Figyelő, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1970-04-08 / 14. szám
Tízmilliárd az alumíniumipar fejlesztésére A hosszú távú ágazati- fejlesztési koncepciók közt az elsők egyike az alumíniumiparé volt. A kidolgozott koncepció alapján összeállított központi fejlesztési programot nemrégiben a kormány is elfogadta. Nagy horderejű döntésről van szó, amely 15 évre kijelöli egyik legdinamikusabb iparágunk fejlesztésének mértékét és fő irányait. A jóváhagyott program átfogó fejlesztési terv: felöleli a magyar alumíniumipar egészét, kezdve a bauxitbányászattól, a timföldgyártáson, az alumíniumkohászaton és a félgyártmányiparon át, egészen az alumíniumkészáru-termelésig. Az előirányzott, egymással összehangolt fejlesztések arányosan, de — figyelemmel a nemzetközi munkamegosztásból meríthető előnyökre — különböző mértékben bővítik a vertikális alumíniumipari komplexum egyes fázisait. Összehsanolt vertikumok A program két sarkpontja: 1. a hazai bauxitvagyon, amely a fejlesztés alapanyagbázisa, 2. a különféle alumíniumipari termékekben várható hazai és külföldi piaci érékesítési lehetőségek. E lehetőségek szabta korlátokon belül kellett a program kidolgozóinak megtalálni a fejlesztés optimális variánsát. Ennek fő vonásai a következők: • Az alumíniumipari fejlesztés alapanyagbázisát jelentő magyar bauxitvagyon további feltárására a program előirányozza a jelenleg is folyó intenzív geológiai kutatások szükség szerinti folytatását, bauxitbányászatunk bővítésére pedig a már korábban megkezdett jelentékeny beruházások szerves folytatásaként további bányák létesítését és a meglévők bővítését. • A timföldgyártás a program szerint a bauxittermelésnél gyorsabb ütemben nő. Ezt az teszi lehetővé, hogy az eddigieken felül újabb kötelezettségeket bauxit exportjára nem vállalunk, így a bauxitbányászat termelési többlete teljes egészében belföldi feldolgozásra jut. Magában az alumíniumkohászatban csak viszonylag szerény mértékű fejlesztést irányoz elő a program; a termelt timföld egyre növekvő hányadát szovjet és lengyel kohókban dolgozzák majd fel alumíniummá — a magyar—szovjet és a magyar—lengyel timföld-alumríniuum egyezmények alapján. Ezzel párhuzamosan nő az egyezmények értelmében hazánkba visszaáramló alumínium menynyisége. A vázolt kooperációk azt jelentik, hogy a nemzetközi munkamegosztásra támaszkodva külföldön végeztetjük el az alumíniumgyártásnak azt a termelési szakaszát, amely a legenergiaigényesebb (1 tonna alumínium kohósításához mintegy 15 000 kWó villamosenergia szükséges); — különösen sok beruházást kíván (évi 1 tonna alumínium kohósításához Magyarországon körülbelül 50 ezer Ft kohászati és erőművi beruházás lenne szükséges); — az olcsó energiában gazdag szovjet és lengyel partnereknél a nálunk elérhetőnél sokkal kedvezőbb feltételek közt, nagy költségelőnnyel végezhető el. A hazai termelésből származó és a nemzetközi timföld-alumínium egyezmények alapján importálandó nagy mennyiségű alumínium feldolgozására (félgyártmányokká, öntvényekké és készárukká) a program előirányozza több új üzent létesítését, és egy sor meglevő üzem jelentős kibővítését. Források Az alumíniumipar fentiekben röviden vázolt fejlesztési programjának megvalósítása nagy anyagi és szellemi erőfeszítést kíván. A fejlesztési erőfeszítések súlypontja a negyedik ötéves tervre jut: az 1971—1975 között szükséges beruházások és forgóalapbővítés együttes pénzigénye a programszámítások szerint megközelíti a 10 milliárd forintot. A fejlesztés finanszírozásához szükséges eszközöket a beruházók részben közvetlenül az alumíniumipar és az alumíniumfeldolgozó-ipar képződő saját alapjaiból merítik, részben hosszúlejáratú bankhitelekből fedezik. Az előirányzott fejlesztés üteme nagyon gyors, ami az érdekelt iparágakat várhatóan pénzügyi teherbíró képességük határáig igénybe veszi, de még így is számítani lehet arra, hogy a program megvalósításához szükség lesz messzemenő állami preferenciákra (fejlesztési adóterhek könnyítése, amortizáció nagyobb hányadának visszahagyása, kedvezményes hitelfeltételek). A fejlesztési program rendkívül fontos kérdés volt, hogy a jelentősen bővülő termelő kapacitások termékeit kik fogják megvásárolni. Ahhoz, hogy erre a kérdésre megfelelő választ lehessen adni, fel kellett becsülni a