Fejér Megyei Hírlap, 2012. március (57. évfolyam, 52-77. szám)

2012-03-14 / 63. szám

SZOMBAT 2012.03.14. Knézich ükunoka Kötelességnek érzik az októberi aradi koszorúzáson való részvételt Tribolt Lajos trib­olt.lajos@fmh.pl­.hu Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc mártírjainak le­származottjai közöttünk élnek. A székesfehérvári Szinyei Katalin már gyerekkorábban tudta, ki is volt az ükapja, a vértanúvá vált Knézich Károly tábornok... O­rmai Norbert ez­redest már 1849. augusztus 22-én agyonlőtték Ara­don. Kazinczy Lajos ezredest október 25-én végezték ki, Ludwig Haukot, Bem szárny­­segédjét 1850. februárjában. Lenkei János szintén február­ban halt meg, tébolyodon el­mével - ezért nem ölték meg. S október 6-án kivégeztek ti­zenhárom honvéd tábornokot, ezredest, köztük Knézich Ká­rolyt. Ezt bárki tudhatja, aki utána néz a történteknek, ám vannak akik ezt fejből sorolják. Példá­ul Knézich Károly tábornok ükunokái. Egyikük története­sen Székesfehérváron él. Szi­nyei Katalin üzemorvos még 1984-ben költözött a városba. Öten vannak testvérek, s szü­leik már gyerekkorukban tuda­tosították bennük, hogy ők Knezich le­származottak. A csalá­di emlékezetet meg­könnyítette, hogy a két Knezich-árva - édes­apjuk kivégzése után nem sokkal édesany­juk is meghalt - egy testvérpárhoz ment feleségül. Az apja halálakor 5 éves Olga Gröber Józsefhez, a 3 éves Irén Sándorhoz ment hozzá. Be­szélgető partnerem Olga le­származottja. Dessewffy Arisztid, az el­sőként kivégzett tábornok le­származottja, Sándor hozta létre az Aradi Vértanúk Örök­sége Egy­esületet, amely ösz­­szehozta a történelem által összeboronált katonai vezetők örököseit. Szinyei Katalin már gyermekként sokat gondolt ar­ra, vajon mi lehet a többi tábor­nok leszármazottjával. Az egyesület segített, hogy egy­másra találjanak. Összesen két tábornok leszármazottját nem találták meg, a többiek időn­ként találkoznak. Elsősorban Aradon, az évenkénti ünnep­ségen. 1999-ben, a kivégzések 150. évfordulóján már ott vol­tak. Ma már a méltó helyére visszakerült Szabadságszo­­bornál is koszorúzhatnak. A leszármazottak Aradon szoktak találkozni, mióta egyesületük van A doktornő emlékszik rá, hogy 1984. októberében a fe­hérvári fekvő katonánál volt egy ünnepség, ahol Bobory Zoltán és Dinnyés Dózse/lépett fel. A Knézich-leszármazott­nak ez jóleső élmény volt. Annyira, hogy ma is emlékszik rá. Mint arra is, hogy a 150. év­fordulón Dávid Ibolya mon­dott beszédet Aradon. Mosta­nában már általában két napra mennek, s RMDSZ-es csalá­doknál alszanak. S első este a színházban megnézik az azévi ünnepi műsort, ami mindig emlékezetes. Szinyei Katalin a találkozá­sunkra elhozta Knézich Ká­roly fotója alapján készült olajfestmény másolatát. Ez a kép minden családtagnak megvan. S hozott még egy cso­mó fotót az aradi ünnepségek­ről és jópár könyvet a vérta­nukról. Ez alkalmat adott an­nak kitárgyalására, hogy könnyebb a nemzeti történel­met fontosnak tartani, ha családi sorsokhoz lehet kötni bizonyos időszakokat. A Kné­zich utódoknak ez megadatott. Egyéb­ként, hogy mennyire nem egyszerű