Figyelő, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-04 / 1. szám

2 Az öszvér túloldala Őszintén mondom: kíváncsi vagyok, mi lesz az idén. Az önmaguk gyüleke­zetét feloszlatott honatyák elfogadták, hogy belföldi fogyasztásom és külföldi vásárlásaim együttes összege — a ta­valyi növekedés után — csökkenjen, s eközben jelentősen módosuljon a szer­kezete is. Bevallom, egyelőre nem tu­dom meg, hogy hogyan. Aktív családi háztartásomban havi kiadásaim átlagosan 1400-1450 fo­rinttal nőnek személyenként, de ezt 75-85 százalékban kiegyenlítik majd jövedelemtöbbleteim. A 16 százaléknyi átlagos béremelés és a gyermekenként 300 forinttal több családi pótlék. Ha ezeket a mértékeket és arányokat he­lyesnek tekintem és elfogadom, akkor holtbiztos, hogy jövőre szegényebb le­szek. Legalábbis átmenetileg. De az átlagok mögött mind a kiadásoknál, mind a jövedelmeknél nagyok lehetnek a különbségek. A kormány gazdaság­politikai programja pedig azt is írja, hogy a teljesítményeiket jelentősebben javítók, a feltételekhez gyorsabban al­­kalmazkodók életszínvonala javulhat. S végtére is kinek nincsenek tartalé­kai"." Szóval az sincs kizárva, hogy mégis gazdagabb leszek ? Nem akarok ezen ironizálni, mert minden bizonnyal vannak és lesznek olyan társadalmi rétegek, amelyekben a gazdagodás vagy inkább az elszegé­­nyesedés nótámnál nagyobb arányú lesz. Mert hiszen a kormány rákény­szerült a kemény lépésekre, s a gazda­sági összeomlás elkerülése, majd a ki­lábalás érdekében bizony súlyos terhek várnak az amúgy sem könnyen élő kis- és középjövedelmű rétegekre. A több­ségre. Az a figyelemre méltó esemény, hogy a kormányfő még karácsony előtt lemondott az MSZP elnökségi tagságáról miután a pártelnökség csak bizonyos megszorításokkal fo­gadta el a kormány javaslatát —, a koalíciós kormányzás küszöbére érke­zett magyar parlamentarizmus újabb s tán nem egyetlen dilemmáját veti fel jelesül azt, hogy a választópolgárok érdekeit képviselő pártok között gaz­daságpolitikai indíttatásból egyetlen­egy sem vállalja majd fel teljes mérték­ben a leendő koalíciós kormány vál­­ságmenedzselő programját. S ki tudja, ezzel akár át is eshetünk a korábbi pártállam öszvér túloldara. /---------------------------------------------------------------------------­LAKOSSÁGI DOTÁCIÓK Kinek mennyit és miért? Kíváncsi a Világbank (1—4.) ADÓRENDSZER Áfa itt, áfa ott.. . (1., 6.) Építkezzünk adó nélkül (6.) KELET-EURÓPA Egy összeomlás anatómiája: „Ó, mert oly későn . . (3.) KÜLGAZDASÁGI KAPCSOLATOK Külföldi segítség: Mire fordítják? (4.) EK-társulás: Remény vagy cél? (5.) STATISZTIKA Adattükör (8.) ______________________________ -----------TARTALOM-----------­ SZANÁLÁS ... és szanálás lesz-e? (6.) PRIVATIZÁCIÓ Zavaros megegyezés; A vagyonvédelem módja; Az Állami Va­gyonalap (7.) HELYI ÖNKORMÁNYZATOK A helyi érdekérvényesítés; Megyék helyett tartományok? (8.) JEGYZET Az öszvér túloldala (2.) Az óra körbejár (5.) Rögeszme (7.) INDEX A FIGYELŐ 1989. évi számaiban megjelent írások jegyzéke (10-11.) ----------------------------------------------------------------------------­ MŰKÖDŐTŐKE-BEHOZATAL A hiteléhség veszélyei (9.) MEZŐGAZDASÁG Agrár „ki mit tud" (12.) NEMZETKÖZI GAZDASÁG Légitársaságok a világpiacon: Csata a levegőben (12.) Brazí­lia: autó-nagyhatalom — Hogyan csinálják? Nézőpont; Kör­kép (13.) PÉNZ- ÉS TŐKEPIAC (15—16.) VÁLLALKOZÓK — VÁLLALKOZÁSOK Kft.