Felsőoktatási Szemle, 1986 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Szabó Sándor - Zalányi Sámuel: A célzott oktatói magatartás, mint modell az orvossá válás folyamatában
akiknek a betegségtudata és regressziója teljesen hiányzik, mert az orvoshoz tanácsért, igazolásért fordul, vagy alkalmassági vizsgálat, szűrővizsgálat miatt jelentkezik, akiknél a hagyományos alá-fölérendelt viszonyulási mód nem célravezető. Éppen ellenkező a helyzet a leggyakrabban előforduló lelki betegség, a neurózis esetében. A beteg nem alakít ki orvosával mellérendelt kapcsolatot, hanem a betegszerep keretében alárendelt pozíciót foglal el. Segítséget, támogatást kér, és elfogadja az orvos hatalmát és fölényét. Ebben a dependens kapcsolatban tünetei és neurotikus manőverei révén a beteg kontrollálja az orvosi és terápiás szituációt. Egy részük engedelmes gyermekként viselkedik addig, míg regresszív állapotában kiszolgálják és a beteg szerepét elfogadják. A betegszerep biztosítása létfontosságú számukra, mert ennek a segítségével tudnak lélektani biztonságot teremteni. Az orvos ezt a fölérendelt pozíciót gyakran elfogadja. Teszi ezt egyrészt amiatt, mert meggyőződése, hogy így lehet hatékonyan gyógyítani, másrészt ez a tekintélyelvű viszonyulás sok teendőt automatikussá tesz, ami tekintélyes időt és energiát takarít meg. Az orvos kilépését ebből az aszimmetrikus kapcsolatból akadályozza a lelki betegségek gyógyítása területén elégtelen képzése, időhiánya, a betegek ellenállása stb. Nehezen tud egy olyan kezelési formát kialakítani, amelyben a páciens autonóm és felelős személyiségként aktív szerepet kap gyógyulásában. Nem képes a beteggel felnőtt-felnőtt tranzakcióba lépni. E kérdéskör jelentőségét az támasztja alá, hogy Magyarországon minden harmadik felnőtt lakos neurózisban szenved 13, ugyanakkor a járóbeteg-ellátásban csak minden tizedik alkalommal 12, fekvőbeteg-ellátásban mindössze az esetek 40%-ában látja el őket a betegségük gyógyításában kellően képzett szakember. Az a lelkibeteg hangsúlyozottan igényli, hogy olyan orvos foglalkozzék vele, aki az orvos-beteg kapcsolat szabályszerűségeit tudatosítja. Sajnos a gyakorló orvosok egy része képtelen arra, hogy az orvos-beteg kapcsolat szabályszerűségeit és problémáit tudatosítsa magában. Tevékenységét a régi sémák szerint folytatja, úgy kezeli a beteget, hogy csupán a beteg szervezetre figyel és a beteg ember elkerüli a figyelmét, így a „modern ember” — aki elutasítja a tekintélytiszteleten alapuló orvos-beteg kapcsolatot — és a neurotikus beteg — aki igényelné ezt — egyaránt kooperációs problémát okoz, és az orvos terápiás intervenciója kisebb hatásfokú marad. Ennek ismeretében joggal merül fel az orvos-beteg kapcsolat újraértelmezésének szükségessége. Milyen szerepet játszhat a célzott oktatói magatartás a hallgatók orvossá nevelési folyamatában? 2