Figyelő, 1991. június-szeptember (35. évfolyam, 23-39. szám)
1991-06-06 / 23. szám
VÁLSÁGHELYZET — DOLLÁRBAN SZÁMOLVA Az a tény, hogy a magyar kormány- és szakértői küldöttségek, bankok és vállalatok képviselői egymást váltva utaznak Moszkvába és szerte a Szovjetunióba, valamilyen pénzkímélő mechanizmust szorgalmazva — visszamenőleg is jól minősíti az áttéréssel kapcsolatos reményeket. Miként az is, hogy mindenki aggódva figyeli: a szovjet központi szervek a mi dollárfizetéseinknek éppen mekkora töredékét hajlandók visszaforgatni magyar áruk vásárlására, hogy mit ígérnek a barterforgalom korlátainak oldására nézve vagy, hogy mi lesz a sorsa az elvileg dollárra átváltott rubelköveteléseinknek. A DONTŐ OK A magyar—szovjet gazdasági kapcsolatokban bekövetkezett csőd nemcsak, sőt elsősorban nem is mechanizmusprobléma. A döntő ok a szovjet gazdaság általános válsága, illetve a Kelet-Európával, s benne Magyarországgal szemben képviselt szovjet kereskedelmi magatartás. A Szovjetunió az utóbbi időben alapjaiban megrendült nyugati fizetési mérlegét a Kelet-Európából begyűjtött devizával törekszik enyhíteni, legalábbis kezelhető keretek között tartani. Arról viszont, hogy miként funkcionál egy, a fizetőképesség puszta fenntartásának alárendelt gazdaságpolitika — nekünk is bőséges tapasztalataink vannak. S ehhez hozzá kell tenni, hogy a Szovjetunió esetében egy kiélezett belpolitikai csatározásokkal terhelt, a szétesés veszélyével is birkózó, s Kelet-Európára több tekintetben is „sértődött” nagyhatalomról van szó. Az adott feltételek mellett nem véletlen, hogy míg 1991 első negyedében a Kelet-Európába irányuló szovjet export mintegy 2 milliárd dollárt tett ki, addig az onnan származó dollárelszámolású importja mindössze ennek az egynegyede volt. Ezeknek az arányoknak a fennmaradása esetén, s hozzászámítva, hogy a Szovjetunió eddigi kelet-európai exportjának egy részét Nyugatra tereli át, a Szovjetunió 8—10 milliárd dollár többlet-devizabevételhez jutna. A tulajdonképpeni kérdés az, hogy a Szovjetunió erről a devizaforrásról le tud-e, illetve le akar-e mondani? Saját elhatározásából vagy a mi kérésünkre aligha. Annál is kevésbé, mert az adott kereskedelmi magatartásnak a Szovjetunió számára a devizaszerzésen kívül egyéb hozadékai is vannak. Egyrészt a kelet-európai forgalmi helyzet akarva-akaratlan egyfajta „bemutatót” is jelent az elszakadni kívánó szovjet köztársaságok számára. Másrészt a Szovjetunió ily módon jelentősen megcsapolhatja a többi keleteurópai ország által élvezett segélyeket és a kedvezőbb külső finanszírozási forrásokat. S egyben meggyőzően tudja bizonyítani, hogy a Szovjetunió masszív közvetlen nyugati megsegítése nélkül Kelet-Európa egészében sincs gazdasági és politikai stabilitás. Harmadrészt, a kelet-európai országokra, az adott körülmények között, a további nagyfokú recessziótól és munkanélküliségtől való félelem miatt nagy nyomás nehezedik a hitelben történő export folytatására. Nem az a helyzet tehát, hogy a dollárelszámolásos rendszer időleges technikai és funkciózavarokkal küszködik. Sőt, szovjet szempontból kezdettől fogva nagyon is jól működik. Éppen ezért nem igazán értem azt a gondolatmenetet, hogy a jelenlegi mechanizmus fenntartása a Szovjetuniónak sem érdeke, sem pedig azt az érvet, miszerint a szovjet kapcsolatainkban lévő gondok úgymond függetlenek lennének az áttéréstől. A döntő ok valóban nem önmagában az