-k és a társadalombiztosítás; Alacsony biztosítási kultúra; Változott adórendszer; Felhívás (24.) J FÓRUM Utolsó lehetőség? Szeretnék a két és fél millió elnyomorított nyugdíjastársam nevében szólni a világkiál­lítás dolgában. Ebből le lehet vonni mint­egy ezer embert, akik éppen a tönkretétel alapján „érdemelték” ki busás nyugdíjukat. Hogy nincs megbízásom milliók nevében beszélni, ne zavarjon senkit, mert mások­nak sincs kiállítási hangulatot kelteni, még akkor sem, ha netán megszerzik az Or­szággyűlés jóváhagyását. Ez az együttes — láttuk Bős—Nagymaros ügyében — képes elszomorító teljesítményekre is. Apropó, Országgyűlés, illendő-e ezt a kérdést most előterjeszteni és afféle „csak egy nap a vi­lág” hangulatban dönteni? Azt hiszem, nem! Nézzük azonban a „sógorok” szemszögé­ből a dolgot. Nem akarok visszanyúlni a történelembe, de ez soha sem volt jó ómen. Még akkor sem, amikor nagyon jóban vol­tunk, például az 1867-es kiegyezés után. Nekem mindenesetre feltűnő ez a közös­ködni akarás. Sőt, politikailag meg is ér­tem, de már vállalkozási oldalról nagyon gyanús. Erre könnyen ráfizethetünk, sőt csak ráfizethetünk, amint erre a Kopint- Datorg (FIGYELŐ, 1989/49. szám) rá is mutatott. Gyanús: amikor a közelmúltban felröppent egy hír, hogy valami arab szer­vezet mesés összeget ajánlott fel az osztrá­koknak, sokan azt gondolták, hogy ez kö­zös pénz lesz. De azután nem csak az ösz­­szeg csökkent, az illúzió is. Vagyis: „közös lónak, túrós a háta”. Jó lenne, ha a gazda­sági kérdésekben a földön maradnánk és nem kevernénk bele hitelvi kérdéseket. Másfelől, nálunk még alig tudunk nemzet­közi színvonalú és saját érdekeinket meg is védő szerződéseket kötni. Nem tudok megszabadulni a gondolat­tól, hogy itt egy szép bukás illúziója lebeg a lelkesek szeme előtt, amellyel tele van tör­ténelmünk és senkinek sem fájt, hogy mi lesz a néppel. Mintha ez lenne a legutolsó lehetőség, mintha soha többé nem szervez­nének világkiállítást. Talán meg kellene várni, hogy kikapaszkodjunk a gödörből. De talán még akkor is túlzás egy ilyen kis országnak efféle vállalkozásba fognia. Ne­vetséges az a hivatkozás, hogy a múlt szá­zad végi Franciaország, noha padlón volt gazdasága, egymás után két világkiállítást is szervezett. Tipikus sztálinista gondolko­dás: nem nézni az arányokra. Legfeljebb azt kérdezi az ember, vajon a Szovjetunió miért nem rendez világkiállítást, hiszen ez még a válság morzsáiból is kitelne. Semmi kifogásom, ha majd ezt a rendez­vényt 20-30 év múlva szeretnénk megren­dezni. Most azonban nem szabad kockáz­tatni! Túl sokan élünk már ehhez vonal alatt. Még a személyi oldalról egy-két szót. Teljesen érthetetlen, és nemcsak nekem, hogy miért kell fontos dolgokat rendelkezé­si állományba helyezett, már egyszer a „pá­lyáról” lehívott személyekkel megoldani. Mivel nem egy személyről van szó, nincs értelme az ügy kapcsán az egyébként is is­mert személyt megnevezni. Az kétségtelen, hogy bár bizonyára nagyon tehetséges, a közvélemény szimpátiáját aligha nyerte el. Ezt nemcsak a mostani kortestevékenység, de előbbi teljesítményei alapján, nagyon jól meg lehet állapítani. Legalább azt az alapigazságot — igaz, ez az orfeum világá­ban érvényes —, hogy „új műsorhoz új fér­fi kell", tartanánk be. De voltaképpen nem is személyekről van szó. Egész iskolák működnek rendkívül fu­rán. Mert amit megértenek, azt képtelenek gondolatilag, módszertanilag megvalósíta­ni. Ez az egész „húzd meg, ereszd meg” kormányzati módszer a háttérben lévő is­kolák eredménye. Innen nézve egy fiskális szemléletnek a világkiállítás mellé állása — mert legalább valaki egyszer felkiáltott vol­na, hogy ez sem megy —, több, mint gya­nús, így azután egy országos rejtvény festői vagyunk: ha már semmire sincs pénz, ha már a költségvetés tovább