármint kollégámnál, aki­­ magyar-történelem szakos tanár is volt mellesleg, s tekintélyes­­ napilapos publikációi mellett megjelent akkor már néhány­­ regénye is. Céklavörös lett a feje afölötti felháborodásában, hogy minket a süldőlányok bunkóknak néztek, s belecsapott­­ azonnal egy rögtönzött irodalmi kiselőadásba, mely az ómagyar­­ Mária-siralomtól kezdődött, és napjaink irodalmával ért véget. A tanítóképzős lányok két perc alatt átlátták, hogy kár volt­­ megszólalni, de nem mertek fölállni, csak amikor a kiákítás vé­get ért, s fél perc alatt köszönés nélkül el is viharzottak. És most jön az egyik poén,­­ az olcsóbbik, de így történt. Főagronómus barátunk, akiről mindketten azt hittük, hogy való­ban alszik, megrázta a fejét, fölnézett, és emígyen szólt: „Bandi­ként, amikor Pázmány Péternél tartottál, én már tudtam, hogy ma nem fogunk a hölgyekkel szeretkezni...” A másik, és igazi, tartalmas poén Petőfi Sándor költészete.­­ Barátom el­magyarázta az ifjú hölgyeknek, hogy miért nem vé­letlen, hogy a magyar köztudatban a„költő” fogalma éppen az ő­­ nevével azonosult. Ezt példák többségével támasztotta alá. Mert volt ugye korábban egy úgynevezett archaikus költészet, mely­­ fennkölt volt, pompás és „cirádás”. Kölcsey Ferenc például ilyen és hasonló verssorokat vetett papírra, hogy :„Bús düledé­­keiden Husztnak romvára megállék...” Aztán nem sokára jön egy fiatalember, aki, sajnos, huszonhat évesen eltűnt a rozsban, ahogy mondani szokás, és így kezdi egyik versét :„Megy a ju­hász a szamáron / földig ér a lába...” . Magyarán ő kezdett el elsőként úgy verset írni, olyan hang­nemben és szóhasználattal, ahogy a köznép is beszélt. Ez az óriá­si és forradalmi a többi között Petőfi költészetében. A nagy költő életrajzírója, Ferenczi Zoltán ezt írta róla: „Petőfi apjának és anyjának, Hruz Máriának tulajdonságait egyaránt öröklő. Külsejére nézve anyjához hasonlított, tekintete hosszúkás arcza, bőrszíne, sűrű fekete haja. Anyjától örökölte hallgatag és magányt kedvelő természetét, érzelmeinek lágyságát és melegségét, s fogékony kedélyét a behatások iránt. De másfelől heves, lobbanékony s elhatározásaiban éppen olyan megingathatatlan volt, mint apja. Tőle örökölte egyszersmind a nyughatatlan természetet, az utazás, vándorlás kedvét, mely a folyton változó benyomások, a sokféle hatások iránti fogékonysággal kapcsolatban lényegesen hatott költői sokoldalúsága kifejlődésére. Továbbá apja szellemi tulajdonai közül erős magyarsága (apja egyszer verekedett is, amikor tót eredetét emlegették) előadó képessége, elbeszélő módjának tisztasága, eredetisége és zamata is feltalálható a költőnél.” Dr. Czeizel Endre, a kiváló és elismert orvosgenetikus így ír Petőfi géniuszi megnyilvánulásairól egyik könyvében:,,Nap­jainkban ugyan nem ő a legnépszerűbb lírikusunk, de ezt inkább korunk és az aktuális kérdésfelvetések magyarázhatják. Petőfi világirodalmi és hazai történelmi jelentősége azonban nem vita­tott. Ráadásul küldetéstudata, szerepvállalása, zsenisége is messzire sugárzó példa, öröklődéstani szempontból sem tanul­­­­ság nélküli rövid élete.” Így talán érthetjük Kossuth kifakadását, melyet ugyancsak Czeizel doktor citál, miszerint „... bizony tény, hogy amilyen bámulatos Petőfi, a költő, ugyanő, mint ember kiállhatatlanul gyarló volt.” Többen nem ismerték el életében tálentumát, Sárossy Gyula költő például felháborodottan mondta valakinek: „Hagyj nekem békét a te Petőfiddel! Neki nincs ízlése, megannyi verséből ki- s kandikál a közlegény.” Greguss Ágost pedig azon a véleményen volt, hogy Petőfinek költői tehetsége egyáltalán nincs, és leg-­­­jobb lenne, ha végleg felhagyna a versírással. Halála után azonban a korábbi értetlenség és elutasítás átcsa­­j­pott a teljes elismerésbe és behódolásba. Sok fiatal, tehetséges vagy tehetségtelen költő-kezdemény Petőfi nyomán, csak ön­maga zseniségében hive, minden stúdium és felkészülés nélkül kívánt nagy