Figyelő, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1986-07-03 / 27. szám

FÓRUM a FÓRUM a FÓRUM © FÓRUM © FÓRUM © FÓRUM 2 Kisbankok és a kockázat A közelmúltban a FIGYELŐ (1986 21. sz.) „Fórum” rovatában „A helyzet rosszabb” címmel a Magyar Kereskedelmi Kamara Kisvállalkozói Tagozata nevében Palotás János társelnök bírálta az OTP és a Kisvállalkozási Bank hitelezési gyakorlatát, amely — szerinte — szinte elfogadhatatlan a kisvállalkozók számára. Az alábbiakban — a reális megítélés érdekében — a Kisvállalkozási Bankra vonatkozó érveire kívánunk reagálni. Úgy ítéljük meg, hogy véleményünk nélkül az észrevételek egyoldalúak és félrevezetők lennének. Már a cikk alaptétele — az OTP és leánybankja, a Kisvállalkozási Bank monopolhelyzetben van — enyhén szólva nem fedi a tényeket. Mint azt a Figyelő április 3-i — Palotás János által is hivatkozott — „Kockázatról szó sincs” című cikke is említi, körülbelül tíz szervezet finanszírozhat jelenleg kisvállalkozásokat. Más kérdés, hogy részben a későbbiekben leírtak miatt a felhatalmazottak egy része nem él ez irányú jogával. A cikk szerzőjének érvelése, a számlavezetésre való hivatkozása a korábbi jogi szabályozásból táplálkozik. A cikk szerzője ismétlődően diktált feltételekről beszél. Rögzítjük, hogy a feltételek legfontosabbikát, a kamatot a hitelpolitikai irányelvek „diktálják”, az elfogadható fedezetek körét, jellegét a pénzforgalomról és bankhitelről szóló 39/1984. (XI. 5.) MT. számú rendelet határozza meg. Bármely finanszírozó szervezet csak e keretek között mozoghat A tagozat képviselője az elvek és a gyakorlat ellentétét is megállapítja. A felsorolt elvek és a gyakorlat kapcsolatát mi a következőképpen látjuk: A szerző által felsorolt bírálati szempontok alapvetően egy közepes nagyságú vagy annál is nagyobb tőkés vállalat hitelezési gyakorlatánál használatosak. Mi ezeket a jellemzőket csak járulékos információként kezeljük (kezelhetjük). Ügyfeleink „fiatal”, élet- vállalkozók, vállalkozások, de tőkeerejük csekély, bővülésük meglévő vagyonukhoz képest aránytalanul nagy hiteleket igényel. Amennyiben a hitelezés alapja csak a meglévő vagyon lehetne, éppen ez fogná vissza a kisvállalkozások fejlődését. A kisvállalkozások ma hézagpótló szerepet játszanak a gazdaságban, de egy-egy kisvállalkozás piaci súlyáról nemigen beszélhetünk. A goodwill, mint szempont — részben az előbb elmondott jellemzők miatt — csak korlátozottan vehető figyelembe. Mindezeken túlmenően a hivatkozott jogszabály kimondja: „A bankkölcsönnek anyagi ért^’-'-^l fedezve kell lennie.” Ezt az elvet és a lehetséges fedezetek — szintén itt meghatározott — körét kellett alapul vennünk üzletpolitikánk kialakításánál. A cikk írója az eddig tárgyalt elveket és „formanyomtatványunkat” állítja szembe. „Formanyomtatványunk” nem más, mint a hitelbírálathoz szükséges dokumentumok vázlatos jegyzéke. Tételeinek egy része éppen a A jövedelemközpontosítás és a bérek adóterhei A jövedelemközpontosításról, annak mértékéről, formáiról gyakran szélsőséges nézetek is hangot kapnak. Ezért értékes Cadó Ottó írása (FIGYELŐ, 1986. 8. szám), aki megalapozott, tényekre hivatkozó értékelésében kimutatja, hogy — a GDP centralizációjának mértéke, aránya nálunk a nyugat-európai országok átlagának felel meg, tehát korántsem tekinthető túlzottan nagynak, mint ahogyan ezt gyakran állítják; — adórendszerünk felépítéséből következően a vállalati teljesítmény (jövedelem) növelése előnyös a vállalatnak, mert a vállalat felhasználható forrásai ilyenkor bővülnek (az elvonás aránya a teljesítmények növekedésével csökken). Úgy vélem azonban, hogy az élőmunka költségeit növelő adókra vonatkozó megállapítások pontosításra szorulnak, „számonkért” üzleti megítélést szolgálja. Az ügylet feltételeit mindig egyedileg, az ügyféllel egyeztetve alakítjuk ki. A fedezet szüksége....