Figyelő, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-04 / 1. szám
2 Az öszvér túloldala Őszintén mondom: kíváncsi vagyok, mi lesz az idén. Az önmaguk gyülekezetét feloszlatott honatyák elfogadták, hogy belföldi fogyasztásom és külföldi vásárlásaim együttes összege — a tavalyi növekedés után — csökkenjen, s eközben jelentősen módosuljon a szerkezete is. Bevallom, egyelőre nem tudom meg, hogy hogyan. Aktív családi háztartásomban havi kiadásaim átlagosan 1400-1450 forinttal nőnek személyenként, de ezt 75-85 százalékban kiegyenlítik majd jövedelemtöbbleteim. A 16 százaléknyi átlagos béremelés és a gyermekenként 300 forinttal több családi pótlék. Ha ezeket a mértékeket és arányokat helyesnek tekintem és elfogadom, akkor holtbiztos, hogy jövőre szegényebb leszek. Legalábbis átmenetileg. De az átlagok mögött mind a kiadásoknál, mind a jövedelmeknél nagyok lehetnek a különbségek. A kormány gazdaságpolitikai programja pedig azt is írja, hogy a teljesítményeiket jelentősebben javítók, a feltételekhez gyorsabban alkalmazkodók életszínvonala javulhat. S végtére is kinek nincsenek tartalékai"." Szóval az sincs kizárva, hogy mégis gazdagabb leszek ? Nem akarok ezen ironizálni, mert minden bizonnyal vannak és lesznek olyan társadalmi rétegek, amelyekben a gazdagodás vagy inkább az elszegényesedés nótámnál nagyobb arányú lesz. Mert hiszen a kormány rákényszerült a kemény lépésekre, s a gazdasági összeomlás elkerülése, majd a kilábalás érdekében bizony súlyos terhek várnak az amúgy sem könnyen élő kis- és középjövedelmű rétegekre. A többségre. Az a figyelemre méltó esemény, hogy a kormányfő még karácsony előtt lemondott az MSZP elnökségi tagságáról miután a pártelnökség csak bizonyos megszorításokkal fogadta el a kormány javaslatát —, a koalíciós kormányzás küszöbére érkezett magyar parlamentarizmus újabb s tán nem egyetlen dilemmáját veti fel jelesül azt, hogy a választópolgárok érdekeit képviselő pártok között gazdaságpolitikai indíttatásból egyetlenegy sem vállalja majd fel teljes mértékben a leendő koalíciós kormány válságmenedzselő programját. S ki tudja, ezzel akár át is eshetünk a korábbi pártállam öszvér túloldara. /---------------------------------------------------------------------------LAKOSSÁGI DOTÁCIÓK Kinek mennyit és miért? Kíváncsi a Világbank (1—4.) ADÓRENDSZER Áfa itt, áfa ott.. . (1., 6.) Építkezzünk adó nélkül (6.) KELET-EURÓPA Egy összeomlás anatómiája: „Ó, mert oly későn . . (3.) KÜLGAZDASÁGI KAPCSOLATOK Külföldi segítség: Mire fordítják? (4.) EK-társulás: Remény vagy cél? (5.) STATISZTIKA Adattükör (8.) ______________________________ -----------TARTALOM----------- SZANÁLÁS ... és szanálás lesz-e? (6.) PRIVATIZÁCIÓ Zavaros megegyezés; A vagyonvédelem módja; Az Állami Vagyonalap (7.) HELYI ÖNKORMÁNYZATOK A helyi érdekérvényesítés; Megyék helyett tartományok? (8.) JEGYZET Az öszvér túloldala (2.) Az óra körbejár (5.) Rögeszme (7.) INDEX A FIGYELŐ 1989. évi számaiban megjelent írások jegyzéke (10-11.) ---------------------------------------------------------------------------- MŰKÖDŐTŐKE-BEHOZATAL A hiteléhség veszélyei (9.) MEZŐGAZDASÁG Agrár „ki mit tud" (12.) NEMZETKÖZI GAZDASÁG Légitársaságok a világpiacon: Csata a levegőben (12.) Brazília: autó-nagyhatalom — Hogyan csinálják? Nézőpont; Körkép (13.) PÉNZ- ÉS TŐKEPIAC (15—16.) VÁLLALKOZÓK — VÁLLALKOZÁSOK Kft.