költő lenni. Ismét Czeizel doktor megállapítása, hogy az igazi lángész­nek, amilyen Petőfi is volt, általában káros az utóhatása. A ki­­e­sebb tehetségek, kikből pedig hasznos alkotók lehetnének, ha saját egyéniségük kibontakoztatására törekednének, a zseni el­­­­lenállhatatlan vonzásának uszályában tévútra kerülnek és elkal­lódnak. Petőfi hatása miatt az 1850-es években egyetlen új költő sem tudott kibontakozni. „A Petőfi nagyságú emberek személyisége olyan, hogy éppen önmagával nem tud békében élni, s tehetsége méreteitől és nyugtalanságától hajtva napról napra, sőt óráról órára szeretett volna javítani, változtatni, előre vinni az egész emberiséget.” Gabnai Gábor A fahéjszín arcú, dacos ifjú Serdülő lányként a történe­lemtanárba és Petőfibe voltam szerelmes. Megvallom nem el­sősorban versei, hanem Petries Soma arcképe miatt. Később a festőre is kíváncsi lettem, aki „szerelmetes Petőfimről” azt a remek portrét festette. Orlai Petries Somát az utókor emlékezete mint a költő hívét, barátját, rokonát, portréfestőjét őrizte meg. Később tudtam meg, elsősorban Keserű Katalintól, hogy a magyar festészet megújí­tó nagy egyénisége is volt. Ő produkálta az éledő magyar fes­tészet első jelentős eredményeit. Úttörő képviselője a hazai mo­numentális történelmi festészet­nek, megalapítója a művelődés­­történeti képtípusnak. A tör­ténelmi képek mellett szép, fi­nom portrékat, irodalmi illusztrációkat, népi életképeket is alkotott. Ki volt Pethies Soma? 1822. október 22-én született a Békés megyei Mezőberényben, felvi­déki eredetű evangélikus csa­ládban. Apja csizmadia volt, nagy házat tartott, nyolc gyer­meket nevelt. Az intelligenciá­hoz tartozott, tagja volt az olva­sói egyletnek, az árvák gondno­kaként a községi elöljáróság­nak. Soma anyja révén volt másodunokatestvére Petrovics Sándornak, azaz Petőfinek, aki nálánál tíz héttel később szüle­tett. Soma volt a legidősebb gyermek, aki Berényben tanult, majd Szarvason és Sopronban. 1839 nyarán Ostffyasszony­­fán kötöttek örökre szóló barát­ságot. Salkovics Péter nemcsak Somát hívta, hanem Sándort is, annak a Pertovics Istvánnak a fi­át, akinek anyagi tönkremenete­lében vétkes volt egy harmadik Salkovics testvér, Mihály. Ezért fiuk támogatásával akart segíte­ni a családon a vendéglátó mér­nök. Amikor Petőfi megérkezett Soma ilyennek látta: „állt egy középmagasságú, szikár, fahéj­szín arcú, sörtekemény barnaha­­jú ifjú, villogó fekete szemei fe­hérét vércsíkok futották át, da­cos kifejezésű, duzzadt ajkai fö­lött a bajusz csak most serkedzett, hosszú egyszínű cér­nakabát födte tagjait. Nem kételkedtem, hogy az Petőfi Sándor, s komoly, hideg arcával kellemetlen benyomást, okozott reám” - írta Soma, de ez az első benyomás igen gyorsan az el­lenkezőjére változott, főleg a Pápán együtt töltött évek alatt, ahol Soma jogot tanult. Petőfi 1841 márciusában mint elbo­csátott katona látogatott oda, Soma rávette a tanulásra, de egyszer, dacból katonaruhában jelent meg az iskolában, és elta­nácsolták. Nem esett kétségbe, színésznek állt. Ősszel Orlai közbenjárására visszatérhetett, együtt laktak, gyakran velük tar­tott Jókai Mór is. Mindhárman festegettek, de valójában Jókai készült festőnek, Óriási író, Pe­tőfi pedig színész szeretett volna lenni. 1842 szeptemberét Sándor Mezőberényben töltötte a Pet­h­es családnál. Ott is vidáman él­tek, felléptek a polgári körben, a kaszinóban, a család szőlőskert­jébe iszogattak, beszélgettek. Petőfi hallgatta Büngözsdi Ban­di és a többi környékbeli betyár történetét... A Sándor és Soma kapcsolata sok más között azért is neveze­tes, mert 1849. július 18-án ba­rátjától, a mezőberényi házból indult utolsó, végzetes útjára a költő, a „világszabadság” kato­nája. A jó rokon haláláig festett Petőfi-arcképeket, s kitartott élete végégig barátja szabad­ságeszméje mellett. Két gyer­mekét, kislányát és orvosnak készülő fiát elvesztette, felesége is meghalt, őt 58. évében, 