Fejér Megyei Hírlap, 2002. április (47. évfolyam, 76-100. szám)
2002-04-06 / 80. szám
FEJÉR MEGYEI HÍRLAP 2002. április 6., szombat Satnya srácból teremtő művész M. Tóth István nyolcvanéves, kiállításokkal köszöntik, ünnepük. Ritka manapság a festői igézet, de szerecsém volt átélni M. Tóth István öreghegyi kiállításán, amikor egy napsütötte délelőttön valósággal csiripeltek a madarak, Assisi Szent Ferenc beszélgetett velük. A Hozzátok szólok, néktek beszélek 1.11., az Ecce homo, az Éneklő angyalok, az Ave Maria meg a többi biblikus és történelmi témájú frissebb alkotás ékes bizonyítéka annak, hogy a művész még mindig tud újat mondani, csalogató csendjének bűvkörébe bevonni a tárlatnézőt és örömöt adni neki . H Zágoni Erzsébet írása M. Tóth István Székely Bertalan-díjas festőművész, Fejér megye díszpolgára 1922. április 19-én született a Maroshegyen. Több kiállítással köszöntik: a Fekete Sas Patikamúzeumban Újházi Péter nyitotta meg a Pályatársak, ifjúkori emlékek című grafikai portréanyagát. Várpalotán tegnap Dienes Ottó ajánlotta a közönség figyelmébe, szeretetébe a millenniumra hangolt festményeit, amelyet tavaly a Szent István Művelődési Házban láthattunk. Születése napján a Vörösmarty-teremben is ünnepükt, a Várfal Galériában a művészt és közönségét eddig még nem látott aktvázlataival, mozgástanulmányaival köszöntik. A főiskolán kik voltak a meghatározó mesterei? M . JsszwiM?: „Nem szM/effem cso&gyereAmeA:, erem%vesz Xeson Mfo? % % A:eserreA:, % Am- Borsos Miklós szobrászként alakrajz tanárom volt, a festőszakon pedig az akkor még fiatal Domanovszky Endrétől tanultam sokat. Ez a két ember számomra hosszú évekre meghatározó egyéniség volt, az egyik tűz, a másik víz. Borsos lélekember volt, Domanovszky kemény, határozott, markáns egyéniség. A rajzi kultúrát Borsosnak köszönhetem, fantasztikus igényességgel tanított a tiszta, a pontos vonalrajzra. Domanovszky gyakran ránk dörmedt, amikor a szobában találta tanítványait, kint meg ragyogott a nap. Elvitt bennünket például a közeli templomba, ahol a festett ablakokról tartott előadást, aztán sörözni mentünk vele. Később a szakköröseimmel meglátogattam őt műtermében. Borsost ugyancsak megkerestük tihanyi házában Áron Nagy Lajossal és Gonda Istvánnal, aki a Velencei-tó körül szobrokat szeretett volna elhelyezni... Mestereim mellett a helyi művészkollégákra is szeretettel és büszkén gondolok. Áron Nagy Lajos tartózkodó ember volt, de engem hamar elfogadott. Bodor Aladár kicsit távolabb állt tőlem, de őt is nagyon tiszteltem. Verejtékező művész volt, sokat kínlódott, amíg megszületett egy-egy műve. A pedagógiai pályán ugyancsak remek emberekkel találkoztam, sokat tanultam például Xantus Gyulától, Balogh Jenő profeszszortól. Diákkoromban a rajztanárom módszere nem tetszett, megfogadtam, hogy én egészen másképp fogom csinálni. Számomra az örömszerzés volt az alapmotívum, amitől feloldódtak a görcsök,jobb lett a kedv, sokat játszottunk, ez is felszabadította a gyerekeket. - Sok tehetséges tanítványára tehet büszke, ők pedig minden bizonnyal hálásak a szellemi, az emberi muníciókért. - Hál istennek rengeteg tehetséges tanítványom volt, van! Köztük neves belsőépítészek, keramikusok, textilesek is, mint Cságoly Klára és Honti Márta. A König testvéreken át Fehér Laciig sokukra büszke vagyok. Lacit, aki családját is el szokta hozni kiállításaimra, édesapjával jött el hozzám, hóna alatt egy nagy mappával. Egyébként a lakásommal szemben lévő zeneiskolába járt, zongorázni tanult, abban is nagyon tehetséges volt. Két évig foglalkoztam vele, aztán a képzőművészeti gimnáziumba küldtem. A táci temetőkről olyan munkákat készített, amit én még gyerektől sosem láttam... - Szokta mondani, hogy satnya gyerkőc volt és „haszontalan". - Satnyaságom miatt kezdtem ifjúkoromban keményen sportolni. Az édesanyám nem örül, hogy gyerekként sok ,,haszontalansággal" töltöm az időt. Például míg a testvéreim a Sóstón szedték, lehalászták a békalencsét a kacsáknak, én az iszapban, ami gyönyörűségesen sima volt, náddal rajzoltam halakat, bogarakat, virágokat. A kivágott darabokat talicskán toltuk haza a Kolozsvári utcába, ahol laktunk, és szárítgattam a napon. Anyámnak sokan mondták: „Mariska, ennek a gyereknek aranykeze van!" Kitanultam az iparos mesterséget is, ötvösködtem a MÁV tanonciskolájában, csodájára jártak kreációimnak. Apám 