Felsőmagyarország, 1933. január-március (2. évfolyam, 1-73. szám)
1933-01-01 / 1. szám
FELSŐMAGYARORSZÁG MISKOLC, 1933. I. 1. VASÁRNAP. POLITIKAI NAPILAP, II. ÉVF. 1. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG: MISKOLC, PAPSZER UTCA 20. TELEFON : 5-54 FELELŐS SZERKESZTŐ: HUBAY KÁLMÁN ELŐFIZETÉS ÁRA HELYBEN ÉS VIDÉKEN: E«T M ÓRA 1 PENGŐ SO FILLÉR. KIADÓHIVATAL: HORTHY MIKLÓS TÉR 7. SZÁM. TELEFON : 5-5* -XA Bezárják az összes iskolákat Szikszón míg a járvány teljesen el nem múlik Szemleút a szikszói járvány fronton — Hat órás váltással állandóan hat csendőr ellenőrzi a járvány fészkeket és a kórházat — Mindenki a kiütéses tífuszról beszél ma Abauj vármegye székhelyén, Szikszón Minden intézkedés, megtörtént a járvány leküzdésére ÜZENET AZ ÚJÉVRE írta: Gömbös Gyula, Matívmrnszáts miniszterelnöke Az újév küszöbén fokozott örömmel, az esztendők kemény harcaiban összekovácsolódott, meghitt barátság szeretetével és megbecsülésével szólok Miskolc városához és a felvidéki megyék magyar népéhez. Azok az irányelvek, amelyek most kormányelnöki működésemet belső- és külsőpolitikai és gazdasági tekintetben meghatározzák, részben ott is formálódtak, tisztultak, kristályosodtak a Miskolcon tartott összejöveteleken s mind a nyilvános gyűlések, mind a meghitt baráti megbeszélések megerősítették bennem a hitet, hogy célkitűzéseim, az államkormányzásról vallott elveim, a teendők tekintetében megnyilatkozó felfogásom, elve, célkitűzése és felfogása a magyar nép többségének is. Márpedig kormányelnök, általában politikus tervbe vett alkotásainak megvalósulásánál nincs nagyobb emeltyű, mint a célkitűzéseivel szemben megnyilatkozó bizalom. Nos, ezt a bizalmat éreztem én mindenkor, a múltban is, Miskolc és a felvidéki vármegyék részéről s ez is egyik oka annak, hogy a Bükk, a Hegyalja, a zempléni hegyek felé ma is a meghitt barátság együttérző szeretetével nézek. Sokszor idéztem már miskolci elvbarátaim előtt is a magyar történelem szelemét s felsőbbrendű küldetésünket, mely bennünket nemcsak földrajzi helyzetünknél fogva avat a Dunamedence vezető nemzetévé. A történelem szinte évszázadonkint állítja ezt a népet az elégi kényszerűség elé, hogy Középeurópa, közelebbről a Duna völgye kaotikus állapotában a mi fajtánk legyen a kristályosodási pont, amely körül a viszonyok és helyzetek elrendeződnek s a középkontinentális nyugalom hosszú időre biztosíttatik. És a magyar nép elhivatottságát, történelmi egészségét, párducrugalmasságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ennek a magasabbrendű küldetésnek mindenkor,bár sokszor irtózatos erőfeszítések árán és látszólag önnön érdekei elenére, de hiánytalanul eleget tett. Tíz évszázad alatt tízszer megmérettünk és szinte minden próbánál súlyosaknak találtattunk. Hangsúlyozni kell és úgy befelé, a magyarság felé, mint kifelé, a külföld felé hangsúlyozni kell ezt, mert az idő szólít, a történelem ismét határozott lépésekkel közeledik felénk. A mai válságos idők közepette, amidőn a magyarság és vele egyetemben Középés Keleteurópa sorsa talán ismét egy évszázadra dől el, úgy vélem, nem kell hangsúlyozni, hogy szinte minden tétünk arra az egy kártyára van föltéve: áthatja-e az egész magyarságot a maga történelmi küldetésének cselekvő tudata? Föl tud-e emelkedni a politikai bölcseségnek arra a magaslatára, ahonnan már nem látszanak a részletkérdések egymástól elttérő körvonalai,ahol már nem éli a maga külön életét, nem szolgálja a maga külön vágyait az egyén, hanem csak a nagy történelmi cél látszik. Nyugalmi helyzetben, amidőn a nemzetek homokóráján rendes egyformasággal hullanak a homokszemek s a történelem széles medrét semmi sem iszapolja be, célszerű, megmagyarázható és szükséges is a különféle osztályok, párok lovagi tornája, ám a válságok korszakában, amidőn vajúdnak a história hegyei , a nemzettesten belül megnyilatkozó ellentétekből, az organikus zavarokból, a személyi gyűlöletekből valóban csak szánalmas és nevetséges egérke születhetik. Ezer esztendő során talán csak egyetlen egyszer: Mohács korszakában nem tudott