Fejlesztés és Finanszírozás, 2008 (6. évfolyam, 1-4. szám)

2008 / 2. szám - Lengyel László: Reformok és ellenreformok Magyarországon

ELMÉLET- ÉS GAZDASÁGTÖRTÉNET - LENGYEL LÁSZLÓ: REFORMOK... 2­0­0­8/2 (55 - 64) Bizonyos szempontból igen fontos, hogy a nyu­gati világ hogyan ítélkezett a magyar, illetve a ke­­let-közép-európai szerkezetekről és hagyományok­ról. Ha hallottak valamit egyáltalán a Moszkva-par­­ti Kreml óriás dübörgésétől, akkor érzékelniük kel­lett a magyar neszezéseket. Az Egyesült Államok és az európai nagyhatalmak a nyolcvanas évektől ér­tékelni kezdték a magyar „reform-modellt” a többi szovjet típusú gazdasági és társadalmi modellhez képest. Ekkorra már leáldozott a titoista Jugoszlá­via és a ceausescui Románia napja, a világ belelátott ezeknek a társadalmaknak a belvilágaiba. 1989-ben Magyarországot és Lengyelországot tekintették úgy, mint amelyeknek reformok és tárgyalások ré­vén sikerülhet a rendszerváltás. Ez volt Magyaror­szág eredetisége és különlegessége. Az 1989-90-es világpolitika ugyan rehabilitálni igyekezett a for­radalmi hagyományt - így a magyar 1956-ot, és a lengyel 1956-ot, 1980-81-et is -, de mind politika­ilag, mind gazdaságilag reformkritériumokat állí­tott az országok elé. A nemzetközi szervezetek és a nagyhatalmak azt vizsgálták, hogy az országok, a társadalmak mennyire jutottak előre a piaci és a de­mokratikus reformokban. Ennek megfelelően fel­értékelődtek Magyarország 1968 óta visszaesések­kel tarkított reformjai, illetve az 1989-es tárgya­lásos, kialkudott, békés forradalom, vagy „revolú­­ció” - több mint reform, kevesebb, mint forrada­lom - eredményei.­ A magyar politikai osztály, a rendszerváltás ide­jén méltán volt büszke arra, hogy Magyarország a térség vezető reformországa. Ennek a politikai osz­tálynak valamennyi szereplője tisztában volt azzal, hogy a békés rendszerváltás, az európai felzárkózás csak reformokon keresztül valósítható meg, a vita csak ezek mértékén és formáján volt. Az 1987-90-es két Németh-kormány privatizációs és liberalizációs reform­politikáját, majd az 1991-92-es, a jobboldali Antall-kormány idején bevezetett mikrogazdasági stabilizációs Kupa-programot, és még az 1995-ös, makrogazdasági stabilizációt hozó Bokros-cso­magot is eleinte még elfogadta az alkotmányos po­litikai többség. Magáévá tette, kiküzdötte és jóvá­hagyta a politikai, gazdasági és szellemi elit több­sége, ám nem fogadta el a társadalmi többség, leg­feljebb belenyugodott. A reformértelmiség az ezredfordulón elbizony­talanodott, eszmét és teret kezdett veszteni. A hat­vannyolcas, a nyolcvanas években és a rendszer­­váltásban összecsiszolt eszmerendszer, a balolda­li alapértékek és a neoliberális gazdasági megkö­zelítés eszménye, a szellemi életben és a médiában uralkodó mainstream, a pensée unique - egysé­ges gondolati rendszer - egyre jobban kiüresedett. Ugyanazoknak, ugyanaz, ugyanúgy jutott eszébe 2000-ben és 2004-ben, ami 1982-ben és 1991-ben. A szellemi fonnyadás visszavezethető volt az ame­rikai és európai források kiszáradására, a régi bal­oldal halálára és az új lassú születésére, a jobboldali vitapartnerek ernyesztő hiányára, a demokratikus, emberarcú kapitalizmus és az európai integráció­ba vetett hit válságára. A LIBERALIZMUS VÁLSÁGA, A REFORMÉRTELMISÉG SZAKADÁSA Az a reformértelmiség, amely hitt abban, hogy ön­álló eszméivel „megtermékenyíti” a Nyugat szelle­mi világát, és nem egyszerű követője, végrehajtó­ja lesz a Washingtonból, Brüsszelből diktált „wa­shingtoni” és „brüsszeli konszenzusnak”, egyre inkább eszmék és befolyás nélkül maradt. Ameri­kából és Nyugat-Európából nem érték igazi szelle­mi ösztönzések, mivel ott is szellemi apály követ­kezett be. A nyolcvanas évek kelet-közép-európai - lengyel, cseh, magyar, szlovén, horvát, szerb, ro­mán -, hazai és emigráns szellemi versengése meg­szűnt, ezen országok társadalma és értelmisége be­zárult egymás előtt. A térség már és még nem volt különös és egyedi, nem tudott igazi szellemi újdon­ságokkal szolgálni. Bár a liberális elit a kulturális hegemóniát sike­resen őrizte meg a magyar szellemi elit területén, egyre inkább észrevehetővé vált a reformértelmiség belső válsága. Provincializálódás, szellemi bezáró­­dás, kasztosodás, szellemi alászállás vált jellemzővé. A tömegkultúra piaci győzelme a reformértelmisé­get is érintette: ha nem vagy piacképes, akkor halott vagy. A rettegés a szellemi vezető szerep elmúlásá­tól, a társadalmi eljelentéktelenedéstől, a hatalom­mal való partneri viszony elvesztésétől, végül hal­dokláshoz, provincializálódáshoz vezetett, s ahhoz, hogy a partner­kapcsolatból kiszolgáltatottság lett. „Az értelmiségiek nem tűntek el teljesen, még létez­nek, csak elzárva, az intelligencia Gresham-törvén

Next