1944-ben meghalt, anyám egyedül maradt, a főiskola után ezért is igyekeztem hazajönni. Édesanyám kemény asszony volt, hálás vagyok, hogy rendre, fegyelemre szoktatott. Megözvegyülése után a nagymama is nálunk lakott, komoly kis farmergazdaságot vezettek, mindennel ellátták a családot. Az alkotómunka és a pedagóguspálya szerves egységet átkötött életében, az egyik megtermékenyítette a másikat. Rajztanárként is becsben tartották? - Pedagógusként 35 esztendőt töltöttem a Petőfi Sándor Általános Iskolában, nem esett nehezemre elvarázsolni a gyerekeket. Imádtam játszani és ebben a tanítványaim partnereim voltak. A felfedezések, a rácsodálkozások örömét és izgalmát tartottam a legfontosabbnak. Az a meggyőződés vezérelt művészként és tanárként, hogy a gyerekeknek, az ifjaknak, a felnőtteknek szükségük van a szépségre és az igazságra. Egy időben testnevelést is tanítottam, csak ámultak, hogy milyen szabókat csinálok, hogy mozgok a nyújtón, a korláton. A tanítást 1982- ben hagytam abba, kitüntetések sokaságával is elismerték oktató-nevelő munkámat. Azóta csak a művészettel foglalkozom, az iskolák pedig kiállító művészként gyakran hívnak. - Nem hiányzott életéből a saját gyermek? - Már fiatalon öntudatos szigorúsággal néztem a világot és magamat. Hivatástudatom foglya voltam, maximálisan lekötötte az időmet, az energiámat. Még tánciskolába sem jártam, a puszta szórakozást időrabló tevékenységnek tartottam. A szüleim támogatására nem számíthattam, csak a magam erejére, a jeles főiskolai diplomáért is keményen meg kellett dolgoznom. A bazilika kórusában énekeltem, apámnak is jó hangja volt, a MÁV- dalárda tagja volt, ott ismerkedtem meg a feleségemmel, akivel 41 évet éltem harmóniában. Gyermekünk nem volt, nem is vágyakoztam rá igazán. A tanítványaim körében kiéltem az apai szerepkört, s amikor hazajöttem, örültem, hogy csend, nyugalom vesz körül, és foglalkozhattam a festészettel. Lehet, hogy ebben egy kis önzés is vezérelt, de nem bántam meg, hogy így alakult. Öt éve egyedül élek, mégsem vagyok magányos, körülvesznek a rokonok, a barátok. Nem unatkozom, kertészkedem, konyhakertem, virágaim vannak, mindig frisseket viszek a temetőbe szüleim sírjára. Nemcsak a festőecset, a kapa, az ásó, a balta is a tenyeremhez simul... Több tanítványától, barátjától hallottam, igazat adok nekik: példaértékű a mester öntudatos szigorúsága és az a makcsa kitartás, amellyel a modernizmusok csábító tobzódásai ellenére járta a maga útját, megőrizte, megújította, kiteljesítette önmagát és festészetét. 71 ^2 fi"/2 riport # interjú#kitekintő#portré# ifjúság V-J" A csend hangjai égre egy kis ^ ^ csend. Kifúj^ / hatja magát azember, kien- * gedheti a gőzt a fejéből. S ilyenkor a nagy eszével talán arra is rájön, hogy nem ártana máskor is némi pauza, nyugalom, könynyed lazítás. Rácsodálkozni egy kedves, ragyogó arcra, elmerülni egy festmény színeiben. Vagy csak úgy bámulni a semmibe. A kilencven éve született Örkény István elmondta, miért is írta meg az Egyperces novellákat. Voltaképp egyszerű: ömlenek ránk a szavak, mindenhonnan,a reklámok, hírek, haszontalan sületlenségek. S már nem is lehet tudni, melyik a fontos, melyik mit ér. Úgy döntött hát, hogy spórolni fog a szavakkal, a mondatokkal, megpróbál a lehető legtömörebben, legpontosabban fogalmazni. Neki lett igaza. Ráadásul az egypercesekből az is kiderült, milyen rohadt abszurd, groteszk ez a világ. Szóval, meg kéne állni egy kicsit, körülnézni, s nem körbekörbe rohanni, mint a farkát kergető kutya. Igaz, neki legalább az ösztönei megsúgják, hogy mi az igazán fontos. Gazdájára viszont ömlenek a hülye hírek, egyik kiállításról esik be a másikra, három óra alatt végigrohanja a Szépművészeti Múzeumot , s azt hiszi, látott valamit, nézi a híradókat, s azt hiszi, megtudott valamit, a kamera objektívjén keresztül csodálja meg Firenzét. Csőstül zabálja az információkat, amelyekről aztán kiderül, mennyit is érnek. Csak az a baj, hogy általában későn jön a megvilágosodás. Lehet, hogy az egészből egy ígéretes női mosoly emléke vagy egy kellemesen savanykás, hideg nagyfröccs íze marad meg. Mert az egész szörnyűséges katyvaszból azok voltak a legfontosabbak. Jó lenne kicsit megállni, leülni, csöndben maradni, a harsányak helyett más, finomabb hangokra is figyelni. Spórolni kicsit az élettel is! Szabó Zoltán * * Európai Nívódíjas