-k és a társadalombiztosítás; Alacsony biztosítási kultúra; Változott adórendszer; Felhívás (24.) J FÓRUM Utolsó lehetőség? Szeretnék a két és fél millió elnyomorított nyugdíjastársam nevében szólni a világkiállítás dolgában. Ebből le lehet vonni mintegy ezer embert, akik éppen a tönkretétel alapján „érdemelték” ki busás nyugdíjukat. Hogy nincs megbízásom milliók nevében beszélni, ne zavarjon senkit, mert másoknak sincs kiállítási hangulatot kelteni, még akkor sem, ha netán megszerzik az Országgyűlés jóváhagyását. Ez az együttes — láttuk Bős—Nagymaros ügyében — képes elszomorító teljesítményekre is. Apropó, Országgyűlés, illendő-e ezt a kérdést most előterjeszteni és afféle „csak egy nap a világ” hangulatban dönteni? Azt hiszem, nem! Nézzük azonban a „sógorok” szemszögéből a dolgot. Nem akarok visszanyúlni a történelembe, de ez soha sem volt jó ómen. Még akkor sem, amikor nagyon jóban voltunk, például az 1867-es kiegyezés után. Nekem mindenesetre feltűnő ez a közösködni akarás. Sőt, politikailag meg is értem, de már vállalkozási oldalról nagyon gyanús. Erre könnyen ráfizethetünk, sőt csak ráfizethetünk, amint erre a Kopint- Datorg (FIGYELŐ, 1989/49. szám) rá is mutatott. Gyanús: amikor a közelmúltban felröppent egy hír, hogy valami arab szervezet mesés összeget ajánlott fel az osztrákoknak, sokan azt gondolták, hogy ez közös pénz lesz. De azután nem csak az öszszeg csökkent, az illúzió is. Vagyis: „közös lónak, túrós a háta”. Jó lenne, ha a gazdasági kérdésekben a földön maradnánk és nem kevernénk bele hitelvi kérdéseket. Másfelől, nálunk még alig tudunk nemzetközi színvonalú és saját érdekeinket meg is védő szerződéseket kötni. Nem tudok megszabadulni a gondolattól, hogy itt egy szép bukás illúziója lebeg a lelkesek szeme előtt, amellyel tele van történelmünk és senkinek sem fájt, hogy mi lesz a néppel. Mintha ez lenne a legutolsó lehetőség, mintha soha többé nem szerveznének világkiállítást. Talán meg kellene várni, hogy kikapaszkodjunk a gödörből. De talán még akkor is túlzás egy ilyen kis országnak efféle vállalkozásba fognia. Nevetséges az a hivatkozás, hogy a múlt század végi Franciaország, noha padlón volt gazdasága, egymás után két világkiállítást is szervezett. Tipikus sztálinista gondolkodás: nem nézni az arányokra. Legfeljebb azt kérdezi az ember, vajon a Szovjetunió miért nem rendez világkiállítást, hiszen ez még a válság morzsáiból is kitelne. Semmi kifogásom, ha majd ezt a rendezvényt 20-30 év múlva szeretnénk megrendezni. Most azonban nem szabad kockáztatni! Túl sokan élünk már ehhez vonal alatt. Még a személyi oldalról egy-két szót. Teljesen érthetetlen, és nemcsak nekem, hogy miért kell fontos dolgokat rendelkezési állományba helyezett, már egyszer a „pályáról” lehívott személyekkel megoldani. Mivel nem egy személyről van szó, nincs értelme az ügy kapcsán az egyébként is ismert személyt megnevezni. Az kétségtelen, hogy bár bizonyára nagyon tehetséges, a közvélemény szimpátiáját aligha nyerte el. Ezt nemcsak a mostani kortestevékenység, de előbbi teljesítményei alapján, nagyon jól meg lehet állapítani. Legalább azt az alapigazságot — igaz, ez az orfeum világában érvényes —, hogy „új műsorhoz új férfi kell", tartanánk be. De voltaképpen nem is személyekről van szó. Egész iskolák működnek rendkívül furán. Mert amit megértenek, azt képtelenek gondolatilag, módszertanilag megvalósítani. Ez az egész „húzd meg, ereszd meg” kormányzati módszer a háttérben lévő iskolák eredménye. Innen nézve egy fiskális szemléletnek a világkiállítás mellé állása — mert legalább valaki egyszer felkiáltott volna, hogy ez sem megy —, több, mint gyanús, így azután egy országos rejtvény festői vagyunk: ha már semmire sincs pénz, ha már a költségvetés