áttérés. A kíméletlen szovjet erőforrás-bevonási, illetve devizabegyűjtési törekvésekhez azonban éppenséggel a dollárelszámolás játékszabályai biztosítják a lehető legkedvezőbb kereteket és feltételeket. Nem piaci-esztétikai megfontolásokból utasította el mind ez idáig a szovjet fél a különböző klíringkonstrukciók kialakítását célzó javaslatokat, és tette működésképtelenné a csehszlovák és bolgár viszonylatú klíringmegállapodásait vagy az indikatív listákon alapuló kvázi-klíringeket. Nem véletlenül korlátozta a minimumra a barterüzleteket és lehetetlenítette a köztársaságokkal való közvetlen kapcsolatokat. A szabad devizás rendszertől eltérő mechanizmusok mellett nem sok értelme lenne az exportbevételek 40 százalékát kitevő adósságszolgálati befizetési kötelezettségnek sem. Mindezek a tényezők egy és ugyanazon logika és stratégia megjelenési formái a mechanizmusban. A Szovjetunió minden bizonnyal akkor is áttért volna a dollárelszámolásra, ha ezt mi nem javasoljuk. A kérdés csupán az, hogy ezt nekünk miért kellett siettetnünk, lemondva egy, a többi kis KGST-országgal együtt képviselhető kedvezőbb tárgyalási pozícióról, músásra való áttérésének a hatásai kibogozhatatlanul öszszefonódva és egymást is erősítve jelentkeznek. Mindenesetre az élet e téren is jórészt rácáfolt az előzetes várakozásokra. Méghozzá kettős értelemben. Egyfelől a magyar—szovjet kereskedelem átrendeződése és ennek várható makrogazdasági terhei lényegesen meghaladják még a borúlátóbb, korábban merő ijesztgetésnek minősített szakértői becsléseket is. Másfelől viszont a magyar gazdaság az 1990. évi forgalomcsökkenésre meglepően kedvezően reagált s nem várt mértékű piacváltást valósított meg a nyugati, s ezen belül is a fejlett országok piacai irányába. Ennél is nagyobb meglepetést okozott, hogy a fizetési mérleg nemcsak 1990-ben, hanem 1991 első öt hónapjában is aktívummal zárult, annak ellenére, hogy a várt szovjet piaci megrázkódtatások egyik kitüntetett pontja a fizetési mérleg alakulása. Mi is áll e nyilvánvalóan paradox kép mögött? Mindenekelőtt az, hogy a keleti kereskedelem összeomlásából adódó sokkhatások oroszlánrésze egyelőre még el sem érte a magyar gazdaságot. Sőt, igazából az eddigi hatásokat sem „tudtuk le” az időközben végbement piacváltással és termeléscsökkenéssel. A kedvezőtlen piaci hatások tetemes részét egyéb, nem valós alkalmazkodást, hanem inkább problémaelodázást jelentő módszerekkel ellensúlyoztuk. Ennek egyik változata az 1990 második félévétől napjainkig a Szovjetunióba kiáramlott mintegy 1 milliárd rubel értékű többletexport volt, ami lényegében egy bizonytalan sorsú forráskihelyezés. Egy másik alkalmazkodáshelyettesítő „megoldást” képviselt ez idáig a piacát vesztett termelésnek a raktárkészleteket több száz millió dollár értékben gyarapító növelése. A szerkezeti feszültségek átmeneti lefojtásának további, részben az előbbiből is táplálkozó formája, a sorban állások növekedése, illetve tágabb értelemben a veszteségeknek a mechanizmus egészében való elrejtése, illetve „feloldása”. Ezeket a sajátos reagálásokat és az érintett államigazgatási szerveket természetesen el lehet és el is kell marasztalni, de illik hozzátenni, hogy e „megoldások” nélkül a ténylegesnél lényegesen nagyobb termelés-visszaesés és munkanélküliség-növekedés következett volna be. Az tehát, hogy az eddigi külpiaci hatásokat viszonylag kis makroökonómiai megrázkódtatásokkal