Fejér Megyei Hírlap, 2012. március (57. évfolyam, 52-77. szám)
2012-03-14 / 63. szám
SZOMBAT 2012.03.14. Knézich ükunoka Kötelességnek érzik az októberi aradi koszorúzáson való részvételt Tribolt Lajos tribolt.lajos@fmh.pl.hu Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc mártírjainak leszármazottjai közöttünk élnek. A székesfehérvári Szinyei Katalin már gyerekkorábban tudta, ki is volt az ükapja, a vértanúvá vált Knézich Károly tábornok... Ormai Norbert ezredest már 1849. augusztus 22-én agyonlőtték Aradon. Kazinczy Lajos ezredest október 25-én végezték ki, Ludwig Haukot, Bem szárnysegédjét 1850. februárjában. Lenkei János szintén februárban halt meg, tébolyodon elmével - ezért nem ölték meg. S október 6-án kivégeztek tizenhárom honvéd tábornokot, ezredest, köztük Knézich Károlyt. Ezt bárki tudhatja, aki utána néz a történteknek, ám vannak akik ezt fejből sorolják. Például Knézich Károly tábornok ükunokái. Egyikük történetesen Székesfehérváron él. Szinyei Katalin üzemorvos még 1984-ben költözött a városba. Öten vannak testvérek, s szüleik már gyerekkorukban tudatosították bennük, hogy ők Knezich leszármazottak. A családi emlékezetet megkönnyítette, hogy a két Knezich-árva - édesapjuk kivégzése után nem sokkal édesanyjuk is meghalt - egy testvérpárhoz ment feleségül. Az apja halálakor 5 éves Olga Gröber Józsefhez, a 3 éves Irén Sándorhoz ment hozzá. Beszélgető partnerem Olga leszármazottja. Dessewffy Arisztid, az elsőként kivégzett tábornok leszármazottja, Sándor hozta létre az Aradi Vértanúk Öröksége Egyesületet, amely öszszehozta a történelem által összeboronált katonai vezetők örököseit. Szinyei Katalin már gyermekként sokat gondolt arra, vajon mi lehet a többi tábornok leszármazottjával. Az egyesület segített, hogy egymásra találjanak. Összesen két tábornok leszármazottját nem találták meg, a többiek időnként találkoznak. Elsősorban Aradon, az évenkénti ünnepségen. 1999-ben, a kivégzések 150. évfordulóján már ott voltak. Ma már a méltó helyére visszakerült Szabadságszobornál is koszorúzhatnak. A leszármazottak Aradon szoktak találkozni, mióta egyesületük van A doktornő emlékszik rá, hogy 1984. októberében a fehérvári fekvő katonánál volt egy ünnepség, ahol Bobory Zoltán és Dinnyés Dózse/lépett fel. A Knézich-leszármazottnak ez jóleső élmény volt. Annyira, hogy ma is emlékszik rá. Mint arra is, hogy a 150. évfordulón Dávid Ibolya mondott beszédet Aradon. Mostanában már általában két napra mennek, s RMDSZ-es családoknál alszanak. S első este a színházban megnézik az azévi ünnepi műsort, ami mindig emlékezetes. Szinyei Katalin a találkozásunkra elhozta Knézich Károly fotója alapján készült olajfestmény másolatát. Ez a kép minden családtagnak megvan. S hozott még egy csomó fotót az aradi ünnepségekről és jópár könyvet a vértanukról. Ez alkalmat adott annak kitárgyalására, hogy könnyebb a nemzeti történelmet fontosnak tartani, ha családi sorsokhoz lehet kötni bizonyos időszakokat. A Knézich utódoknak ez megadatott. Egyébként, hogy mennyire nem egyszerű a világ, a doktornő elmeséli, hogy Knézich Károly testvére a császári oldalon állt, s Buda ostrománál állítólag Görgey azért nem engedte az első sorba Knézichet, hogy ne kelljen a testvére ellen harcolni. Szinyei Katalin üzemorvos az üknagyapa, Knézich Károly honvéd tábornok, aradi vértanú festett portréjával Fotó: Nagy Norbert A forradalom a magyar nyelv egyik legkedveltebb szava, minden bizonnyal romantikus töltete miatt. Olyan kifejezésekkel rokon, mint a szabadság, az egyenlőség, vagy a testvériség. Ez a szó a magyar forradalom és szabadságharc 164 évvel ezelőtti kitörésétől („Talpra, magyar, hí a haza!”) egészen a legutóbbi időkig („Valóságos forradalom zajlott le a szavazófülkékben”) mit sem veszített vonzerejéből a szónokok, vezércikkírók, költők számára. A legszellemesebb megközelítés vitathatatlanul Csengey Dénesé. A legutóbbi rendszerváltás emblematikus alakja, az MDF alapítója egyik szövegének ezt a címet adta: „Forradalom”... Forr bizony, nagyon sokminden forr a forradalmak körül Csengey halála óta is. Miközben Európa sem mondható újra csendesnek - még ha forradalminak sem nevezhető manapság. Csakhogy ez a hol jobban, hol kevésbé lobogó forrás éppen azt a történelmi tapasztalatot nem főzte ki nekünk, magyaroknak, amire olyan nagy szükségünk lenne! Lezajlott ebben az országban több mint másfél évszázad alatt legalább négy forradalom - és még a sorban elsővel, talán a legfontosabbal, a most ünnepelttel sem tisztáztuk kapcsolatunkat egyértelműen és minden osztály, réteg, csoport, egyén