íréről és jellegéről már beszéltünk. Mi vállalkozási szerződések, nem lakás céljára szolgáló ingatlanok, letétbe helyezett értékek (betétkönyv, kötvény, nemesfém stb.) természetes és jogi személyek kezességének valamilyen kominációját fogadjuk el. A kisvállalkozások finanszírozásában a szerződés felhasználása újszerű és üzletszerű. Teljes mértékben nem hagyatkozhatunk azonban erre a fedezettípusra, mert gazdálkodó egységeink — mind a vállalatok, mind vállalkozóink — szerződéses és fizetési fegyelme, annak jogi védelme nem teszi ezt lehetővé. Erre utal kétéves — kényszerűen szigorított — gyakorlatunk. Esetenkénti gazdasági akció finanszírozásánál természetesen a vállalkozási szerződés megoldást jelenthet. A cikkben nem esik szó fedezeteink jellegéről. A szerződés kivételével a fedezetet bárki adhatja, ezen kívül a fedezetek jó része, normál esetben nem jelent érezhető kötöttséget (például a hétvégi házat használják, a földet művelik, a betétkönyv és a kötvény kamatozik stb.). Ezen elveink — az egyébként megalapozott vállalkozások 90 százalékánál — lehetővé teszik a fedezet biztosítását. A szerződések fedezetként való felhasználásának módja zálogul történő lekötés vagy engedélyezés. Többszörös fedezetet nem kérünk, de — mint említettük — csak a szerződést nem fogadjuk el minden esetben fedezetként, így a szerződés és a többi fedezetelem együttes összege esetenként meghaladja a hitelösszeget és kamatait. A biztosítás kvázi kamatlábemelő hatásához: egy átlagos hitelnél egy hitelfedezeti biztosítás díja a törlesztőrészlet 1,2 százaléka, a vagyonbiztosítás éves díja néhány ezrelék a vagyon százalékában. Ez utóbbi biztosítással az ügyfelek többsége eleve rendelkezik, így e két tényező kamatlábemelő hatása szinte kimutathatatlan. A vagyonfelméréssel kapcsolatban a cikk azt kifogásolja, hogy nem mi végezzük. Amennyiben mi végeznénk, feltehetőleg szakértelmünket és pártatlanságunkat lehetne kétségbe vonni. Leírt elveink használhatóságát ügyfélkörünk kiterjedt voltában és gazdasági eredményeinkben látjuk igazolódni. A túlzott szigorúság ellen szól, hogy így is jelentősek a késedelemmel, jogi tortúrával megtérülő hiteleink. Reméljük, hogy jelen írásunk hozzájárul a rólunk — és más kisbankokról — kialakult kép pontosabbá tételéhez, és a Kereskedelmi Kamara Kisvállalkozói Tagozatának hívebb tájékoztatásához is. Kimondhatjuk, a bank kockázatvállalása nem ítélhető meg azon keresztül, hogy fedezetet követel. Bacsóka Árpád igazgató Kisvállalkozási Bank Gadó Ottó az „indirekt” — elsősorban az élőmunka költségeit növelő —, adók lényegesen nagyobb szerepére hivatkozik a piacgazdaságokban. „Indirekt”, vagy „közvetett” adóknak a forgalmi adókat szokás nevezni. Az élőmunka költségeit valóban közvetve, azaz indirekt módon növelő adók a fogyasztói forgalmi adók, ezek súlya azonban — mint ez a cikkben közölt, a Magyarország és NSZK adószerkezetét összehasonlító táblázatból is kitűnik —, nálunk nem tekinthető alacsonynak. Ezek az adók az NSZK-ban 12,3 százalékot, nálunk viszont 29,0 százalékot tesznek ki az összes adóbevételben. Az élőmunka költségsúlyát növelő adók közül a személyi jövedelemadó direkt, azaz közvetlen adó. A személyi jövedelemadónak a béreket terhelő része a (béradó) súlya az NSZK-ban — mint a legtöbb piacgazdaságban — valóban eléggé nagy, s az állami költségvetés legjövedelmezőbb adófajtája. A hazai béradó, illetve a béreket terhelő adók súlya azonban megítélésem szerint lényegesen nagyobb annál, mint ami a cikkben lévő táblázatból kitűnik, két oknál fogva: — a béreket terhelő „direkt” adók