Figyelő, 1991. június-szeptember (35. évfolyam, 23-39. szám)

1991-06-06 / 23. szám

VÁLSÁGHELYZET — DOLLÁRBAN SZÁMOLVA Az a tény, hogy a magyar kormány- és szakértői küldöttsé­gek, bankok és vállalatok képviselői egymást váltva utaz­nak Moszkvába és szerte a Szovjetunióba, valamilyen pénzkímélő mechanizmust szorgalmazva — visszamenő­leg is jól minősíti az áttéréssel kapcsolatos reményeket. Miként az is, hogy mindenki aggódva figyeli: a szovjet központi szervek a mi dollárfizetéseinknek éppen mekko­ra töredékét hajlandók visszaforgatni magyar áruk vásárlá­sára, hogy mit ígérnek a barterforgalom korlátainak oldá­sára nézve vagy, hogy mi lesz a sorsa az elvileg dollárra átváltott rubelköveteléseinknek. A DONTŐ OK A magyar—szovjet gazdasági kapcsolatokban bekövetke­zett csőd nemcsak, sőt elsősorban nem is mechanizmus­probléma. A döntő ok a szovjet gazdaság általános válsá­ga, illetve a Kelet-Európával, s benne Magyarországgal szemben képviselt szovjet kereskedelmi magatartás. A Szovjetunió az utóbbi időben alapjaiban megrendült nyu­gati fizetési mérlegét a Kelet-Európából begyűjtött devizá­val törekszik enyhíteni, legalábbis kezelhető keretek kö­zött tartani. Arról viszont, hogy miként funkcionál egy, a fizetőképesség puszta fenntartásának alárendelt gazdaság­­politika — nekünk is bőséges tapasztalataink vannak. S ehhez hozzá kell tenni, hogy a Szovjetunió esetében egy kiélezett belpolitikai csatározásokkal terhelt, a szét­esés veszélyével is birkózó, s Kelet-Európára több tekin­tetben is „sértődött” nagyhatalomról van szó. Az adott fel­tételek mellett nem véletlen, hogy míg 1991 első negyedé­ben a Kelet-Európába irányuló szovjet export mintegy 2 milliárd dollárt tett ki, addig az onnan származó dollárel­számolású importja mindössze ennek az egynegyede volt. Ezeknek az arányoknak a fennmaradása esetén, s hozzá­számítva, hogy a Szovjetunió eddigi kelet-európai export­jának egy részét Nyugatra tereli át, a Szovjetunió 8—10 milliárd dollár többlet-devizabevételhez jutna. A tulajdonképpeni kérdés az, hogy a Szovjetunió erről a devizaforrásról le tud-e, illetve le akar-e mondani? Saját elhatározásából vagy a mi kérésünkre aligha. Annál is ke­vésbé, mert az adott kereskedelmi magatartásnak a Szov­jetunió számára a devizaszerzésen kívül egyéb hozadékai is vannak. Egyrészt a kelet-európai forgalmi helyzet akar­­va-akaratlan egyfajta „bemutatót” is jelent az elszakadni kívánó szovjet köztársaságok számára. Másrészt a Szovjet­unió ily módon jelentősen megcsapolhatja a többi kelet­európai ország által élvezett segélyeket és a kedvezőbb külső finanszírozási forrásokat. S egyben meggyőzően tudja bizonyítani, hogy a Szovjetunió masszív közvetlen nyugati megsegítése nélkül Kelet-Európa egészében sincs gazdasági és politikai stabilitás. Harmadrészt, a kelet-euró­pai országokra, az adott körülmények között, a további nagyfokú recessziótól és munkanélküliségtől való félelem miatt nagy nyomás nehezedik a hitelben történő export folytatására. Nem az a helyzet tehát, hogy a dollárelszámolásos rend­szer időleges technikai és funkciózavarokkal küszködik. Sőt, szovjet szempontból kezdettől fogva nagyon is jól működik. Éppen ezért nem igazán értem azt a gondolatme­netet, hogy a jelenlegi mechanizmus fenntartása a Szovjet­uniónak sem érdeke, sem pedig azt az érvet, miszerint a szovjet kapcsolatainkban lévő gondok úgymond függetle­nek lennének az áttéréstől. A döntő ok valóban nem önma­gában az áttérés. A kíméletlen szovjet erőforrás-bevonási, illetve deviza­begyűjtési törekvésekhez azonban éppenséggel a dollárel­számolás