1880. június 5-én kísérték utolsó útjá­ra. Zágoni Erzsébet Orlai Pethies Soma „szerelmetes” Petőfi-portréja Nádasdy Tamás nádor és Tinódi, Orlai Petrics-festményrészlet A Petőfi-verselte színésznő Anikó, Anikó... Milyen ko­moly csengésű, szép név. Te fi­am, mi volt a lányneve a Lend­­vaynénak? Persze, Hivatal Ani­kó. Még ez is milyen hivatalo­san hangzik. Most meg itt áll az újságban, hogy meghalt. Teme­téséről azonnal intézkednek. A háziúr felesége leteszi az éppen olvasott hírlapot az aranyszegélyes kávéscsésze mellé és elábrándozik. Istenem, tizenéves kis gyereklányként vitte először anyuska és apuska a Beleznay-kertbe, színházba. Ott látta először ezt az alig tizen­hat éves fruskát. Aztán nagy so­kára a Pesti Magyar Színház­ban. De szép is volt az! A fruska helyett előjött a színpadra vala­mi szép, hollószín hajú dáma, a páholyokban előrehajoltak a hölgyek, az urak izgatottan su­­sorogni kezdtek. Lendvayné na­gyon szép máma! Ne mondja, mindig csodaszép az, az a gyen­ge nyaka, a márványhomloka. Azt mondják, még a kolléganői sem féltékenyek rá. Hallja, egy ilyen bájos teremtésre? S milyen szépen öltözködik! Amellett a cicomás Déryné mellett szinte kiragyog! Pedig egy cselédlány gyereke! Kedves barátom, Kán­­torné még cseléd is volt, ezzel nekem ne jöjjön. Különben is, nézzen végig ezen az asszo­nyon. Júlia ez, Ophélia, nem cselédlány. Már tizenegy éves korában megmutatkozott rajta a pozsonyi színházban. A háziúr felesége fölrezzen, bekiabál a szivarszobába az urá­hoz. Fiam, látta maga ezt az asz­­szonyt teátrumban játszani? Mi­kor maga kezdett nekem udva­rolni, mamuskával mi már ak­kor sokat jártunk a színházba. Egyszer azt látjuk, hogy a Nagy­körúton megy végig a sokada­­lom, húznak valami felpántliká­zott batárt, hujjognak, s csókot dobálnak valami büszke tartású szépasszonynak, aki díszma­gyarba öltözve az alkalmi hintó­ban ült előre dőlve, s visszado­bálta azt a sok csókot, amit ka­pott. Hát ő volt, a Lendvayné. A háziúr nem szólt egy árva szót sem a szivarszobából, így az asszony nehézkesen feláll, át­ballag a könyvestékához, s le­vesz valami kis alakú, finoman bekötött könyvecskét. Kinyitja, s átnéz a szalonba. Az ura alszik. Petőfi csak két színészhez írt költeményt, Megyeri Károly­hoz, meg ehhez az Anikóhoz. Némán fut végig a sorokon. ......né. Én alkotóm! min­denható vagy: / Hozd vissza a pillanatot, / Midőn e hölgy a sze­relemnek első tüzére gyúladott; / Midőn ajkán a vallomásnak el­ső, szent hangja reszkete, IS ott én legyek, kit csókra hí föl édes kedves tekintete!­ S mit adjak ér­te? ...E húsz éves életnek vedd el tavaszát, IA szép remények tün­dérföldét, / Mit lelkem a jövőben lát, IS ha nyílik az embernek ég­be, / És üdvösséget osztasz ott. / E túlvilági üdvösségből Vegy el egy drága századot! Az asszony sokáig állt a cse­resznyejázékához dőlve, elmé­lázva. Ha jobban belegondo­lunk, ez a Lendvayné még har­minc se volt, mikor Petőfi a húsz évével büszkélkedik. Amúgy is: a színésznénak férje volt. Idő­sebb Lendvay Mártonnal igen boldogtalanul élt, el is vált tőle. De minek is engedte magát ka­litkába kényszeríteni 18 éve­sen? Később még egyszer férj­hez ment, egy festőhöz. Hogy aztán azzal boldog volt-e... Akit ennyire szeretett a közönsége, az nem lehet boldogtalan... Mondja kedves, mit süt ma a szakácsné? Min mélázik, látok egy könycseppet az íriszében. — Semmi, csak éppen azt olvas­tam, milyen szomorú véget ért ez a szép színésznő. Takarék­­pénztári részvényeket vett, s szépen gazdagodott. Ebbe őrült bele, meg az üldözési mániába. Maga nem látta Melindaként, mert maga akkor külhonban ta­nult. De én láttam. És legyen annyit elég mondanom róla, hogy Vörösmartynk kora legna­gyobb színésznőjének tartotta. Az asszony az ura kezébe nyomta az aznapi lapot Lend­vayné halálhírével, aztán ki­ment leellenőrizni, nem főzte-e szét a halat a szakácsné, mint a múlt héten. -kocsis-A rovatot szerkeszti: B. Kiss László

Next