közé kell sorolni nálunk (különösen az 1985-ben bevezetett rendszerben) a keresetszabályozási rendszerekhez kapcsolódó adókat is; — mind a béradó, mind a keresetszabályozási rendszerekhez kapcsolódó, a béreket terhelő adók súlya nagyobb, mint amit a bérekhez viszonyított, formális kulcsuk mutat, mivel ezeket az adózott nyereségből kell fizetni. Gadó Ottó nyilván a bérek 10 százalékát kitevő, az adózott nyereségből fizetendő összeget szerepelteti táblázatában „béradó” címen. Ugyanilyen jellegű, stabil bérteher azonban a keresetszabályozási rendszerekhez kötődő adó is, ezért célszerű ezt is a „béradó” rovatban szerepeltetni. A korábbi keresetszabályozási rendszerekben a keresetszabályozási adók súlya kicsi volt. Ez abból következett, hogy az adó csak a bérfejlesztési mutató által lehetővé tett bérfejlesztésnél nagyobb béremelést terhelte, mégpedig erősen progresszív formában, így a vállalatok javarésze túlnyomórészt az adómentes, „ingyenes” bérfejlesztési sávban maradt. 1985-től viszont az új keresetszabályozási rendszerekben, nincs bérfejlesztési mutató, s nincs „ingyenes” bérfejlesztés sem, minden bérnövekedést (illetve bérszintet) adó terhel, így, bár az adók kulcsai alacsonyabbak, mint a korábbi keresetszabályozási rendszerekben, a keresetszabályozási adók súlya mégis nagy. A keresetszint-szabályozásban például 60-72 ezer forintos átlagos évi keresetszint mellett, az adó összege elérheti a 9600 forintot, ami a teljes keresetre vetítve 12-13 százalék. Ez évenként fizetendő, előre kalkulálható stabil bérteher, akárcsak a béradó vagy a bérjárulék. A keresetnövekmény-szabályozásban 6-7 százalékos keresetnövekedés esetén az adókulcs a százalékonkénti növekedés után, 150 százaléktól 300 százalékig emelkedik. Hatszázalékos keresetnövekedésnél, 100 forint bázisikeretet alapul véve, 6 forint keresetnövekedést kapunk, s ezt összesen 12,75 forint adó terheli. Ha ezt a — most már megnövekedett, 106 forint — teljes keresettömegre vetítjük, 12 százalékos adókulcshoz jutunk. A keresetszabályozási rendszerekhez kapcsolódó, 12-13 százalékos béradót hozzá kell adnunk a közvetlen béradóból adódó összeghez, s ez a béradó súlyát természetszerűen megemeli az öszszes adóbevételek között. A béradó Gadó Ottó által 1985-re számított, kerekítve 8 százalékos arányának megfelelően, a keresetszabályozási adók aránya körülbelül 10 százalékot tesz ki az összes adóbevételben. Ezzel a béradó reális súlya az összes adóbevételek között — első lépésben —körülbelül 18 százalékot tesz ki. Mind a béradónak, mind a keresetszabályozási adónak specialitása, hogy ezeket az adózott nyereségből kell fizetni. Ez pedig azt jelenti, hogy a nyereségadót a béradón felül, plusz bérteherként kell figyelembe venni. Ha ugyanis például nő a béradó, illetve a keresetszabályozási adó, nő a nyereségigény is, mégpedig — körülbelül 50 százalékos nyereségadót figyelembe véve —, az adónövekmény kétszeresével. Az 1985-ben bevezetett adórendszerben érvényesülő, reális béradóteher tehát az összes adóbevételen belül legalább az imént számított 18 százalék kétszeresét, azaz 36 százalékot tesz ki. A valóságban viszont még ennél is többet, hiszen — mivel az egyéb adóterhek egy részét is bérbeadóteherként kell figyelembe venni — az egyéb adók súlya kisebb lesz. S ez az arány már magasabb, mint a Gadó Ottó által közölt táblázatban szereplő, NSZK-beli arány. A közvetlenül a bérre vetített adóterhek összehasonlítása is azt mutatja,hogy 1985-től a bérteher már lényegesen magasabb nálunk, mint például az NSZK-ban. A közvetlenül a bérre vetített adóterhek között általában a társadalombiztosítási járulékokat is figyelembe szokták venni. Igaz, hogy a társadalombiztosítást az állami adóbevételektől