Figyelmező, 1849. január - 1850. január (2. évfolyam, 1-142. szám - 3. évfolyam, 1-6. szám)

1849-12-07 / 123. szám

Megjelenik e lap hétfőt kivéve min­dennap reggel. Félévi előfizetési ára helyben házhoz hordva, valamint vidéken postán küldve 8 ft p.p.; az év hátralévő részére 2 ft 40 kr. p.p.; jövő év júniusa végéig 10 ft p.p. A hir­detések ára egy négyszer hasa­­dozott k­i­c­s­i h­e­­­fis sorért 4 kr.p. (MÁSOD­ÉVI FOLYAM.) Előfizethetni vidéken minden királyi postahivatalnál, Magyarországon kí­vül, a bécsi cs. kir. főpostahivatalnál és helyben Pesten, Hatvani utcza 581 sz. a. első emeletben a k­i­a­d­ó- és szerkesz­tőhivatalban( * **) hol hirdetések is elfogadtatnak. Pest, Péntek Gróf Széchenyi István és Kossut­h­ Lajos.­­ A leélt magyar ugynevezett átalakulási korszak­nak , két legkitűnőbb egyéniségei, kérdésen kívül: gróf Széchenyi István és Kossuth Lajos; egyik is, másik is ve­­zérségre hivatva. Gróf Széchenyi István , „Hitel“ czimü munkájával nemzetünket hosszú álmából felköltvén, az átalakulást megindította; Kossuth Lajos az utolsó cseppig kisajtolt nemzeti erőnket utópiákra elpazarolván, azt befejezte. Gróf Széchenyi István , napkeleti, jóra roszra egy­­iránt fogékony hevességünket a mérséklet és lehetőség n­dvüs medrébe szorítani kívánta; Kossuth Lajos lelkese­désünket, a vad fanatismusig felcsigázni, s mindent a vészihozó tulságig hajlani törekedett. Gróf Széchenyi István nemzet gyengeségeit, kim­é­­letlen kezekkel feltakarta , hogy azokból kibontakozva, az erkölcsi és értelmi tökély, lehető legmagasabb fokára, felemelhesse . Kossuth Lajos még hibáinak is tömjénezett, hogy elkábitsa, s önző czéljai­nak eszközévé lealacso­nyíthassa. Gróf Széchenyi István a mai világ legpraktikusabb és leghatalmasabb nemzete, az angol iránt, előszeretettel vi­seltetvén, lepleit bizonyos anglománia jellemezte. Kos­suth Lajos , magán és ábrándjain kívül mindent ignorál­­ván, délibábok után kapkodott. Gróf Széchenyi István , egy magas rangú, gazdag és a magyar história lapjain ragyogó családnak ivadékja, majd csak nem a félvilágban tett utazásaiban szerzett be­­tapasztalás, ember- és világismerettséggel lépett ki a síkra, hazafiuságból előbb katonai állását, később függetlenségét feláldozta — pénztára, közczélokra, mellyekhez száz­eze­­rekkel járult, mindég nyitva állott, s mellette mégis jó gazdának tartatott. Kossuth Lajos hír és név után szomjú­­hozó , kinek a megyei korteskedéseken kívül, a nemzetek s világ viszonyaival közelebbről megismerkedni sem al­kalma, sem módja nem volt, minden vállalataiból, a Pesti Hírlap szerkesztőségétől kezdve a pénzügyi m­inisterségig, tetemes hasznot húzott, s mégis, pénz dolgában, majd csak nem mindég zavarban volt. Gróf Széchenyi István az embert a hazafinál többre becsülte; Kossuth Lajos elött az ember semmi, a hazafi minden vala; ugyan azért Széchenyi sohasem kétszineske­­dett, belső meggyőződését soha el nem tagadta, sőt min­denkor, akár éljenekkel, akár pisszegésekkel fogadtatott, férfias elszántsággal kimondotta . Kossuth , tulajdon val­lomásakint kétféle meggyőződéssel birt: mással mint ma­gány ember, mással mint királyi tanácsos,­­ majd a me­gyei autonómia , majd ismét a legszélesebb democrafia mellett prókátoroskodott, ő Deákot, Szentkirályit olly szí­vesen mellőzött, milly örömest szövetkezett holmi Mada­rászokkal