Felsőoktatási Szemle, 1952 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1952 / 5-6. szám - Orbán László: Feladataink az 1952-53. tanévben

a lemorzsolódás. Vannak, ak­ik azt mondják, hogy a bukások és a lemor­zsolódás magas arányszámának oka kizárólag az, hogy viszonylag sok olyan diák került be az egyetemekre, akiknek gyenge az előképzettsége, vagy aki tanulni nem i­s akar. Elfogadhatjuk-e ezt az „elméletet“? Semmiesetre sem. Természetesen nyilvánvaló, hogy a bukásokban és a lemorzsolódásban szerepet játszik az is, hogy egészen mostanáig minden válogatás és fel­vételi vizsga nélkül engedtünk be egyetemeinkre, fő­iskoláinkra egészen gyenge tanulókat is. Ezen most jórészt segítettünk a felvételi vizsga beve­zetésével. Az is világos, hogy a bukott, vagy lemorzsolódott diákokat sem lehet mentesíteni a felelősség alól. De az is világos, hogy az olyan elmélet, amely tagadja a tanszékek szerepét és felelősségét a tanulmányi eredmé­nyek — adott esetben a bukások és lemorzsolódások tekintetében, hamis burzsoá elmélet, amely lemond a diákok pedagógiai vezetéséről, és foko­zott felelősség helyett felelőtlenségre, nemtörődömségre, közönyre ösztökél. A bukások és lemorzsolódások jórészének nem egyszerűen a diákok alkal­matlansága az oka, hanem a pedagógiai és módszertani munka gyenge­sége, a tanszékek munkájának a hibája. Ha a diák nem tanul, annak leg-­­többször az az oka, hogy nem látja világosan a tanulás perspektíváját, nem vezetik és nem ellenőrzik kellőképpen tanulmányi munkáját, ezért pedig a tanszék felelős. Törvényszerűen magái­lapítható: ahol feltűnően sok a bukás, vagy lemorzsolódás, ott a tanszékek oktató-nevelő munkája körül van a baj. Az előttünk álló tanév egyik legfontosabb feladata: következetes harc a lemorzsolódás, a bukások ellen. Ezt a harcot úgy kell tekinteni, mint harcot az ötéves tervért, a terv teljesítéséért, amely meghatározott számú szakkádert követel egyetemeinktől és amely tervnek teljesítését veszélyezteti a sok bukás és lemorzsolódás. Azt jelenti-e ez, hogy ne buktassák meg a professzorok azt a diákot, aki nem tud, hogy liberalizmussal javítsanak a statsztikán és így „harcoljanak“ a bukás és lemorzsolódás ellen? Ez még nagyobb bűn lenne, mint a sok bukás! Nem az a baj, hogy a tanszékek megbuktatják azt, aki nem tud; az a baj, hogy sokan vannak, akiket meg kell buktatni. Harcolni a bukás és a lemorzsolódás ellen tehát nem liberalizmussal, hanem az oktató- és nevelőmunka megjavításával kell; úgy kell oktatni, nevelni­, hogy a diákok tanuljanak és minél kevesebb bukjon el, morzsolódjék le. Ehhez a nevelő­munka, a módszertani munka, a tanulmányi munka ellenőrzésének komoly megjavítása szükséges. A tanév elejétől kezdve nagy figyelemmel kell kísérni minden hallgató munkáját, és idejében, a kezdet kezdetén kell segíteni ott, ahol lemaradás mutatkozik. Ne feledjük el: a bukás kérdése általában nem a vizsgán dől el,­­ hanem évközben, a tanulmányi munka során. És ugyanez a helyzet a lemorzsolódással is. Ezért a harcot a bukások, a lemorzsolódás ellen a tanév első napján kell megkezdeni. A módszertani-pedagógiai munka megjavítását, a fokozott ellenőrzést, a tanszékek szorosabb kapcsolatát a hallgatókkal az új tanévben különösen időszerűvé teszi a 1. évre kerülő szakérettségisek nagy száma. Közel 4000 szakérettségis kerül az 1. évre és lesz olyan évfolyam, ahol 40% lesz az arányuk. Ezek a szakérettségizettek a gyárakból, a mezőgazdasági termelő­munkából kerülnek az egyetemekre és különösképpen értékes káderei népi demokráciánknak. Jó oktatásuk, eredményes tanulásuk szívügye kell, hogy legyen minden egyetem­ oktatónak. Kétségkívül ilyen nagyszámú, viszony­lag gyengébb tanulmányi előképzettséggel rendelkező diák bekerülése az I. évfolyamra — jelentős problémát fog okozni az elsőévesek tanszékeinek. A Lenin Intézetben, a szakérettségizők átlageredménye nem rosszabb, mint

Next