Figyelő, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1970-04-08 / 14. szám

­ Tízmilliárd az alumíniumipar fejlesztésére A hosszú távú ágazati- fejlesztési koncepciók közt az elsők egyike az alu­míniumiparé volt. A kidolgozott kon­cepció alapján összeállított központi fejlesztési programot nemrégiben a kormány is elfogadta. Nagy horderejű döntésről van szó, amely 15 évre kijelöli egyik legdina­mikusabb iparágunk fejlesztésének mér­tékét és fő irányait. A jóváhagyott program átfogó fejlesztési terv: felöle­li a magyar alumíniumipar egészét, kezdve a bauxitbányászattól, a timföld­­gyártáson, az alumíniumkohászaton és a félgyártmányiparon át, egészen az alu­­míniumkészáru-termelésig. Az előirány­zott, egymással összehangolt fejlesztések arányosan, de — figyelemmel a nem­zetközi munkamegosztásból meríthető előnyökre — különböző mértékben bő­vítik a vertikális alumíniumipari komp­lexum egyes fázisait. Összehsanolt vertikumok A program két sarkpontja: 1. a hazai bauxitvagyon, amely a fejlesztés alap­­anyagbázisa, 2. a különféle alumínium­­ipari termékekben várható hazai és kül­földi piaci érékesítési lehetőségek. E le­hetőségek szabta korlátokon belül kel­lett a program kidolgozóinak megtalálni a fejlesztés optimális variánsát. Ennek fő vonásai a következők: • Az alumíniumipari fejlesztés alap­anyagbázisát jelentő magyar bauxitva­gyon további feltárására a program elő­irányozza a jelenleg is folyó intenzív geológiai kutatások szükség szerinti folytatását, bauxitbányászatunk bővíté­sére pedig a már korábban megkezdett jelentékeny beruházások szerves folyta­tásaként további bányák létesítését és a meglévők bővítését. • A timföldgyártás a program szerint a bauxittermelésnél gyorsabb ütemben nő. Ezt az teszi lehetővé, hogy az eddigie­ken felül újabb kötelezettségeket bauxit exportjára nem vállalunk,­­ így a bau­xitbányászat termelési többlete teljes egészében belföldi feldolgozásra jut.­­ Magában az alumíniumkohászatban csak viszonylag szerény mértékű fejlesz­tést irányoz elő a program; a termelt timföld egyre növekvő hányadát szov­jet és lengyel kohókban dolgozzák ma­jd fel alumíniummá — a magyar—szovjet és a magyar—lengyel timföld-alumríniuum­ egyezmények alapján. Ezzel párhuzamo­san nő az egyezmények értelmében ha­zánkba visszaáramló alumínium meny­nyi­sége. A vázolt kooperációk azt jelentik, hogy a nemzetközi munkamegosztásra támaszkodva külföldön végeztetjük el az alumíniumgyártásnak azt a termelési szakaszát, amely­­ a legenergiaigényesebb (1 tonna alumínium kohósításához mintegy 15 000 kWó villamosenergia szükséges); — különösen sok beruházást kíván (évi 1 tonna alumínium kohósításához Magyarországon körülbelül 50 ezer Ft kohászati és erőművi beruházás len­ne szükséges); — az olcsó energiában gazdag szovjet és lengyel partnereknél a nálunk elér­hetőnél sokkal kedvezőbb feltételek közt, nagy költ­ségelőnnyel végezhető el.­­ A hazai termelésből származó és a nemzetközi timföld-alumínium egyez­­­­mények alapján importálandó nagy mennyiségű alumínium feldolgozására (félgyártmányokká, öntvényekké és készárukká) a program előirányozza több új üzent létesítését, és egy sor meglevő üzem jelentős kibővítését. Források Az alumíniumipar fentiekben röviden vázolt fejlesztési programjának megva­lósítása nagy anyagi és szellemi erőfe­szítést kíván. A fejlesztési erőfeszítések súlypontja a negyedik ötéves tervre jut: az 1971—1975 között szükséges beruhá­zások és forgóalapbővítés együttes pénz­igénye a programszámítások szerint megközelíti a 10 milliárd forintot. A fej­lesztés finanszírozásához szükséges esz­közöket a beruházók részben közvetle­nül az alumíniumipar és az alumínium­feldolgozó-ipar képződő saját alapjaiból merítik, részben hosszúlejáratú bank­hitelekből fedezik. Az előirányzott fejlesztés üteme na­gyon gyors, ami az érdekelt iparágakat várhatóan pénzügyi teherbíró képessé­gük határáig igénybe veszi, de még így is számítani lehet arra, hogy­ a prog­ram megvalósításához szükség lesz messzemenő állami preferenciákra (fej­lesztési adóterhek könnyítése, amortizá­ció nagyobb hányadának visszahagyása, kedvezményes hitelfeltételek). A fejlesztési program rendkívül fon­tos kérdés volt, hogy a jelentősen bő­vülő termelő kapacitások termékeit kik fogják megvásárolni. Ahhoz, hogy erre a kérdésre megfelelő választ lehessen adni, fel kellett becsülni a