nem csökkenthe­tő a kiadási oldalon, honnan veszik majd azt a bizonyos 60-70 milliárdot, amikor ön­ párttag, vagy szavazó? Egy politikai struktúra felső építményét könnyű gyorsan átalakítani, de a gondolko­dásmódja sokáig velünk marad. Ez jutott eszembe, amikor arról jöttek a hírek, hogy a politikai pártok alkudoznak a részükre biztosított közös kasszából való részesedé­sükön. A pártemberek pártemberek maradnak, ők csak tagokban tudnak gondolkodni. Számukra más fel sem merülhetett: a tag­létszám alapján kell a pénzt elosztani. Én ezt a legrosszabb megoldásnak tartom. Mi­ért? A társadalomnak egyáltalán nincs szük­sége arra, hogy sokan legyenek párttagok. Ahogyan nem az a fontos, hogy hány tonna szenet termelünk, hanem az, hogy mennyi kalóriát, nem az a fontos, hogy hány iga­zolt párttag van az országban, hanem hogy legyen politikailag érett közvéleményünk, s az állampolgárok ne hagyják magukat az orruknál fogva vezetni. Ha nemcsak a dek­larált alkotmányunk alapján leszünk de­mokrácia, hanem az lesz a politikai kultú­ránk, akkor tízszer annyi tagja lesz a külön­böző sportegyesületeknek, mint a pártok­nak. Ne lepődjenek meg: ez a nyugat-euró­pai arány. A szavazatra jogosultak között 4-5 százalék a párttagok, 40-50 százalék a sportegyesületi tagok aránya. Az NSZK- ban a négy legismertebb ember között há­rom a sportoló! Tudom, az értelmiségi sznobok ezt a modellt elkerülendőnek tart­ják, mégis oda vágynak állásba, odautaz­nak mint turisták, annak az országnak a va­lutáját gyűjtik, amelyre ez a „deformált” szemlélet a jellemző. Az is köztudott, hogy a szélsőséges pár­toknak aránylag sok a tagjuk, kevés a sza­vazójuk. A szélsőséges politikai gondolko­dású embereket az jellemzi, hogy túlértéke­lik a politizálásuk jelentőségét, nem elég­szenek meg azzal, hogy szavaznak, hanem szükségük van elvbarátaik közösségére is. Ezzel szemben a középpártokat mindenütt az jellemzi, hogy kevés a taglétszámuk, de sok a szavazójuk. Ebből következően, akik a tagok száma alapján akarják a politikai pártok között a pénzt elosztani, azok azt akarják, hogy politikai életünkben a szélső­séges pártok részesüljenek megkülönbözte­tett anyagi támogatásban. Értesülésem szerint arról is vita folyt, ho­gyan ellenőrizzék a tényleges taglétszámot. Ebben is a tervgazdálkodási gyakorlat to­vábbélését látom. Hinni abban, hogy a nem ellenőrizhetőt is ellenőrizni kell. Az fel sem merül, hogy ami nem ellenőrizhető, az ne legyen mérce. Eddig csak az volt teljes jogú állampolgár, aki a minden hatalmú egyetlen párt tagja volt, ezután csak az, aki valamely párt tagja. Az egyszerű állampolgár meg ar­ra sem jó, hogy a fejkvótába beszámítsák. A fejlett demokráciákra az is általában jellemző, hogy a választásban annál na­gyobb a részvételi arány, minél alacso­nyabb szintű döntésre kerül sor. A legna­gyobb a részvételi arány a helyi választá­sokban, a legkisebb az országoson. Az ál­lampolgár ugyanis tud számolni, ő tudja, hogy a községben az ő szavazata esetleg egy a százból, tehát nagyon fontos, és dön­tése a saját tapasztalatain és nem mások propagandáján múlik. Ezzel szemben az országos választáson egy a több millió kö­zött. Ez a tapasztalat annak a társadalmi érdeknek is megfelel, hogy a demokrácia alapja nem a parlament, hanem a helyi ta­nács. A jó parlamenti testület nem sokat ér, ha a helyi tanácsok nem igazi urak a saját portájukon, de ahol erősek a helyi hatalmi szervek, ott tiszavirág-életű a gyenge or­szággyűlés. Miért nem így látják ezt a mi nagy politikusaink? Egyszerűen azért, mert Tabula váza Az utóbbi hónapokban a FIGYELŐ is többször