Fejlesztés és Finanszírozás, 2008 (6. évfolyam, 1-4. szám)
2008 / 2. szám - Lengyel László: Reformok és ellenreformok Magyarországon
ELMÉLET- ÉS GAZDASÁGTÖRTÉNET - LENGYEL LÁSZLÓ: REFORMOK... 2008/2 (55 - 64) Bizonyos szempontból igen fontos, hogy a nyugati világ hogyan ítélkezett a magyar, illetve a kelet-közép-európai szerkezetekről és hagyományokról. Ha hallottak valamit egyáltalán a Moszkva-parti Kreml óriás dübörgésétől, akkor érzékelniük kellett a magyar neszezéseket. Az Egyesült Államok és az európai nagyhatalmak a nyolcvanas évektől értékelni kezdték a magyar „reform-modellt” a többi szovjet típusú gazdasági és társadalmi modellhez képest. Ekkorra már leáldozott a titoista Jugoszlávia és a ceausescui Románia napja, a világ belelátott ezeknek a társadalmaknak a belvilágaiba. 1989-ben Magyarországot és Lengyelországot tekintették úgy, mint amelyeknek reformok és tárgyalások révén sikerülhet a rendszerváltás. Ez volt Magyarország eredetisége és különlegessége. Az 1989-90-es világpolitika ugyan rehabilitálni igyekezett a forradalmi hagyományt - így a magyar 1956-ot, és a lengyel 1956-ot, 1980-81-et is -, de mind politikailag, mind gazdaságilag reformkritériumokat állított az országok elé. A nemzetközi szervezetek és a nagyhatalmak azt vizsgálták, hogy az országok, a társadalmak mennyire jutottak előre a piaci és a demokratikus reformokban. Ennek megfelelően felértékelődtek Magyarország 1968 óta visszaesésekkel tarkított reformjai, illetve az 1989-es tárgyalásos, kialkudott, békés forradalom, vagy „revolúció” - több mint reform, kevesebb, mint forradalom - eredményei. A magyar politikai osztály, a rendszerváltás idején méltán volt büszke arra, hogy Magyarország a térség vezető reformországa. Ennek a politikai osztálynak valamennyi szereplője tisztában volt azzal, hogy a békés rendszerváltás, az európai felzárkózás csak reformokon keresztül valósítható meg, a vita csak ezek mértékén és formáján volt. Az 1987-90-es két Németh-kormány privatizációs és liberalizációs reformpolitikáját, majd az 1991-92-es, a jobboldali Antall-kormány idején bevezetett mikrogazdasági stabilizációs Kupa-programot, és még az 1995-ös, makrogazdasági stabilizációt hozó Bokros-csomagot is eleinte még elfogadta az alkotmányos politikai többség. Magáévá tette, kiküzdötte és jóváhagyta a politikai, gazdasági és szellemi elit többsége, ám nem fogadta el a társadalmi többség, legfeljebb belenyugodott. A reformértelmiség az ezredfordulón elbizonytalanodott, eszmét és teret kezdett veszteni. A hatvannyolcas, a nyolcvanas években és a rendszerváltásban összecsiszolt eszmerendszer, a baloldali alapértékek és a neoliberális gazdasági megközelítés eszménye, a szellemi életben és a médiában uralkodó mainstream, a pensée unique - egységes gondolati rendszer - egyre jobban kiüresedett. Ugyanazoknak, ugyanaz, ugyanúgy jutott eszébe 2000-ben és 2004-ben, ami 1982-ben és 1991-ben. A szellemi fonnyadás visszavezethető volt az amerikai és európai források kiszáradására, a régi baloldal halálára és az új lassú születésére, a jobboldali vitapartnerek ernyesztő hiányára, a demokratikus, emberarcú kapitalizmus és az európai integrációba vetett hit válságára. A LIBERALIZMUS VÁLSÁGA, A REFORMÉRTELMISÉG SZAKADÁSA Az a reformértelmiség, amely hitt abban, hogy önálló eszméivel „megtermékenyíti” a Nyugat szellemi világát, és nem egyszerű követője, végrehajtója lesz a Washingtonból, Brüsszelből diktált „washingtoni” és „brüsszeli konszenzusnak”, egyre inkább eszmék és befolyás nélkül maradt. Amerikából és Nyugat-Európából nem érték igazi szellemi ösztönzések, mivel ott is szellemi apály következett be. A nyolcvanas évek kelet-közép-európai - lengyel, cseh, magyar, szlovén, horvát, szerb, román -, hazai és emigráns szellemi versengése megszűnt, ezen országok társadalma és értelmisége bezárult egymás előtt. A térség már és még nem volt különös és egyedi, nem tudott igazi szellemi újdonságokkal szolgálni. Bár a liberális elit a kulturális hegemóniát sikeresen őrizte meg a magyar szellemi elit területén, egyre inkább észrevehetővé vált a reformértelmiség belső válsága. Provincializálódás, szellemi bezáródás, kasztosodás, szellemi alászállás vált jellemzővé. A tömegkultúra piaci győzelme a reformértelmiséget is érintette: ha nem vagy piacképes, akkor halott vagy. A rettegés a szellemi vezető szerep elmúlásától, a társadalmi eljelentéktelenedéstől, a hatalommal való partneri viszony elvesztésétől, végül haldokláshoz, provincializálódáshoz vezetett, s ahhoz, hogy a partnerkapcsolatból kiszolgáltatottság lett. „Az értelmiségiek nem tűntek el teljesen, még léteznek, csak elzárva, az intelligencia Gresham-törvén