és D­ózsa Sándorokkal, csak hogy a bitorlótt poleton megtarthassa magát. Gróf Széchenyi István más hitű­ek iránt türelmes, jó katholikus, vallásának külső szertatásait is példás buzgó­­sággal követte. Kossuth Lajos, katholikus iskolában ne­velt lutheránus, templomba igen ritkán járt, de annál többször jelent meg a conventekben, hol a fogékony fia­talság és fulféltékeny papság lelkeibe, a katholikus kor­mány és dynastia elleni bizodalmatlanság és gyűlölet mér­gét beoltani, ritka ügyességének megfelelő sikerrel töre­kedett. Gróf Széchenyi István , austriáhozi viszonyunkat fel­ol­d­atlan convenientiábeli házasságnak tekintette,­­ a dynastiáhozi szoros ragaszkodással, a reform utján, mel­lyen nyelvünk diadala, az urbériség megoldása, a vallás­beli viszonyosság, a hivatal és birtok­képesség, a köz­adózás szerencsésen kivivatott, nemzetünket a birodalmi egyletben őt illető poletra felemelendőnek hitte . Kossuth Lajos ellenben, a martiusi törvények csalfa alapját, a bi­rodalmi kapcsolatot szét­törni, más nemzetiségeket le­­igázni, a többi örökös tartományokat megbuktatni, a dy­­nastiát földönfutóvá tenni; ő minden után revolutiót akart. Gróf Széchenyi István a higgadt számolás és tett em­bere ; Kossuth Lajos a hiú ábrándok és nagy szavak mes­tere ; mihez Széchenyi fogott, azt ki is vitte, Kossuth min­denbe , mibe kapott, kudarczot vallott; amannak emlékét sok hasznos egyletek, a budapesti­ lánczhíd, a mehádiai út, a dunai gőzhajózás , a magyar akadémia örökitik, emez a benne helyheztetett bizodalmát, soha ki nem elégíthető vágyak keserű falánkjával, számtalan családi jóllét feldú­­lásával, falvak, városok, egész tartományok elpusztításá­val , ezer honfi­társak lekonczoltatásával, váltotta be. Széchényi épített, Kossuth rontott, bontott! Gróf Széchenyi István, mit szóval, írásban jósolt, a Kossuth féle modor és taktikából folyó nemzeti bukást be­következni látván, megörült. Kossuth Lajos hogy nagy­szerű játékát elvesztette , keresményeivel odább állott. Gróf Széchenyi István és Kossuth Lajos csak egyben találkoztak: abban, hogy egyet nem érthettek; a nemzet­nek köztük választania kellett, és fájdalom ! Kossuth karjai T A­R­C­Z­A. EZEREGY RÉM. Regény Dumas Sándortól. IV. S­c­a­r­r­o­n háza. (Folytatás.) — Moulle negyven év óta jó barátom — igy folytatá be­szédét Ledru úr — s ő maga hatvanéves ; mint láthatja, ö ép­pen olly csinos és gondos , a miilyen kopott, zsíros és piszkos Alliette; ö legnagyobb mértékben világfi, s a Faubourg Saint- Germaini körökben igen benn van ; ö házasítja meg a franczia pairek fiait s adja férjhez azoknak leányait; e házasságok al­kalmával egy-egy kis beszédet szokott tartani, mellyeket a házas felek kinyomatnak s a családban gondosan megőriznek.­­ Szinte clermonti püspök lett volt, s csak abban múlt el, hogy Gazette barátja volt, s mint Carotte, felső és alsó lelkek, jó és gonosz szellemek létezését hiszi; ő is, mint Alliette, könyeket gyűjt. Meg lehet találni nála mindent, mi a látványok s jelenések , kisértetek , gonosz lelkek s átalakulások felől íra­tott. Ámbár e dolgokról nem igen beszél, legfelebb jó barátok között, meg kell vallani, hogy nem igen orthodoxok. Egy szóval, meg van győződve mindezekről, de hallgat róluk , ha­nem mindent, mi e világon rendkívüli történik , a pokol hatal­mának , vagy mennyei jó szellemek