elkülönítve célszerű kezelni — ahogy ezt Gadó Ottó is teszi cikkében. A társadalombiztosítási járulékokat mégis azért szokták az adórendszerek elemzése során a béreket terhelő adók közé sorolni, mert — kötelező jellegüknél fogva —, gyakorlatilag ugyanúgy, sokszor a jövedelemadóhoz hasonló, progresszív adóterhet jelentenek, mint minden másfajta béradó. Az NSZK-ban a személyi jövedelemadó és a munkavállalók által fizetendő társadalombiztosítási járulék átlagos mértéke körülbelül 30-35 százalékot tesz ki. (Horváth Batár Emese: Személyi jövedelemadózás a fejlett tőkés országokban. Munkaügyi Szemle, 1984. 4. szám.) Ez a nettó bérekre (azaz a személyi jövedelemadó és a társadalombiztosítási járulék levonása után kézhez kapott bérekre) vetítve 43-54 százalékos adóterhet jelent. Ehhez még hozzá kell számítani a munkáltató által fizetendő illetményadót, amelynek mértéke a bruttó bérre vetítve körülbelül 14 százalék. Ezzel együtt a béreket terhelő adók összesített mértéke az NSZK-ban — a bérek magasságától, az adófizető családi állapotától, stb. függően —, 63—76 százalék között alakul. Nálunk 1985-ig a béreket a bérjárulék, valamint a nyugdíjjárulék és a keresetszabályozási adó terhelte. A bérjárulék mértéke 40 százalék, ez a két utóbbi, béreket terhelő adóval együtt körülbelül 50 százalékos összesített béradóterhet jelentett. 1985-től a bérterhek kiegészültek az említett — az adózott nyereség terhére fizetendő —, béradóval, s a keresetszabályozási adók súlya is a többszörösére emelkedett. A 40 százalékos bérjárulékot tehát kiegészíti a nominálisan 10 százalékos, valójában azonban 20 százalékos terhet jelentő béradó, a keresetszabályozáshoz kapcsolódó, összesítve körülbelül 24-26 százalékot jelentő adóteher, valamint a 10 százalék alatti átlagos mértékű nyugdíjjárulék. Ez együttesen körülbelül 90-95 százalékos bérarányos adóterhet jelent, ami ugyancsak számottevően magasabb, mint az NSZK-beli mérték. A nálunk alkalmazott, összesítve minden valószínűség szerint világviszonylatban is eléggé magas bér- adóteher azonban nem tekinthető indokolatlannak, hiszen a bérköltségek súlya nálunk közismerten alacsony a költségek között. Az NSZK iparában például a bérköltségek aránya a bruttó termelési értéken belül körülbelül kétszerese a hazainak. A magas adóteher ezek szerint valamelyest ellensúlyozza a bérek nálunk alacsony költségsúlyát, ami az erőforrások értékelése szempontjából indokolt. Mindez arra mutat, hogy a béreket terhelő adók súlya nálunk 1985-től már korántsem alacsony, s további, jelentős mértékű növelése nem látszik indokoltnak. Legfeljebb a béreket terhelő adók struktúrájának valamelyes módosítása jöhet szóba. Elsősorban a jelenleg a keresetszabályozáshoz kapcsolódó adóknak az egységesítése, s a béradók közé történő integrálása látszik célszerűnek. Ezek az adók közvetlen bérszabályozási funkciókat — amint ez várható volt —, nem tudtak betölteni, az élőmunka reális költségszintjének kialakításához azonban szükség van rájuk. Legcélszerűbbnek tűnne a keresetszintadó technikájának az általánosított alkalmazása. Ennek az adónak a hatására a magasabb kereseteket fajlagosan is nagyobb adó terheli, ami azért célszerű, mert a magasabb keresetű (feltehetően képzettebb, gyakorlottabb, értékesebb) munkaerőnek a hozadéka is magasabb kell, hogy legyen az átlagnál, mégpedig magasabbnak annál is, amennyivel ennek a munkaerőnek a bére meghaladja az átlagot. Ehhez az átrendezéshez tehát nem feltétlenül szükséges a személyi jövedelemadóztatás megváltoztatása. Bonifert Donát Budapest A szerkesztőség fenntartja a jogot, hogy a beküldött kéziratokat rövidítve közölje. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. 1986. JÚLIUS 3.