következő másfél évtizedben várható fogyasztást, pontosabban a fogyasztás fejlesztési le­hetőségeit, mind a hazai, mind pedig az exportpiacon. A 20 kg-os „fejadag“ közelében E számítások szerint a belföldi (expor­tot semmilyen formában nem tartalma­zó) a­­­u­m­í­ni­u­mszük­séglet 1985-ben az 1968. évinek mintegy 3,5-szeresére emel­kedik, és eléri az egy főre számított 19,5 kg-os szintet. Ez mintegy kétszerese az iparilag fejlett országok 196­7. évi átla­gos egy főre jutó fogyasztásának. A 15 év alatt várható becsült fogyasztásnöve­kedés átlagos évi mértéke 7°­ 0. (Ez tu­lajdonképpen szerény becslésnek szá­mít, hiszen a világon a legutóbbi 10—15 évben átlagosan tapasztalható fogyasz­tásnövekedés alumíniumból meghaladta az évi 10%-ot.) Hol és milyen formában találkozunk majd ezzel a három és félszeresére nö­vekvő alumíniummennyiséggel? Ma­gyarországon az egy főre számított alu­míniumfogyasztás már ma sem alacsony, sőt a fejlett nyugati országok fajlagos fogyasztásával összemérve is figyelemre méltó. Igaz, a fogyasztás szerkezete el­tér ezeknek az országoknak a fogyasz­tási struktúrájától: egyes feldolgozó ágak alumíniumfogyasztása viszonylag magas, más iparágak fogyasztása viszont mélyen alatta marad a más országokban elért fajlagos fogyasztási szintnek. A (Folytatás a 2. oldalon) '­ ­ ------------------­ Vállalati magatartás - távlati tervezés (3. old.) Nagyobb bér, kisebb részesedés (5. old.) Adattárolás - de hogyan? (6. old.) Kivitelező a tulajdonos (6. old.) A cukor világpiaca (5. old.) BÍRSÁGGAL A TISZTESSÉGTELEN HASZON ELLEN • Beszélgetés dr Andó Ferenccel, IX a Központi Gazdasági Döntőbizottság elnökhelyettesével A vállalatok nagyfokú önállósága, cse­lekvési szabadsága mindig azzal a ve­széllyel jár, hogy a gazdálkodó egysé­gek a közérdek kárára visszaélnek le­hetőségeikkel. E veszély ellensúlyozá­sának egyik fontos eszköze a gazdasági bírság. A kormány 1968 elején rendele­tet alkotott: az állam javára gazdasági bírsággal kell sújtani azokat a gazdál­kodó szervezeteket, amelyek a jogsza­bályokat vagy a szocialista gazdálkodás elveit megsértve, jelentős anyagi előny­re tesznek szert, nagyobb kárt okoznak, és súlyosan veszélyeztetik a lakosság érdekeit. Kevés ügy immár több mint két éve, hogy a rendelet hatályba lépett. Elérkezettnek látszik az idő, hogy az új szankció al­kalmazásának valamiféle mérlegét meg­vonjuk. Dr. An­dó Ferenccel, a Központi Gazdasági Döntőbizottság elnökhelyette­sével arról beszélgettünk, hogyan vált be, és milyen tapasztalatokkal szolgált eddig a gazdasági bírságolás rendszere.­­ Lapunk az 1968-as év folya­mán több alkalommal is szóvátette, hogy késik a bírságrendszer „üzem­be helyezése’’, mert hosszú ideig egyetlen ilyen irányú indítvány sem érkezett a Központi Gazdasági Dön­tőbizottsághoz, illetve a termelőszö­vetkezetek gazdasági bírság ügyei­ben illetékes bíróságokhoz. Meny­nyiben változott azóta a helyzet? — Az első bírságolási indítvány va­lóban elég sokáig — 1969. áprilisáig váratott magára. Azután még tizenhá­rom követte. Nem valószínű, hogy a gazdasági reform első évében egyetlen ,,bírsággyanús’­ eset sem volt, tavaly pedig ilyen ugrásszerű változásra adott volna alapot a gazdasági élet. Termé­szetesen nem lehet azon csodálkozni, hogy az illetékesek az új szankció lehe­tőségeivel csak némi várakozási idő után kívántak élni. Sokkal nagyobb gondnak tartom, hogy az ügyek száma ma sem tükrözi teljesen gazdasági éle­tünket. Senki sem várta, hogy a szank­ciók között különleges helyet elfoglaló, rendkívüli anyagi és erkölcsi megtorlást jelentő gazdasági bírság alkalmazása mindennapos dolog lesz. Jelenleg azon­ban a bírságeljárás legfeljebb „minden hónapos”. Mégha abból indulunk ki, hogy a vállalatok magatartását általá­ban szocialista értelemben vett üzleti tisztaság jellemzi, és gazdasági életünk­ben az egészséges kapcsolatok uralkod­nak, akkor is túlságosan csekélynek tű­nik a bírságügyforgalom. A köztudat, sőt a gazdasági szakkörök jóval több visszaélést tartanak számon, mint ameny­­nyi a bírságeljárásokban felszínre kerül. Erről tanúskodnak egyebek között az or­szággyűlés ülésszakain elhangzott felszó­lalások is.­­ Nem kellene feltételeznünk, hogy a vállalatok magatartását a gazdasági bírság intézményének puszta léte is a kívánatos irányba tereli, s ez eleve korlátozza az ügyek számát? (Folytatás a 4. oldalon)

Next