Felsőmagyarország, 1933. január-március (2. évfolyam, 1-73. szám)

1933-01-01 / 1. szám

FELSŐMAGYARORSZÁG MISKOLC, 1933. I. 1. VASÁRNAP. POLITIKAI NAPILAP, II. ÉVF. 1. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG: MISKOLC, PAPSZER­ UTCA 20. TELEFON : 5-54 FELELŐS SZERKESZTŐ: HUBAY KÁLMÁN ELŐFIZETÉS­ ÁRA HELYBEN ÉS VIDÉKEN: E«T M ÓRA 1 PENGŐ SO FILLÉR. KIADÓHIVATAL: HORTHY MIKLÓS T­ÉR 7. SZÁM. TELEFON : 5-5* -X­A Bezárják az összes iskolákat Szikszón míg a járvány teljesen el nem múlik Szemleút a szikszói jár­vány fronton — Hat órás váltással állandóan hat csendőr ellenőrzi a járvány fészkeket és a kórházat — Mindenki a kiütéses tífuszról beszél ma Abauj vármegye székhelyén, Szikszón Minden intézkedés, megtörtént a járvány leküzdésére ÜZENET AZ ÚJÉVRE írta: Gömbös Gyula, Matívmrn­száts miniszterelnöke Az újév küszöbén fokozott örömmel, az esztendők kemény harcaiban összeková­­csolódott, meghitt barátság szereteté­vel és megbecsülésével szólok Miskolc városához és a felvidéki megyék magyar népéhez. Azok az irányelvek, amelyek most kor­mányelnöki működésemet belső- és külső­politikai és gazdasági tekintetben megha­tározzák, részben ott is formálódtak, tisz­tultak, kristályosodtak a Miskolcon tar­tott­ összejöveteleken s mind a nyilvános gyűlések, mind a meghitt baráti megbe­szélések megerősítették bennem a hitet, hogy célkitűzéseim, az államkormányzás­­ról vallott elveim, a teendők tekintetében megnyilatkozó felfogásom, elve, célkitű­zése és felfogása a magyar nép többségé­nek is. Már­pedig kormányelnök, általá­ban politikus tervbe vett alkotásainak megvalósulásánál nincs nagyobb emeltyű, mint a célkitűzéseivel szemben megnyilat­kozó bizalom. Nos, ezt a bizalmat éreztem én mindenkor, a múltban is, Miskolc és a felvidéki vármegyék részéről s ez is egyik oka annak, hogy a Bükk, a Hegyalja, a zempléni hegyek felé ma is a meghitt ba­rátság együttérző szeretetével nézek. Sokszor idéztem már miskolci elvbará­taim előtt is a magyar történelem szele­mét s felsőbbrendű küldetésünket, mely bennünket nemcsak földrajzi helyzetünk­nél fogva avat a Dunamedence vezető nemzetévé. A történelem szinte évszáza­­donkint állítja ezt a népet az elé­gi kény­­szerűség elé, hogy Középeurópa, közelebb­ről a Duna völgye kaotikus állapotában a mi fajtánk legyen a kristályosodási pont, amely körül a viszonyok és helyzetek el­rendeződnek s a középkontinentális nyu­galom hosszú időre biztosíttatik. És a ma­gyar nép elhivatottságát, történelmi egész­ségét, párducrugalmassá­gát mi sem bizo­nyítja jobban, mint hogy ennek a maga­­sabbrendű küldetésnek mindenkor,bár sok­szor irtózatos erőfeszítések árán és látszó­lag önnön érdekei el­­enére, de hiánytala­nul eleget tett. Tíz évszázad alatt tízszer megmérettünk és szinte minden próbánál súlyosaknak találtattunk. Hangsúlyozni kell és úgy befelé, a magyarság felé, mint kifelé, a külföld fel­é hangsúlyozni kell ezt, mert az idő szólít, a történelem ismét ha­tározott lépésekkel közeledik felénk. A mai válságos idők közepette, amidőn a magyarság és vele egyetemben­ Közép­és Keleteurópa sorsa talán ismét egy év­századra dől el, úgy vélem, nem kell­ hangsúlyozni, hogy szinte minden tétünk arra az egy kártyára van föltéve: át­hatja-e az egész magyarságot a maga tör­ténelmi küldetésének cselekvő tudata? Föl tud-e emelkedni a politikai bölcseségnek arra a magaslatára, ahonnan már nem látszanak a részletkérdések egymástól elt­­térő körvonalai,­­ahol már nem éli a maga külön életét, nem szolgálja a maga külön vágyait az egyén, hanem csak a nagy tör­ténelmi cél látszik. Nyugalmi helyzetben, amidőn a nemzetek homokóráján rendes egyformasággal­ hullanak a­ homokszemek s a történelem széles medrét semmi sem iszapolja be, célszerű, megmagyarázható és szükséges is a különféle osztályok, pár­ok lovagi tornája, ám a válságok korsza­kában, amidőn vajúdnak a história he­gyei , a nemzettesten belül megnyilatkozó ellentétekből, az organikus zavarokból, a személyi­ gyűlöletekből valóban csak szá­nalmas és nevetséges egérke születhetik. Ezer esztendő során talán csak egyetlen egyszer: Mohács korszakában nem tudott