a magyar nép történelmi küldetésének magaslatára felemelkedni. Két út volt akkor a magyarság előtt: vagy megalkotni az erős központi hatalmat és az egész nemzet nyalábba fogott erejével venni fel a harcot a török veszedelem ellen, vagyörcsösen ragaszkodni a nemesi kiváltságok elméletéhez, játszani az alkotmányosság látszataival s szembeállítani a főurat a köznemessel, a nemest a jobbággyal, mindnyájukat a városi polgársággal s ebben a meddő közjogi harcban őrölni fel a nemzet belső egészségét és erejét. A nemlet az utóbbit választotta, természetes tert, hogy elbukott. A történelem nem szóival ismételni önmagát : a nép ismétli meg Szikszó, december 31 Flecktífusz van Szikszón. Ezt már tudja az egész város, sőt szombaton reggel egyik miskolci házban kidobták a szikszói tejesasszonyt is. „Ne hozza ide a ragályt!“ — kiáltották utána. Mi van hát Szikszón? A 10 órai gyorsvonat percek alatt röpít a megyeszékhely nagyközség pályaudvarához, melynek egyik tábláján mindjárt megüti a szemet a község elöljáróságának a hirdetménye. „Kiütéses tífusz támadt a községben.... halálos veszedelem.... tisztaság... nem szabad zenélni és csoportosulni... mindenki jelentse be, ha a családjában lázas beteg van.“ A község főutcáján lehúzott redőnyök, nemcsak a szombat kedvéért, hanem azért is, mert az üzleti forgalom megcsappant, az emberek nem mozdulnak ki otthonról s a félelem paralizálta az egész szikszói életet. Mint az őrjárat, úgy cirkálnak a megfertőzött területek egyikéről a másikára a hatósági ellenőrzéssel megbízott Starnberger Jenő dr. körorvos és vitéz Pogány Béla dr. járási tisztiorvos, akik megfigyelni tartoznak, nincs-e újabb megbetegedés az újtelepen, vagy a cigánysoron. Minden üzlet, kercs mahelyiség ajtaján ki van függesztve a község hirdetménye. A vármegyeháza lépcsőházában a hirdetőtábla előtt a cigányzenészek sopánkodnak, mert eltiltották a szilveszteri mulatságokat és nem lesz kereset. Kétségbeesetten járnak a hatóságokhoz segítségért ,és a vármegye tiszti főorvosa, Tóth Ernő dr. komoly aggodalmakkal küzd, mi lesz most, hogy ezek a cigányok is munka nélkül maradnak, holott mindig Szilveszterkor keresték meg egész télire való kenyerüket. Félnek az emberek a cigányoktól, hiszen mindenki tudja, hogy a cigánysoron tört ki a betegség és senki sem akarja csak úgy egyszerűen elfogadni azt a tényt, hogy a zenész cigány az egy úribb, előkelőbb fajta a vályogvetőnél. Pedig ez csak világos, kérem szépen, — mondja elkeseredetten az egyik cigány. Egész Szikszón beszédtéma ma a1 tífusz. önmagát .a történelemben. Végzetes, soha helyre nem hozható, egész létünkre kárhozatosan elhatározó lenne, ha most, új idők születésénél a mi fajtánk ismét Mohács lelkiségétől volna terhes s a pártharcok kicsinyes gyűlölködése, az osztályok. Egymásnak futó érdekei, vagy a felekezetek egymás közötti nemes versenye eltakarnák szemünk elől a Trianon utáni nagy nemzeti politika központi gondolatát s ha elfelejtenék, hogy ezt a gondolatot, — amelynek érvényesülése számunkra az életet és középeurópai hatalmi súlyunk visszaszerzését jelenti majd — csak a nemzeti egység acélos keménységű frontjának megteremtésével, a fogaskeréknek és a búzakalásznak harmóniájával, a politikai ellentétek lefaragásával, a mérgező anyagoknak a nemzeti szervezetből való kiizzasztásával lehet valósággá érlelni. Nincs kétségem aziránt, hogy népünk, amely öntudatosan hordozza magában Az emberek megállnak és egymásnak újságolják, hogy pénteken két újabb megbetegedés történt. Senki sem tudja, mit hoz a következő nap, milyen ijesztő újság kél szárnyra, egyelőre azonban annyi már bizonyos, hogy a karácsonyi szünet elteltével az iskolák nem nyitják meg kapuikat a szikszói gyermekek előtt. Aggódó szülők már most is ijedt kérdéssel fordulnak háziorvosaikhoz és azt tudakolják, ne vigyék-e gyermekeiket be Miskolcra. Ha úgy laikus szemmel nézi az ember a Szikszói járvány fészkeket, gondolkodóba kell esni, hiszen az a két hely, ahol az első kiütéses tífuszbetegeket találták, közrefogja az egész községet. Négykilométeres távolság