játékszabályai biztosítják a lehető legkedvezőbb kereteket és feltételeket. Nem piaci-esztétikai megfontolá­sokból utasította el mind ez idáig a szovjet fél a különbö­ző klíringkonstrukciók kialakítását célzó javaslatokat, és tette működésképtelenné a csehszlovák és bolgár viszony­­latú klíringmegállapodásait vagy az indikatív listákon ala­puló kvázi-klíringeket. Nem véletlenül korlátozta a mini­mumra a barterüzleteket és lehetetlenítette a köztársasá­gokkal való közvetlen kapcsolatokat. A szabad devizás rendszertől eltérő mechanizmusok mellett nem sok értel­me lenne az exportbevételek 40 százalékát kitevő adósság­­szolgálati befizetési kötelezettségnek sem. Mindezek a té­nyezők egy és ugyanazon logika és stratégia megjelenési formái a mechanizmusban. A Szovjetunió minden bizonnyal akkor is áttért volna a dollárelszámolásra, ha ezt mi nem javasoljuk. A kérdés csupán az, hogy ezt nekünk miért kellett siettetnünk, lemondva egy, a többi kis KGST-országgal együtt képviselhető kedvezőbb tárgyalási pozícióról, músásra való áttérésének a hatásai kibogozhatatlanul ösz­­szefonódva és egymást is erősítve jelentkeznek. Minden­esetre az élet e téren is jórészt rácáfolt az előzetes várako­zásokra. Méghozzá kettős értelemben. Egyfelől a ma­gyar—szovjet kereskedelem átrendeződése és ennek vár­ható makrogazdasági terhei lényegesen meghaladják még a borúlátóbb, korábban merő ijesztgetésnek minősített szakértői becsléseket is. Másfelől viszont a magyar gazda­ság az 1990. évi forgalomcsökkenésre meglepően kedve­zően reagált s nem várt mértékű piacváltást valósított meg a nyugati, s ezen belül is a fejlett országok piacai irányá­ba. Ennél is nagyobb meglepetést okozott, hogy a fizetési mérleg nemcsak 1990-ben, hanem 1991 első öt hónapjá­ban is aktívummal zárult, annak ellenére, hogy a várt szov­jet piaci megrázkódtatások egyik kitüntetett pontja a fize­tési mérleg alakulása. Mi is áll e nyilvánvalóan paradox kép mögött? Minde­nekelőtt az, hogy a keleti kereskedelem összeomlásából adódó sokkhatások oroszlánrésze egyelőre még el sem érte a magyar gazdaságot. Sőt, igazából az eddigi hatáso­kat sem „tudtuk le” az időközben végbement piacváltással és termeléscsökkenéssel. A kedvezőtlen piaci hatások tete­mes részét egyéb, nem valós alkalmazkodást, hanem in­kább problémaelodázást jelentő módszerekkel ellensú­lyoztuk. Ennek egyik változata az 1990 második félévétől napja­inkig a Szovjetunióba kiáramlott mintegy 1 milliárd rubel értékű többletexport volt, ami lényegében egy bizonytalan sorsú forráskihelyezés. Egy másik alkalmazkodáshelyette­sítő „megoldást” képviselt ez idáig a piacát vesztett terme­lésnek a raktárkészleteket több száz millió dollár értékben gyarapító növelése. A szerkezeti feszültségek átmeneti le­­fojtásának további, részben az előbbiből is táplálkozó for­mája, a sorban állások növekedése, illetve tágabb értelem­ben a veszteségeknek a mechanizmus egészében való el­rejtése, illetve „feloldása”. Ezeket a sajátos reagálásokat és az érintett államigazga­tási szerveket természetesen el lehet és el is kell marasztal­ni, de illik hozzátenni, hogy e „megoldások” nélkül a tény­legesnél lényegesen nagyobb termelés-visszaesés és mun­kanélküliség-növekedés következett volna be. Az tehát, hogy az eddigi külpiaci hatásokat viszonylag kis makroökonómiai megrázkódtatásokkal úsztuk meg, csak a fentiekkel együtt igaz, így nem tartom igazán meg­győzőnek azt az érvet sem, hogy a KGST-piac és ezen be­lül a szovjet piac aránya 1990-ben már oly mértékben le­csökkent és a piacváltás olyannyira megvalósult, hogy a