közbejárulásának tulajdonít. Lássa ön, csendesen hallgatja, a­mit Alliette beszél neki, úgy tetszik, szemlél valamit, a­mit társa nem lát, s minek időről időre ajkmozdulatokkal, vagy fejbicrczentésekkel felel. Néha körünkben is mély álmodozásba merül, borzong, reszket, for­gatja fejét, jó­l megy a teremben. I­lyenkor békét kell hagyni, megeshetik , hogy veszélyes is lenne felébreszteni; mondom, felébreszteni, mert azt hiszem, illyenkor alvajárói állapotban van. Egyébiránt magától fölébred, s ébredése illyenkor, meg­látja , igen kedves. — Ho­hó ! nézze csak Ledru úr, mondám ,ugy tetszik, ép­pen felidézett valarmelly szellemet, miilyeneket ön az imént emlite ? S gazdámnak újammal egy valóságos járó­kelő kisértetre mutaték , ki a két beszélgetőhez csatlakozék , s ki lábaival vi­gyázva lépdelt a virágok között, mellyeken, úgy tetszett, tudna járni a nélkül hogy letaposná. — Ez, mondá, hasonlag egyik jó barátom, Lenoir lovag ... — A Petits-Augustins-i műtár alapitója? — Ő maga. Majd meghal bújában , hogy műtára elszé­­lesztetett, mellyért pedig 93 s 94-ben tizszer is szinte életé­vel adózott. A restauratio, mindennapias gondolkozásával, be­­csukatta mű­tárát, megparancsolván, hogy a mű­darabok visz­­szaszolgáltassanak azon épületekhez , hova tartoztak , és azon családoknak , mellyeknek a visszakövetelésre joguk volt. Sze­rencsétlenségre , az illető emlék­ épitvények többnyire el való­nak már rontva , azon családok nagyobb része ki vala halva ; úgy hogy ennélfogva régi szobrászaink, s következőleg régi történetünk legbecsesebb maradványai elszélesztettek s elvesz­tek. így lesz vége mindennek, a mi régi Francziaországunkból; már is alig maradt volt meg egyéb , mint e töredékek , s e tö­redékekből sem lesz , nem sokára , semmi. S kik a fontok ? éppen azok, kiknek leginkább érdekükben állana azoknak meg­tartása. S Ledru úr nagyot sóhajtott, bár, mint e tájban mondani szokás szabadéinál volt. — Ezek tehát az ön vendégei? kérdem Ledru úrtól. — Meglehet else Dr. Robert. Erről semmit sem említek ; gondolom, már kiismerte. Ő egész életében úgy tette kísérle­teit az emberi gépezeten , mint egy drót­bábon , nem is gya­nítva, hogy e gépnek lelke van felfogni a fájdalmakat, s idegei, mellyekkel érzi azokat. Jól él, és sokat eltemetett már is. Ő, szerencsére, nem hiszi a kísérteteket. Ő csupa középszerűség, s azt hiszi, elmés, mivel lármás , s bölcs , mivel istentagadó. Az ember elfogadja ötét, mert meglátogat; de felkeresni eszébe sem jutna az embernek. — Oh ! uram , mennyire ismerem az i­lyen fajtát! — Még el kellett volna jöni egy jó barátomnak ; ez ifjabb, mint Alliette , Moulle és Lenoir lovag ; de azért a kártyavetés­ben kiáll Alliette-el, a szellemtanban Moulle-al, a régiségek iránt Lenoir-ral ; ez egy élő könyvtár , keresztény bőrbe kö­tött élő lajstrom , hiszen bizonyosan ismeri is ön. — Talán Bibliophile Jacob ? — Eltalálta. — S ma nem jöne el ? — Legalább nem jött el, s mivel tudja, hogy rendesen két órakor ebédelünk, s már mindjárt négy az óra, nem igen hi­hető , hogy megjöjjön. Bizonyosan valami vén grapsa után jár, mit Amsterdamban, 1570-ben, nyomtattak; valami princeps kiadás után, mellyben csak három nyomdahiba van, egy az első lapon , egy a hetediken s egy az utolsón. E perezben a terem ajtója megnyílt, s Antonia anyó