a­ magyar nép történelmi küldetésének magaslatára felemelkedni. Két út volt ak­­kor a magyarság előtt: vagy megalkotni az erős központi hatalmat és az egész nemzet nyalábba fogott erejével venni fel a harcot a török veszedelem ellen, vagy­­örcsösen ragaszkodni a nemesi kiváltsá­gok elméletéhez, játszani az­ alkotmányos­­ság látszataival s szembeállítani a főurat a köznemessel, a nemest a jobbággyal, mindnyájukat a városi polgársággal s eb­­ben a meddő közjogi harcban őrölni fel a nemzet belső egészségét és erejét. A nem­let az utóbbit választotta, természetes te­­rt, hogy elbukott. A történelem nem szóiv­al ismételni önmagát : a nép ismétli meg Szikszó, december 31 Flecktífusz van Szikszón. Ezt már tud­ja az egész város, sőt szombaton reggel egyik miskolci házban kidobták a szikszói tejesasszonyt is. „Ne hozza ide a ra­gályt!“ — kiáltották utána. Mi van hát Szikszón? A 10 órai gyors­vonat percek alatt röpít a megyeszékhely nagyközség pályaudvarához, melynek egyik tábláján mindjárt megüti a szemet a község elöljáróságának a hirdetménye. „Kiütéses tífusz támadt a községben.... halálos veszedelem.... tisztaság... nem sza­bad zenélni és csoportosulni... mindenki jelentse be, ha a családjában lázas beteg van.“ A község főutcáján lehúzott redőnyök, nemcsak a szombat kedvéért, hanem azért is, mert az üzleti forgalom megcsappant, az emberek nem mozdulnak ki otthonról s a félelem paralizálta az egész szikszói életet. Mint az őrjárat, úgy cirkálnak a meg­fertőzött területek egyikéről a másikára a hatósági ellenőrzéssel megbízott Starnber­ger Jenő dr. körorvos és vitéz Pogány Bé­la dr. járási tisztiorvos, akik megfigyelni tartoznak, nincs-e újabb megbetegedés az újtelepen, vagy a­­ cigánysoron. Minden üzlet, kercs mahelyiség ajtaján ki van függesztve a község hirdetménye. A vármegyeháza lépcsőházában a hirdető­­tábla előtt a cigányzenészek sopánkodnak, mert eltiltották a szilveszteri mulatságo­kat és nem lesz kereset. Kétségbeesetten járnak a hatóságokhoz segítségért ,és a vármegye tiszti főorvosa, Tóth Ernő dr. komoly aggodalmakkal küzd, mi lesz most, hogy ezek a cigányok is munka nél­kül maradnak, holott mindig Szilveszter­kor keresték meg egész télire való kenye­rüket. Félnek az emberek a cigányoktól, hiszen mindenki tudja, hogy a cigánysoron tört ki a betegség és senki sem akarja csak úgy egyszerűen elfogadni azt a tényt, hogy a zenész cigány az egy úribb, előkelőbb faj­ta a vályogve­tőnél.­­ Pedig ez csak világos, kérem szépen, — mondja elkeseredetten az egyik cigány. Egész Szikszón beszédtéma ma a1 tífusz. önmagát .a történelemben. Végzetes, soha helyre nem hozható, egész létünkre kárho­­zatosan elhatározó lenne, ha most, új idők születésénél a mi fajtánk ismét Mohács lelkiségétől volna terhes s a pártharcok kicsinyes gyűlölködése, az osztályok. Egy­másnak futó érdekei, vagy a fel­ekezetek egymás közötti nemes versenye eltakarnák szemünk elől a Trianon utáni nagy nem­zeti politika központi gondolatát s ha el­felejtenék, hogy ezt a gondolatot, — amelynek érvényesülése számunkra az éle­tet és középeurópai hatalmi súlyunk vis­­­szaszerzését jelenti majd — csak a nem­zeti egység acélos keménységű frontjá­nak megteremtésével, a fogaskeréknek és­­ a­ búzakalásznak harmóniájával, a politi­kai ellentétek lefaragásával, a mérgező anyagoknak a nemzeti szervezetből való kiizzasztásával lehet valósággá érlelni. Nincs kétségem aziránt, hogy népünk, amely öntudatosan hordozza magában Az emberek megállnak és egymásnak új­ságolják, hogy pénteken két újabb meg­betegedés történt. Senki sem tudja, mit hoz a következő nap, milyen ijesztő újság kél szárnyra, egyelőre azonban annyi már bizonyos, hogy a karácsonyi szünet eltel­tével az iskolák nem nyitják meg kapui­kat a szikszói gyermekek­ előtt. Aggódó szülők már most is ijedt kérdéssel fordul­­nak háziorvosaikhoz és azt tudakolják, ne vigyék-e gyermekeiket be Miskolcra. Ha úgy laikus szemmel nézi az ember a­ Szikszói j­á­rvá­ny fészkeket, gondolkodóba kell esni, hiszen az a két hely, ahol az első kiütéses tífuszbetegeket találták, köz­refogja az egész községet. Négykilométeres távolság­ választja el őket és közbül mint egy fogóban húzódik meg a nagyközség. A Felsőmagyarország munkatársa Tóth Ernő dr. vármegyei tisztiorvos kalauzolá­sa mellett autón járja be a vesztegzárolt területeket. Az újtelep 2 kilométernyire Szikszó köz-Innen 10 perces autóút, a községen ke­resztül, vissza a cigánytelepre. Nyaktörő utakon, gödrök között, elhagyott szénbá­nya mellett, a zsidótemető alatt bukkan ki a cigánysor egy útkanyarulatnál. úgy néz ki itt a talaj, mintha maga is keresz­tülment volna valami pusztító, lepms be­tegségen. Hirtelen partú, mély gödrök, szakadások, hegyoldalba ragasztott vá­lyogkunyhók, melyek inkább festői rom­nak, mint lakóháznak illenek be. Szurtos környék. A piszkos ablakokon ragyogó szemek néznek ki az autómotor zajára. Előkerül rövidesen :a cigánybíró. Mar­káns arcú, jóképű férfi. A régi, „neves“ Glanczy-család sarja. Az ő családjukból is van már beteg, egy hároméves kislány. A csendőrök szigorúan rászólnak a cigá­nyokra, mert most már csoportosan búj­nak elő a viskókból, hogy panaszkodni jöjjenek Tóth Ernő dr. tisztifőorvosnak. Nincsenek megelégedve semmivel, de az­ért leginkább a szabadság hiányzik nekik, mert a legszigorúbban vigyáznak arra, hogy egyikük se hagyja el a 13 házból európai elhivatottságának tudatát, ugyan­azzal a hittel néz jövője felé, mint ami­lyen hittel én nézem, a nemzet jövőjét. Nincs okom kételkedni benne­m annál,ke­vésbé sem, mert jeleit látom —, hogy a mélyben, a láthatatlan hajszálcsövek szö­vevényes hálózatában már megindult a magyar lelkek csodálatos egymáshoz áramlása. Már épül az a nagy, egységes nemzetpolitikai front, amelynek létrejöt­tén önmegtagadással dolgoztunk csaknem másfél évtized keserves harcaiban. És nem kételkedem, hogy e nemzeti egységfront megteremtésére irányuló törekvéseimet el­sősorban éppen az a Miskolc városa és éppen azok a felvidéki vármegyék értik meg, ahol szinte személy szerint ismerem az embereket, kezem megszorította izmos, kemény, magyar tenyerüket s egymásba kapcsolt szemeink sugarában tíz évvel ez­előtt is a magyar feltámadás tüze égés £ pontjától, szép, modern házakkal dicsek­szik. Ami itt van, mind a­ háború után épült, az autó simán halad, míg be nem ér egy kövezetlen útra, melyet a hó miatt alig lehet észrevenni. A következő pilla­natban két szálas esendőr­ alakja tűnik föl, kimért lépésekkel haladnak komoly, tollas kalapjuk alatt, a vadukra, vetett fegyveren megcsillan a hosszú szurony. Az autó megáll, közvetlen szomszédságban az egyik ház falán piros színű cédula vi­rít. Rajta.­­­ ragályos beteg van... tilos leszakítani... tilos a­ beteget látogatni. A házból kijönnek megnézni, ki az idegen lá­­ogató. Tisztes távolból közlik, hogy a be­teg egyformán van és nincs semmi újság. A csendőrök szerint az itteni lakosság már lassan belenyugodott a vesztegzárba, a község élelmezi a házak lakóit, akik a rendes kórházi betegadagot kapják napon­ta, burgonyát, zsírt, kenyeret, a gyerme­kek még tejet is. A kis utca hat házból áll, mind új épületek, tiszták és gondozot­tak. Az ember azzal a benyomással távo­zik, hogy itt a betegség nem terjed tovább, a cigánysoron álló cigánysort. Vízért eddig a szomszédos malomba jártak, most azonban oda sem szabad menni és a főzéshez a közeli, félig behavazott Vadász patakból merítik a v­izet. Sok mindenféle kívánságuk van. Ke­nyeret kapnak családonként három-négy kilót naponta, de most kijelentik, hogy ad­janak nekik inkább lisztet. Sóra is szük­ségük van s az egyik cigányasszony nagy­hangon kijelenti, hogy tegnap só nélkül majd éhen haltak. Sok bámuló jaj támadt a madártávlatból egymással beszélgető csoportnak. Az egyik viskó előtt királynői fenséggel fiatal ci­gányasszony nézi a jelenetet. Ingben van, a friss havon mezítláb, szájában füstölög a cigaretta. (Hír serint a férfiakat el akarják különíteni a nőktől.) — Különleges kívánságaink is vannak, kérem, — mondja a cigánybíró öccse. — Egy küldöncre volna szükségünk, — minthogy nekünk kijárni nem szabad,­­van nekünk pénzünk is és doháyt, meg külön­legességeket szeretnénk venni. Itt ragályos beteg van! Siralom Vasárnapi szám ára 10 fillér

Next