úsztuk meg, csak a fentiekkel együtt igaz, így nem tartom igazán meggyőzőnek azt az érvet sem, hogy a KGST-piac és ezen belül a szovjet piac aránya 1990-ben már oly mértékben lecsökkent és a piacváltás olyannyira megvalósult, hogy a további forgalomcsökkenés már nem okozhat sokkhatásokat. Még korlátaiba ütközik vagy amelyet követően a piac- illetve szerkezetváltás forrásai reménytelen szintre apadnak? E küszöbértékeket ugyan előre pontosan bemérni nem lehet, de elkerülni azokat mindenképpen célszerű volna. A vártnál nagyobb recesszió természetesen nem enyhíti az egyéb kedvezőtlen makrogazdasági hatásokat. A potenciális fizetésimérleg-veszteség mértékét ugyan közvetlenül mérsékli, de erősíti a költségvetési deficit és az infláció növekedése, valamint a pénzügyi fegyelem lazulása irányába ható tényezőket. Ugrásszerűen megnő a sorban állások és a banki kétes kinnlevőségek állománya, nagymértékben leértékelődnek a piacaikat vesztett vállalatok eszközei. Az így kialakuló makrogazdasági feltételrendszer rontja a privatizáció gyorsításának, valamint a hatékony vállalatok és a magánszektor fejlődésének az esélyeit is. Egészében véve a szovjet és a kelet-európai kereskedelem további drasztikus zsugorodása alapjaiban veszélyezteti a magyar stabilizációt és a piacgazdasági átmenetet egyaránt. Úgy gondolom, ezt a veszélyt pusztán optimizmussal nem lehet közömbösíteni. AMIÉRT HARCOLTUNK A Szovjetunióba irányuló magyar export drasztikus visszaesése egy más összefüggésben sem független a dollárelszámolás játékszabályaitól. A nyugati cégekkel való azonos versenyhelyzet — amelyeket ugyancsak mi harcoltunk ki magunknak — alapesetként eleve hátrányos helyzetbe hozza a magyar exportőröket. A szovjet gazdaság válsághelyzetének és a dollárelszám 1991. JÚNIUS 6. GAZDASÁGPOLITIKA RECESSZIÓ!! Egyrészt, a gazdaság — mint láttuk — még a korábbi piaci átrendeződéseket is csak részben emésztette meg. Másrészt (a tavalyi) hivatalos transzferábilis rubel/dollár árfolyamon kimutatott piaci részesedések erősen torzítottak. A KGST-, illetve szovjet piaci kötődésünk — volumenekben kifejezve — ennél sokkalta erősebb maradt. Harmadrészt, hiba lenne az eddigi piacváltási folyamatokat mechanikusan előrevetíteni. Hozzá kell tenni, hogy a piacváltás is csak akkor és annyiban tartós megoldás, ha az megfelelő szerkezeti és hatékonysági jellemzőkkel párosul. Ebben a konkrét feltételrendszerben merül fel a destabilizálódás más tényezőivel együtt a szovjet dollárelszámolású export ez évi 50—70 százalék közötti visszaesésének a perspektívája. Ez, az adott mértéket tekintve legalábbis, senki által nem várt fejlemény, jelentősen átrendezi az áttéréstől eredetileg várt makroökonómiai következmények szerkezetét. A megrázkódtatások döntő következménye a recesszió, a (megtermelt) GNP hivatalosan becsült csökkenése az exportcsökkenés mértékének függvényében 5—10 százalék között mozog. A várható recesszió mértéke önmagában is nyugtalanító kérdéseket vet fel. Hol vannak a magyar gazdaságban a recessziónak azok a küszöbértékei (s ezeket 1991-ben átlépjük-e), amelyeken túl a termelés-visszaesés öngerjesztő, kumulatív folyamattá válik, amelytől kezdve a belső fogyasztáscsökkenés a társadalmi és a politikai tűrőképes KI VISZI EL A... A kormányzat és közvetve a politika hihetetlenül nehéz döntések sorozata előtt áll. Megvallom, nekem nincsenek olyan kész receptjeim, amelyeket csak