tovább nem csökkenthető a kiadási oldalon, honnan veszik majd azt a bizonyos 60-70 milliárdot, amikor ön párttag, vagy szavazó? Egy politikai struktúra felső építményét könnyű gyorsan átalakítani, de a gondolkodásmódja sokáig velünk marad. Ez jutott eszembe, amikor arról jöttek a hírek, hogy a politikai pártok alkudoznak a részükre biztosított közös kasszából való részesedésükön. A pártemberek pártemberek maradnak, ők csak tagokban tudnak gondolkodni. Számukra más fel sem merülhetett: a taglétszám alapján kell a pénzt elosztani. Én ezt a legrosszabb megoldásnak tartom. Miért? A társadalomnak egyáltalán nincs szüksége arra, hogy sokan legyenek párttagok. Ahogyan nem az a fontos, hogy hány tonna szenet termelünk, hanem az, hogy mennyi kalóriát, nem az a fontos, hogy hány igazolt párttag van az országban, hanem hogy legyen politikailag érett közvéleményünk, s az állampolgárok ne hagyják magukat az orruknál fogva vezetni. Ha nemcsak a deklarált alkotmányunk alapján leszünk demokrácia, hanem az lesz a politikai kultúránk, akkor tízszer annyi tagja lesz a különböző sportegyesületeknek, mint a pártoknak. Ne lepődjenek meg: ez a nyugat-európai arány. A szavazatra jogosultak között 4-5 százalék a párttagok, 40-50 százalék a sportegyesületi tagok aránya. Az NSZK- ban a négy legismertebb ember között három a sportoló! Tudom, az értelmiségi sznobok ezt a modellt elkerülendőnek tartják, mégis oda vágynak állásba, odautaznak mint turisták, annak az országnak a valutáját gyűjtik, amelyre ez a „deformált” szemlélet a jellemző. Az is köztudott, hogy a szélsőséges pártoknak aránylag sok a tagjuk, kevés a szavazójuk. A szélsőséges politikai gondolkodású embereket az jellemzi, hogy túlértékelik a politizálásuk jelentőségét, nem elégszenek meg azzal, hogy szavaznak, hanem szükségük van elvbarátaik közösségére is. Ezzel szemben a középpártokat mindenütt az jellemzi, hogy kevés a taglétszámuk, de sok a szavazójuk. Ebből következően, akik a tagok száma alapján akarják a politikai pártok között a pénzt elosztani, azok azt akarják, hogy politikai életünkben a szélsőséges pártok részesüljenek megkülönböztetett anyagi támogatásban. Értesülésem szerint arról is vita folyt, hogyan ellenőrizzék a tényleges taglétszámot. Ebben is a tervgazdálkodási gyakorlat továbbélését látom. Hinni abban, hogy a nem ellenőrizhetőt is ellenőrizni kell. Az fel sem merül, hogy ami nem ellenőrizhető, az ne legyen mérce. Eddig csak az volt teljes jogú állampolgár, aki a minden hatalmú egyetlen párt tagja volt, ezután csak az, aki valamely párt tagja. Az egyszerű állampolgár meg arra sem jó, hogy a fejkvótába beszámítsák. A fejlett demokráciákra az is általában jellemző, hogy a választásban annál nagyobb a részvételi arány, minél alacsonyabb szintű döntésre kerül sor. A legnagyobb a részvételi arány a helyi választásokban, a legkisebb az országoson. Az állampolgár ugyanis tud számolni, ő tudja, hogy a községben az ő szavazata esetleg egy a százból, tehát nagyon fontos, és döntése a saját tapasztalatain és nem mások propagandáján múlik. Ezzel szemben az országos választáson egy a több millió között. Ez a tapasztalat annak a társadalmi érdeknek is megfelel, hogy a demokrácia alapja nem a parlament, hanem a helyi tanács. A jó parlamenti testület nem sokat ér, ha a helyi tanácsok nem igazi urak a saját portájukon, de ahol erősek a helyi hatalmi szervek, ott tiszavirág-életű a gyenge országgyűlés. Miért nem így látják ezt a mi nagy politikusaink? Egyszerűen azért, mert Tabula váza Az utóbbi hónapokban a FIGYELŐ is