a világ, a doktornő elmeséli, hogy Knézich Károly testvére a császári oldalon állt, s Buda ostrománál állítólag Görgey azért nem engedte az első sor­ba Knézichet, hogy ne kelljen a testvére ellen harcolni. Szinyei Katalin üzemorvos az üknagyapa, Knézich Károly honvéd tábornok, aradi vértanú festett portréjával Fotó: Nagy Norbert A forradalom a magyar nyelv egyik legkedveltebb szava, minden bizonnyal ro­mantikus töltete miatt. Olyan kifejezésekkel rokon, mint a szabadság, az egyenlőség, vagy a testvériség. Ez a szó a magyar forrada­lom és szabadságharc 164 év­vel ezelőtti kitörésétől („Talp­ra, magyar, hí a haza!”) egé­szen a legutóbbi időkig („Va­lóságos forradalom zajlott le a szavazófülkékben”) mit sem veszített vonzerejéből a szóno­kok, vezércikkírók, költők számára. A legszellemesebb megkö­zelítés vitathatatlanul Csengey Dénesé. A legutóbbi rendszer­­váltás emblematikus alakja, az MDF alapítója egyik szövegé­nek ezt a címet adta: „Forr­a­dalom”... Forr bizony, nagyon sok­minden forr a forradalmak körül Csengey halála óta is. Miközben Európa sem mond­ható újra csendesnek - még ha forradalminak sem nevezhető manapság. Csakhogy ez a hol jobban, hol kevésbé lobogó forrás ép­pen azt a történelmi tapasztala­tot nem főzte ki nekünk, ma­gyaroknak, amire olyan nagy szükségünk lenne! Lezajlott ebben az ország­ban több mint másfél évszázad alatt legalább négy forradalom - és még a sorban elsővel, ta­lán a legfontosabbal, a most ünnepelttel sem tisztáztuk kapcsolatunkat egyértelműen és minden osztály, réteg, cso­port, egyén számára elfogad­hatóan. Mást ne mondjak: szentség­­törés még csak megkérdezni is, hogy 1848 mitikus (és nem hősies) alakjának, Kossuth­nak, valamint társainak fejé­ben miért nem merült fel az az egyszerű gondolat, hogy ha a magyar nemzetnek jár (s való­ban járt!) a szabadság a Habs­­burg-koronától - akkor a ma­gyar korona alá tartozó nem­zeteknek miért nem járt ugyanez, tőlünk? Százhatvannégy év alatt nagyjából oda tudott eljutni a közbeszéd ebben a témában, hogy: csak! Márpedig 1848-49 esemé­nyei alapvetően meghatároz­zák viszonyunkat szomszé­dainkhoz és magunkhoz, azóta is. A „nemzet” fogalma első­sorban és alapvetően még min­dig a negyvennyolcas eszmék­re épül. Anélkül, hogy elvé­geztük volna ezen eszmék kri­tikai korrekcióját. S 1848 tanulságai nélkül nem érthető 1867,1914,1918,1919,1920, 1948, 1956, 1989. Csak, hogy néhány évszámot soroljak fel történelmi restanciáink határ­kövei közül... De hogyan is alakulhatna ki Magyarországon közmeg­egyezés bármely történelmi eseményünkről, ha nálunk a kompromisszum szó valójá­ban azt jelenti: X fenntartás nélkül elfogadja Y vélemé­nyét. S ez azért számít „komp­romisszumnak”, mert önként fogadja el, nem erővel vagy fe­nyegetéssel veszik erre rá. Minden más: a szabad gon­dolkodás megcsúfolásának számít egyik vagy másik olda­lon! Az is, ha valamit enged­nem kell(ene) álláspontunk­ból, s már pusztán az is, ha mu­száj lenne megfontolnunk va­laki más érveit... Történelmi restanciánk egyre csak növekszik. Az sem biztos, ami már megtörtént. Érdekes lenne