következetesen meg kellene valósítani. Két dolgot viszont biztosan tudok. Egyrészt a feladatok összehasonlíthatatlanul összetettebbek annál, minthogy azokat „az állammal ki — a piaccal be”, no meg a „Keletről ki — Nyugatra be” gondolkodási és javaslati szinten kezelni lehessen. Másrészt a konkrét döntésekért és azok következményeiért a felelősséget nem a tanácsadó szakértőknek és kutatóknak, hanem a döntéshozóknak kell viselniük. A kormányzatnak a válságmenedzselésre való felkészülés mellett is mindent meg kell tennie azért, hogy a kialakuló válsághelyzetet egyáltalán kezelhető keretek között tartsa. Ennek érdekében a szovjet féllel is a döntéshozatal valamennyi szintjén tárgyalni és kezdeményezni kell. Állandóan keresve az új együttműködésre kész és fizetőképes partnereket, kapcsolattartási formákat, a forgalmi öszszeomlást enyhítő mechanizmusmegoldásokat. Nem valószínű, hogy ezek az erőfeszítések átütő sikerrel járnának. A szovjet fél menetrendszerű ígéreteit is (az újabb nagymérvű akkreditív nyitásokra, a barterkapcsolatok liberalizálására stb.) célszerű erős fenntartásokkal kezelni. Komolyabb fordulatra esélyt mindenekelőtt abban látok, ha a Szovjetunió a közeljövőben jelentős nyugati támogatásban részesül. Ez több összefüggésben is (a szovjet fizetési mérlegfeszültségek mérséklése, a segélyprogramokba való bekapcsolódás, új mechanizmusmegoldások stb. révén) a belső kelet-európai kapcsolatok normalizálódásának irányába hatna. Illúziókat azonban erre a lehetőségre sem szabad építeni. A válsághelyzet oldásában jelentős feladatok hárulnak a közvetlenül érintett gazdálkodókra is. A bartertilalom alóli kivételek, a vegyes vállalati forma, a banki kapcsolatok, a köztársasági és helyi piacok, a nemzeti valuták bekapcsolása, a nyugati közvetítők igénybevétele, a nyugati projektumokban való részvétel stb. adta lehetőségek kihasználásával a vállalatok és a bankok a saját hatáskörükben és kockázatukra részben a mai körülmények között is számos kiskaput, illetve fizetőképes piacokat tárhatnak fel. Egy dolgot azonban biztosan nem szabad megtenniük: kellő fizetési biztosítékok nélkül exportálni. Látni kell azonban, hogy a gazdaságdiplomácia és a vállalati szféra erőfeszítései jó esetben is csak a forgalom-visszaesés mérséklését, a válságkezelés jobb esélyeit, de nem a válsághelyzet elkerülését eredményezhetik. A válságmenedzselés egyik központi feladata a tartósan piacát vesztett és hatékony piacváltásra képtelen struktúrák és nagyszervezetek felszámolása lesz. Ez aktív állami szerepvállalás nélkül nem megy, részben ennek a beavatkozásnak a közvetlen gazdaságpolitikai hordereje és következményei miatt, részben pedig azért, mert a felszámolások rövid távú veszteségei jelentős mértékben az államháztartást terhelik. Elképzelhetetlennek tartom, hogy a bankszférára is óhatatlanul átgyűrűző válsághatásokat állami közreműködés nélkül kezelni lehetne. A régi struktúrák leépítése fájdalmas, várhatóan nem kis társadalmi ellenállást kiváltó folyamat lesz. Ehhez erőt mindenekelőtt az a tudat adhat, hogy a szerkezeti válság hagyományos gócpontjainak, a piaci mechanizmusokat is nagymértékben torzító veszteségtermelő központoknak a felszámolása a szovjet piaci összeomlás nélkül is kikerülhetetlen. No meg az, hogy az előbb-utóbb megújhodó szovjet piac is más termékeket, szervezeti és kapcsolattartási formákat, valamint mechanizmusokat fog igényelni. SZEGVÁRI IVÁN 3