választja el őket és közbül mint egy fogóban húzódik meg a nagyközség. A Felsőmagyarország munkatársa Tóth Ernő dr. vármegyei tisztiorvos kalauzolása mellett autón járja be a vesztegzárolt területeket. Az újtelep 2 kilométernyire Szikszó köz-Innen 10 perces autóút, a községen keresztül, vissza a cigánytelepre. Nyaktörő utakon, gödrök között, elhagyott szénbánya mellett, a zsidótemető alatt bukkan ki a cigánysor egy útkanyarulatnál. úgy néz ki itt a talaj, mintha maga is keresztülment volna valami pusztító, lepms betegségen. Hirtelen partú, mély gödrök, szakadások, hegyoldalba ragasztott vályogkunyhók, melyek inkább festői romnak, mint lakóháznak illenek be. Szurtos környék. A piszkos ablakokon ragyogó szemek néznek ki az autómotor zajára. Előkerül rövidesen :a cigánybíró. Markáns arcú, jóképű férfi. A régi, „neves“ Glanczy-család sarja. Az ő családjukból is van már beteg, egy hároméves kislány. A csendőrök szigorúan rászólnak a cigányokra, mert most már csoportosan bújnak elő a viskókból, hogy panaszkodni jöjjenek Tóth Ernő dr. tisztifőorvosnak. Nincsenek megelégedve semmivel, de azért leginkább a szabadság hiányzik nekik, mert a legszigorúbban vigyáznak arra, hogy egyikük se hagyja el a 13 házból európai elhivatottságának tudatát, ugyanazzal a hittel néz jövője felé, mint amilyen hittel én nézem, a nemzet jövőjét. Nincs okom kételkedni bennem annál,kevésbé sem, mert jeleit látom —, hogy a mélyben, a láthatatlan hajszálcsövek szövevényes hálózatában már megindult a magyar lelkek csodálatos egymáshoz áramlása. Már épül az a nagy, egységes nemzetpolitikai front, amelynek létrejöttén önmegtagadással dolgoztunk csaknem másfél évtized keserves harcaiban. És nem kételkedem, hogy e nemzeti egységfront megteremtésére irányuló törekvéseimet elsősorban éppen az a Miskolc városa és éppen azok a felvidéki vármegyék értik meg, ahol szinte személy szerint ismerem az embereket, kezem megszorította izmos, kemény, magyar tenyerüket s egymásba kapcsolt szemeink sugarában tíz évvel ezelőtt is a magyar feltámadás tüze égés £ pontjától, szép, modern házakkal dicsekszik. Ami itt van, mind a háború után épült, az autó simán halad, míg be nem ér egy kövezetlen útra, melyet a hó miatt alig lehet észrevenni. A következő pillanatban két szálas esendőr alakja tűnik föl, kimért lépésekkel haladnak komoly, tollas kalapjuk alatt, a vadukra, vetett fegyveren megcsillan a hosszú szurony. Az autó megáll, közvetlen szomszédságban az egyik ház falán piros színű cédula virít. Rajta. ragályos beteg van... tilos leszakítani... tilos a beteget látogatni. A házból kijönnek megnézni, ki az idegen láogató. Tisztes távolból közlik, hogy a beteg egyformán van és nincs semmi újság. A csendőrök szerint az itteni lakosság már lassan belenyugodott a vesztegzárba, a község élelmezi a házak lakóit, akik a rendes kórházi betegadagot kapják naponta, burgonyát, zsírt, kenyeret, a gyermekek még tejet is. A kis utca hat házból áll, mind új épületek, tiszták és gondozottak. Az ember azzal a benyomással távozik, hogy itt a betegség nem terjed tovább, a cigánysoron álló cigánysort. Vízért eddig a szomszédos malomba jártak, most azonban oda sem szabad menni és a főzéshez a közeli, félig behavazott Vadász patakból merítik a vizet. Sok mindenféle kívánságuk van. Kenyeret kapnak családonként három-négy kilót naponta, de most kijelentik, hogy adjanak nekik inkább lisztet. Sóra is szükségük van s az egyik cigányasszony nagyhangon kijelenti, hogy tegnap só nélkül majd éhen haltak. Sok bámuló jaj támadt a madártávlatból egymással beszélgető csoportnak. Az egyik viskó előtt királynői fenséggel fiatal cigányasszony nézi a jelenetet. Ingben van, a friss havon mezítláb, szájában füstölög a cigaretta. (Hír serint a férfiakat el akarják különíteni a nőktől.) — Különleges kívánságaink is vannak, kérem, — mondja a cigánybíró öccse. — Egy küldöncre volna szükségünk, — minthogy nekünk kijárni nem szabad,van nekünk pénzünk is és doháyt, meg különlegességeket szeretnénk venni. Itt ragályos beteg van! Siralom Vasárnapi szám ára 10 fillér