be­lépett. — Tálaltak, jelenté. — Menjünk, uraim, mondá Ledru úr, kinyitva a kertre nyíló ajtót. S aztán felém fordulva , folytatá : — Azonban , azon vendégeken kívül, kiket ön is láta , s kiket leírtam , kell lenni valahol a kertben még egy vendégnő­­nek , kit ön még nem látott, s kiről én sem szóltam. E nő a világi dolgoktól sokkal inkább meg van válva, hogysem meg­hallotta volna kiáltásomat, mellyre, mint látja ön, mindenik barátunk igyekezik befelé. Menjen, ez épen önhöz való ; ha megleli anyagtalanságát, átlátszóságát, eine Erscheinung, mint a német mondja , nevezze meg magát, igyekezzék reá be­szélni , hogy jó néha enni is, ha mindjárt csak azért, hogy éljen az ember, fogja aztán karon, s vezesse ide, menjen. Engedelmeskedtem Ledru úrnak , gyanítva , hogy a ked­ves szellem , mint képzelhetem a leírás után , valami kellemes meglepetés lesz számomra , s megindultam a kertbe , minden­felé széttekintve. — Nem sokáig kelle fürkésznem , csakhamar szemembe tűnt, a­kit keresek. Egy hársfasor árnyékában ülő nő volt az, kinek azonban sem arczát, sem termetét ki nem vehetem , mert arczczal a me­zőnek volt fordulva, s derekát egy nagy sál takarta el. Egészen feketébe volt öltözve. (Folytatás következik). 123. Decemb. 7. 1849- közzé dobta magát, ki nem irtózott, megmérhetlen hiú­ságból és kiolthatlan bosszúból, a valódi hazafiak parla­­mentáris nyereményeit, nemzete egész jövőjét, koczkára tenni, és könnyelm­üleg eljátszani'"'). A magyar koronatartományban a tanítás ideig 1. rendezésének alapelvei. I. A- Az embert szabadakarat különbözteti meg az ál­lattól. Mennyi része legyen azonban egyes cselekedetek­ben a szabadakaratnak ? mennyi a szükségességnek ? ki­mutatni nemcsak nehéz, de sőt lehetetlen. Azon tényezők között, mellyek az akaratra korlátozólag hatnak, egyik igen igen jelentékeny a nevelés. Ennek része a tanítás, melly főképen tanintézetek által eszközöltetik. Minden egyes ember czél maga magában. Mindazál­­tal egyedül képtelen eljutni a czélhoz, mellyre teremtve van. Másokkal társaságban kell arra törekednie. Ezáltal egyéni akaratra megszorítás alá kell, hogy essék annyi­ban , mennyiben másoknak szintúgy joguk van egyéni czéljaik valósításához. Ez átalános elvből foly a társadalom joga egyesekre, mint más oldalról egyeseknek kötelessége a közönség, azaz a társadalom iránt szintén innen következik. Tökéle­tesen e viszony szabályozza az álladalom jogát, s köte­­leztetését egyesek neveltetéséhez. Valamint az álladalom jogosan nem szoríthatja meg tagjainak szabadságát nagyobb mértékig, mint mennyit a közjó múlhatlanul megkíván , úgy nem avatkozhatik mélyebben a nevelési ügybe sem, mint azt az állodalom közérdeke kerülhetlenné teszi. E határt elméletileg megszabni, mint láttuk, nem ne­héz. De a gyakorlatban sokoldalú nehézségekkel jár. Jóllehet, a szabadság mértéke, mellyel egyik másik álladalomban a polgárok a nevelés körül élvezhetnek, nem *) De azért ne essünk kétségbe, kedves barátom ! mert, bár­mennyire szívem mélyéből mentette is igaz szavait, el­veszve még éppen nem vagyunk. Az egyenjogúság formu­lája nem kívánja, hogy legelsőből legutolsó és legerősebb­­ből leggyengébb legyünk. Gyengültünk sokat, az igaz, de ki nem gyengült? És azért „él magyar, áll Buda még!“ — Szerk. **) Az ide vonatkozó felsőbb rendeletet tárgyhalmaz miatt csak hónapi lapunk hozhatja. — Szerk.

Next