többször foglalkozott a régi, kedvezményes kamatozású lakáshitelekkel és a kamatok, illetve törlesztési részletek felemelésének lehetőségével. A kamatrendezés körüli huzavonát általában jogi akadályokkal és a közvélemény ellenállásával indokolják. Függetlenül attól, hogy ezzel a megállapítással alapvetően nem értek egyet, hiszen a kormányzat már számtalanszor bebizonyította, hogy éppen ezzel a két dologgal törődik a legkevésbé, egy további szemponttal én is szeretnék a tárggyal kapcsolatos megfontolásokhoz hozzájárulni. Mivel magam is a vita tárgyát képező, látszólag kedvezményezett réteghez tartozom, az elfogultság vádját elkerülendő mindjárt az elején kijelentem, hogy helyeslem a lakáshitelkamatok hozzáigazítását a mindenkori inflációs rátához. Az ezzel járó többletkiadásokkal készséggel hajlandó vagyok megfizetni, mert ellene vagyok minden olyan preferenciának, amit egyes társadalmi csoportok rovására nyújtanak egy másiknak. Ilyen szempontból tartom méltánytalannak azt is, hogy míg egyrészről helyzetünkkel számot vetve le kellett mondanunk több gyerek vállalásáról, addig az adópolitika révén kénytelen vagyok hozzájárulni a többgyerekes családok családi pótlékához. Valahányszor a minden kényelemmel felszerelt, tágas, 53 négyzetméteres lakásunk magányában, magamat a fejem fölött dübörgő léptek és a surrogó vízvezetékek zajától fejhallgató segítségével szeparálva olvasgatom azokat a cikkeket, melyek a költségvetést terhelő igazságtalan kedvezmények leépítésének lehetőségeit boncolgatják, csodálkozva kell megállapítanom, hogy milyen nagyot fejlődött a kommunisták igazságérzete azóta, hogy közel negyven éve a családunk és még oly sok más család feje fölül elvették a tetőt. Részünkről ez volt az egyedüli oka annak, hogy végül is kénytelenek voltunk igénybe venni az állam kedvezményes hitelezésű vendégszeretetét. Javaslom tehát: csináljunk tabula vázát, adja vissza az állam a polgárainak, amit jogtalanul elvett tőlük: házat, földet, egyéb ingatlanokat és ingóságokat és mi egy tételben megfizetjük, amivel tartozunk. De addig, a jelenlegi körülmények között, amikor a rezsim az egész kifosztott, négy évtizede éhbérért dolgoztatott nemzet adósa, képmutatás az állam részéről minden társadalomnak nyújtott kedvezmény felemlegetése. Egyelőre még a következő generáció nevében is előre megfizettük az államnak minden adónkat és beszélni legfeljebb arról kell, hogy kik és hová herdálták el három generáció örökségét. Ez Magyarországon a társadalmi megbékélés és minden további haladás alapja. ERDEY ZOLTÁN mg. mérnök Tatabánya nek töredéke miatt elviselhetetlen terheket raknak az ország lakosainak vállára? Ezt a „nagy” lehetőséget sürgősen el kell felejteni! MAROSI JÁNOS Szeged 1990. január 4. a helyi választásokban az ő szerepük nem jelentős. A párttagok száma alapján osztozkodók azzal védekezhetnek, hogy a választási eredmények után már ők is a szavazatok alapján akarják a pénzt elosztani. Erre az én válaszom: tegyük ezt már most. Mondjuk ki, hogy minden párt csak előleget vehet fel a választási kasszából, aminek az elszámolása a választási eredmények alapján fog történni. Aki mohó volt, annak a különbözetet kamatostól kell visszafizetnie, aki szerénynek bizonyult, az kamatostól kapja meg a kiegészítést. Az elszámolás legyen nyílt, derüljön ki a közvélemény előtt is, hogy ki értékelte magát a választások előtt túl. Mindez nem boszorkányság, csak arra lenne szükség, hogy vessük már le végleg a régi szemüveget, ne pártban, hanem népben gondolkodjunk. KOPÁTSY SÁNDOR Budapest