következő másfél évtizedben várható fogyasztást, pontosabban a fogyasztás fejlesztési lehetőségeit, mind a hazai, mind pedig az exportpiacon. A 20 kg-os „fejadag“ közelében E számítások szerint a belföldi (exportot semmilyen formában nem tartalmazó) aumíniumszükséglet 1985-ben az 1968. évinek mintegy 3,5-szeresére emelkedik, és eléri az egy főre számított 19,5 kg-os szintet. Ez mintegy kétszerese az iparilag fejlett országok 1967. évi átlagos egy főre jutó fogyasztásának. A 15 év alatt várható becsült fogyasztásnövekedés átlagos évi mértéke 7° 0. (Ez tulajdonképpen szerény becslésnek számít, hiszen a világon a legutóbbi 10—15 évben átlagosan tapasztalható fogyasztásnövekedés alumíniumból meghaladta az évi 10%-ot.) Hol és milyen formában találkozunk majd ezzel a három és félszeresére növekvő alumíniummennyiséggel? Magyarországon az egy főre számított alumíniumfogyasztás már ma sem alacsony, sőt a fejlett nyugati országok fajlagos fogyasztásával összemérve is figyelemre méltó. Igaz, a fogyasztás szerkezete eltér ezeknek az országoknak a fogyasztási struktúrájától: egyes feldolgozó ágak alumíniumfogyasztása viszonylag magas, más iparágak fogyasztása viszont mélyen alatta marad a más országokban elért fajlagos fogyasztási szintnek. A (Folytatás a 2. oldalon) ' ------------------ Vállalati magatartás - távlati tervezés (3. old.) Nagyobb bér, kisebb részesedés (5. old.) Adattárolás - de hogyan? (6. old.) Kivitelező a tulajdonos (6. old.) A cukor világpiaca (5. old.) BÍRSÁGGAL A TISZTESSÉGTELEN HASZON ELLEN • Beszélgetés dr Andó Ferenccel, IX a Központi Gazdasági Döntőbizottság elnökhelyettesével A vállalatok nagyfokú önállósága, cselekvési szabadsága mindig azzal a veszéllyel jár, hogy a gazdálkodó egységek a közérdek kárára visszaélnek lehetőségeikkel. E veszély ellensúlyozásának egyik fontos eszköze a gazdasági bírság. A kormány 1968 elején rendeletet alkotott: az állam javára gazdasági bírsággal kell sújtani azokat a gazdálkodó szervezeteket, amelyek a jogszabályokat vagy a szocialista gazdálkodás elveit megsértve, jelentős anyagi előnyre tesznek szert, nagyobb kárt okoznak, és súlyosan veszélyeztetik a lakosság érdekeit. Kevés ügy immár több mint két éve, hogy a rendelet hatályba lépett. Elérkezettnek látszik az idő, hogy az új szankció alkalmazásának valamiféle mérlegét megvonjuk. Dr. Andó Ferenccel, a Központi Gazdasági Döntőbizottság elnökhelyettesével arról beszélgettünk, hogyan vált be, és milyen tapasztalatokkal szolgált eddig a gazdasági bírságolás rendszere. Lapunk az 1968-as év folyamán több alkalommal is szóvátette, hogy késik a bírságrendszer „üzembe helyezése’’, mert hosszú ideig egyetlen ilyen irányú indítvány sem érkezett a Központi Gazdasági Döntőbizottsághoz, illetve a termelőszövetkezetek gazdasági bírság ügyeiben illetékes bíróságokhoz. Menynyiben változott azóta a helyzet? — Az első bírságolási indítvány valóban elég sokáig — 1969. áprilisáig váratott magára. Azután még tizenhárom követte. Nem valószínű, hogy a gazdasági reform első évében egyetlen ,,bírsággyanús’ eset sem volt, tavaly pedig ilyen ugrásszerű változásra adott volna alapot a gazdasági élet. Természetesen nem lehet azon csodálkozni, hogy az illetékesek az új szankció lehetőségeivel csak némi várakozási idő után kívántak élni. Sokkal nagyobb gondnak tartom, hogy az ügyek száma ma sem tükrözi teljesen gazdasági életünket. Senki sem várta, hogy a szankciók között különleges helyet elfoglaló, rendkívüli anyagi és erkölcsi megtorlást jelentő gazdasági bírság alkalmazása mindennapos dolog lesz. Jelenleg azonban a bírságeljárás legfeljebb „minden hónapos”. Mégha abból indulunk ki, hogy a vállalatok magatartását általában szocialista értelemben vett üzleti tisztaság jellemzi, és gazdasági életünkben az egészséges kapcsolatok uralkodnak, akkor is túlságosan csekélynek tűnik a bírságügyforgalom. A köztudat, sőt a gazdasági szakkörök jóval több visszaélést tartanak számon, mint amenynyi a bírságeljárásokban felszínre kerül. Erről tanúskodnak egyebek között az országgyűlés ülésszakain elhangzott felszólalások is. Nem kellene feltételeznünk, hogy a vállalatok magatartását a gazdasági bírság intézményének puszta léte is a kívánatos irányba tereli, s ez eleve korlátozza az ügyek számát? (Folytatás a 4. oldalon)