számára elfogadhatóan. Mást ne mondjak: szentségtörés még csak megkérdezni is, hogy 1848 mitikus (és nem hősies) alakjának, Kossuthnak, valamint társainak fejében miért nem merült fel az az egyszerű gondolat, hogy ha a magyar nemzetnek jár (s valóban járt!) a szabadság a Habsburg-koronától - akkor a magyar korona alá tartozó nemzeteknek miért nem járt ugyanez, tőlünk? Százhatvannégy év alatt nagyjából oda tudott eljutni a közbeszéd ebben a témában, hogy: csak! Márpedig 1848-49 eseményei alapvetően meghatározzák viszonyunkat szomszédainkhoz és magunkhoz, azóta is. A „nemzet” fogalma elsősorban és alapvetően még mindig a negyvennyolcas eszmékre épül. Anélkül, hogy elvégeztük volna ezen eszmék kritikai korrekcióját. S 1848 tanulságai nélkül nem érthető 1867,1914,1918,1919,1920, 1948, 1956, 1989. Csak, hogy néhány évszámot soroljak fel történelmi restanciáink határkövei közül... De hogyan is alakulhatna ki Magyarországon közmegegyezés bármely történelmi eseményünkről, ha nálunk a kompromisszum szó valójában azt jelenti: X fenntartás nélkül elfogadja Y véleményét. S ez azért számít „kompromisszumnak”, mert önként fogadja el, nem erővel vagy fenyegetéssel veszik erre rá. Minden más: a szabad gondolkodás megcsúfolásának számít egyik vagy másik oldalon! Az is, ha valamit engednem kell(ene) álláspontunkból, s már pusztán az is, ha muszáj lenne megfontolnunk valaki más érveit... Történelmi restanciánk egyre csak növekszik. Az sem biztos, ami már megtörtént. Érdekes lenne megvizsgálni, hogy az egyszerű, megbízható polgárok, a józan, paraszti ésszel rendelkező országlakosok miért tűrik a sorozatos átminősítéseket a rendszeres átgondolások helyett? Talán azért, mert a szabadság, így a szabad gondolkodás (amely jó esetben a szabad megegyezéshez vezet) túlságosan elvont fogalom. Előbb enni kell. Lakni. Minden más csak ezután jöhet. Pekarek János Ma is forr a dalunk Jennep FEJÉR MEGYEI HÍRLAP • 7 Egy honvéd története Szabó Szabolcs szabo.szabolcs@dh.pk.hu A régi penteleiek által csak „öreg temetőnek” nevezett részen 1920-ban állították fel a Szávits család síremlékét, amelyet a neves éremművész Berán Lajos kezemunkáját dicséri. Ám még a Pentele múltját kutató lokálpatrióták előtt is a közelmúltig rejtve volt, hogy a sírbolt egy 48-as honvéd, Szávits Sándor hamvait is takarja. A „feltárás” részleteit és a Szávits család történetét Jakóné Fekete Teréz, a Pénteli Baráti Kör tagja osztotta meg lapunkkal. Bár egy korabeli lista tanúsítja, hogy a 48-as forradalomhoz 237 pentelei csatlakozott hősi honvéd sírt ezidáig még nem találtak sem a szakemberek, sem a múltnyomozó civilek. A Szávits család síremlékéről természetesen volt tudomásuk, ám hogy a borostyánnal dúsan benőtt hátlap is fontos információkat rejthet, nem gondolták. A síremléket Szávits Sándor unokájának, Szávits Andor 1919-es halála után állította a család. Az unoka maga is katona volt, zászlósként esett el az első világháborúban. A nagyapa, Sándor azonban talán még Penteléről sem hallott, amikor tizennyolc évesen jelentkezett honvédnek a Torontál megyei Pádé közsében. Az 1830-ban született honvéd a harcok után vissza is tért szülőföldjére, ahol családot alapított. Fia, Szávits Miklós is a katonai pályát választotta. A Temesvári Katonai Akadémia elvégzése után főhadnagyi rangot ért el, majd 1894-ben Pentelére házasodott. Hogy Miklós pontosan mikor is érkezett Pentelére, nem tudni, ám neje a dragomiresti Janitsáry Mária lett, akinek családja a századfroduló környékén 960 holdas nagybirtokon gazdálkodott. A feljegyzések szerint Szávits Miklós is gazdálkodóként vállalt aktív közéleti szerepet Pentelén, ő négyszáz holdat műveltetett. Jakóné kiemelte, hogy közös családi szál a Szávitsok a és a Janitsáryak történetében, hogy a Torontál megyében született Szávits Sándor mellett. Vilmos fia apósa a Janitsáry lány apja is részt vett az 1848-49-es forradalomban. A Szávits család rácz, a Janitsáryak pedig görög felmenőkkel bírtak, így mindkét família görög ortodox vallású volt, ám mindkét lokálpatrióta és magyar érzelmű. Szávits Sándor a tizennyolc évesen honvédnek állt fiatalember tehát fia Vilmos révén került Pentelére, egy szintén „forradalmi hagyományokkal” bíró családba. A Pádé községből induló honvéd 1912-ben tér örök nyugalomra Pentelén. A szépen rendbe tett sírja előtt, amely a II. világháborús szovjet síremlék mögött található a Pentele Baráti Kör koszorút március 15- én, azaz holnap a nemzeti ünnepen, délelőtt kilenc órakor. Berán Lajos alkotása a Szávits család síremléke a temetőben