megvizsgál­ni, hogy az egyszerű, megbíz­ható polgárok, a józan, parasz­ti ésszel rendelkező országla­kosok miért tűrik a sorozatos átminősítéseket a rendszeres átgondolások helyett? Talán azért, mert a szabad­ság, így a szabad gondolkodás (amely jó esetben a szabad megegyezéshez vezet) túlsá­gosan elvont fogalom. Előbb enni kell. Lakni. Minden más csak ezután jöhet. Pekarek János Ma is forr a dalunk Jennep FEJÉR MEGYEI HÍRLAP • 7 Egy honvéd története Szabó Szabolcs szabo.szabolcs@dh.pk­.hu A régi penteleiek által csak „öreg temetőnek” ne­vezett részen 1920-ban állí­tották fel a Szávits család síremlékét, amelyet a neves éremművész Berán Lajos kezemunkáját dicséri. Ám még a Pentele múltját kuta­tó lokálpatrióták előtt is a közelmúltig rejtve volt, hogy a sírbolt egy 48-as honvéd, Szávits Sándor hamvait is takarja. A „feltárás” részleteit és a Szávits család történetét Jakóné Fekete Teréz, a Pén­­teli Baráti Kör tagja osztotta meg lapunkkal. Bár egy korabeli lista ta­núsítja, hogy a 48-as forra­dalomhoz 237 pentelei csatlakozott hősi honvéd sírt ezidáig még nem talál­tak sem a szakemberek, sem a múltnyomozó civi­lek. A Szávits család sírem­lékéről természetesen volt tudomásuk, ám hogy a bo­rostyánnal dúsan benőtt hátlap is fontos információ­kat rejthet, nem gondolták. A síremléket Szávits Sán­dor unokájának, Szávits Andor 1919-es halála után állította a család. Az unoka maga is katona volt, zász­lósként esett el az első vi­lágháborúban. A nagyapa, Sándor azon­ban talán még Penteléről sem hallott, amikor tizen­nyolc évesen jelentkezett honvédnek a Torontál me­gyei Pádé közsében. Az 1830-ban született honvéd a harcok után vissza is tért szülőföldjére, ahol családot alapított. Fia, Szávits Mik­lós is a katonai pályát vá­lasztotta. A Temesvári Ka­tonai Akadémia elvégzése után főhadnagyi rangot ért el, majd 1894-ben Pentelére házasodott. Hogy Miklós pontosan mikor is érkezett Pentelére, nem tudni, ám neje a dragomiresti Janit­­sáry Mária lett, akinek csa­ládja a századfroduló kör­nyékén 960 holdas nagybir­tokon gazdálkodott. A feljegyzések szerint Szávits Miklós is gazdálko­dóként vállalt aktív közéleti szerepet Pentelén, ő négy­száz holdat műveltetett. Jakóné kiemelte, hogy közös családi szál a Szávits­­ok a és a Janitsáryak törté­netében, hogy a Torontál megyében született Szávits Sándor mellett. Vilmos fia apósa a Janitsáry lány apja is részt vett az 1848-49-es forradalomban. A Szávits család rácz, a Janitsáryak pedig görög felmenőkkel bírtak, így mindkét família görög ortodox vallású volt, ám mindkét lokálpatrióta és magyar érzelmű. Szávits Sándor a tizen­nyolc évesen honvédnek állt fiatalember tehát fia Vilmos révén került Pente­lére, egy szintén „forradal­mi hagyományokkal” bíró családba. A Pádé községből induló honvéd 1912-ben tér örök nyugalomra Pentelén. A szépen rendbe tett sírja előtt, amely a II. világhábo­rús szovjet síremlék mögött található a Pentele Baráti Kör koszorút március 15- én, azaz holnap a nemzeti ünnepen, délelőtt kilenc órakor. Berán Lajos alkotása a Szávits család síremléke a temetőben

Next