foglalkozott a régi, kedvezményes kamatozású lakáshitelekkel és a kamatok, illetve törlesztési részletek felemelésének lehetőségével. A kamatrendezés körüli hu­zavonát általában jogi akadályokkal és a közvélemény ellenállásával indokolják. Függetlenül attól, hogy ezzel a megálla­pítással alapvetően nem értek egyet, hiszen a kormányzat már számtalanszor bebizo­nyította, hogy éppen ezzel a két dologgal törődik a legkevésbé, egy további szem­ponttal én is szeretnék a tárggyal kapcsola­tos megfontolásokhoz hozzájárulni. Mivel magam is a vita tárgyát képező, látszólag kedvezményezett réteghez tarto­zom, az elfogultság vádját elkerülendő mindjárt az elején kijelentem, hogy helyes­lem a lakáshitelkamatok hozzáigazítását a mindenkori inflációs rátához. Az ezzel járó többletkiadásokkal készséggel hajlandó va­gyok megfizetni, mert ellene vagyok min­den olyan preferenciának, amit egyes társa­dalmi csoportok rovására nyújtanak egy másiknak. Ilyen szempontból tartom mél­tánytalannak azt is, hogy míg egyrészről helyzetünkkel számot vetve le kellett mon­danunk több gyerek vállalásáról, addig az adópolitika révén kénytelen vagyok hozzá­járulni a többgyerekes családok családi pótlékához. Valahányszor a minden kényelemmel felszerelt, tágas, 53 négyzetméteres laká­sunk magányában, magamat a fejem fölött dübörgő léptek és a surrogó vízvezetékek zajától fejhallgató segítségével szeparálva olvasgatom azokat a cikkeket, melyek a költségvetést terhelő igazságtalan kedvez­mények leépítésének lehetőségeit boncol­gatják, csodálkozva kell megállapítanom, hogy milyen nagyot fejlődött a kommunis­ták igazságérzete azóta, hogy közel negy­ven éve a családunk és még oly sok más család feje fölül elvették a tetőt. Részünk­ről ez volt az egyedüli oka annak, hogy vé­gül is kénytelenek voltunk igénybe venni az állam kedvezményes hitelezésű vendégsze­retetét. Javaslom tehát: csináljunk tabula vázát, adja vissza az állam a polgárainak, amit jogtalanul elvett tőlük: házat, földet, egyéb ingatlanokat és ingóságokat és mi egy tétel­ben megfizetjük, amivel tartozunk. De ad­dig, a jelenlegi körülmények között, amikor a rezsim az egész kifosztott, négy évtizede éhbérért dolgoztatott nemzet adósa, kép­mutatás az állam részéről minden társada­lomnak nyújtott kedvezmény felemlege­tése. Egyelőre még a következő generáció ne­vében is előre megfizettük az államnak minden adónkat és beszélni legfeljebb ar­ról kell, hogy kik és hová herdálták el há­rom generáció örökségét. Ez Magyarorszá­gon a társadalmi megbékélés és minden to­vábbi haladás alapja. ERDEY ZOLTÁN mg. mérnök Tatabánya nek töredéke miatt elviselhetetlen terheket raknak az ország lakosainak vállára? Ezt a „nagy” lehetőséget sürgősen el kell felejteni! MAROSI JÁNOS Szeged 1990. január 4. a helyi választásokban az ő szerepük nem jelentős. A párttagok száma alapján osztozkodók azzal védekezhetnek, hogy a választási eredmények után már ők is a szavazatok alapján akarják a pénzt elosztani. Erre az én válaszom: tegyük ezt már most. Mond­juk ki, hogy minden párt csak előleget ve­het fel a választási kasszából, aminek az el­számolása a választási eredmények alapján fog történni. Aki mohó volt, annak a külön­­bözetet kamatostól kell visszafizetnie, aki szerénynek bizonyult, az kamatostól kapja meg a kiegészítést. Az elszámolás legyen nyílt, derüljön ki a közvélemény előtt is, hogy ki értékelte ma­gát a választások előtt túl. Mindez nem bo­szorkányság, csak arra lenne szükség, hogy vessük már le végleg a régi szemüveget, ne pártban, hanem népben gondolkodjunk. KOPÁTSY SÁNDOR Budapest

Next