további forgalomcsökkenés már nem okozhat sokkha­tásokat. Még korlátaiba ütközik vagy amelyet követően a piac- illet­ve szerkezetváltás forrásai reménytelen szintre apadnak? E küszöbértékeket ugyan előre pontosan bemérni nem le­het, de elkerülni azokat mindenképpen célszerű volna. A vártnál nagyobb recesszió természetesen nem enyhíti az egyéb kedvezőtlen makrogazdasági hatásokat. A poten­ciális fizetésimérleg-veszteség mértékét ugyan közvetle­nül mérsékli, de erősíti a költségvetési deficit és az inflá­ció növekedése, valamint a pénzügyi fegyelem lazulása irányába ható tényezőket. Ugrásszerűen megnő a sorban állások és a banki kétes kinnlevőségek állománya, nagy­mértékben leértékelődnek a piacaikat vesztett vállalatok eszközei. Az így kialakuló makrogazdasági feltételrend­szer rontja a privatizáció gyorsításának, valamint a haté­kony vállalatok és a magánszektor fejlődésének az esélye­it is. Egészében véve a szovjet és a kelet-európai kereskede­lem további drasztikus zsugorodása alapjaiban veszélyez­teti a magyar stabilizációt és a piacgazdasági átmenetet egyaránt. Úgy gondolom, ezt a veszélyt pusztán optimiz­mussal nem lehet közömbösíteni. AMIÉRT HARCOLTUNK A Szovjetunióba irányuló magyar export drasztikus vissza­esése egy más összefüggésben sem független a dollárelszá­molás játékszabályaitól. A nyugati cégekkel való azonos versenyhelyzet — amelyeket ugyancsak mi harcoltunk ki magunknak — alapesetként eleve hátrányos helyzetbe hozza a magyar exportőröket. A szovjet gazdaság válsághelyzetének és a dollárelszám 1991. JÚNIUS 6. GAZDASÁGPOLITIKA RECESSZIÓ!! Egyrészt, a gazdaság — mint láttuk — még a korábbi piaci átrendeződéseket is csak részben emésztette meg. Másrészt (a tavalyi) hivatalos transzferábilis rubel/dollár árfolyamon kimutatott piaci részesedések erősen torzítot­tak. A KGST-, illetve szovjet piaci kötődésünk — volume­nekben kifejezve — ennél sokkalta erősebb maradt. Har­madrészt, hiba lenne az eddigi piacváltási folyamatokat mechanikusan előrevetíteni. Hozzá kell tenni, hogy a piac­váltás is csak akkor és annyiban tartós megoldás, ha az megfelelő szerkezeti és hatékonysági jellemzőkkel párosul. Ebben a konkrét feltételrendszerben merül fel a destabi­lizálódás más tényezőivel együtt a szovjet dollárelszámo­lású export ez évi 50—70 százalék közötti visszaesésének a perspektívája. Ez, az adott mértéket tekintve legalábbis, senki által nem várt fejlemény, jelentősen átrendezi az át­téréstől eredetileg várt makroökonómiai következmények szerkezetét. A megrázkódtatások döntő következménye a recesszió, a (megtermelt) GNP hivatalosan becsült csökke­nése az exportcsökkenés mértékének függvényében 5—10 százalék között mozog. A várható recesszió mértéke önmagában is nyugtalaní­tó kérdéseket vet fel. Hol vannak a magyar gazdaságban a recessziónak azok a küszöbértékei (s ezeket 1991-ben át­lépjük-e), amelyeken túl a termelés-visszaesés öngerjesz­tő, kumulatív folyamattá válik, amelytől kezdve a belső fogyasztáscsökkenés a társadalmi és a politikai tűrőképes­ KI VISZI EL A... A kormányzat és közvetve a politika hihetetlenül nehéz döntések sorozata előtt áll. Megvallom, nekem nincsenek olyan kész receptjeim, amelyeket csak következetesen meg kellene valósítani. Két dolgot viszont biztosan tudok. Egyrészt a feladatok összehasonlíthatatlanul összetetteb­bek annál, minthogy azokat „az állammal ki — a piaccal be”, no meg a „Keletről ki — Nyugatra be” gondolkodási és javaslati szinten kezelni lehessen. Másrészt a konkrét döntésekért és azok következményeiért a felelősséget nem a tanácsadó szakértőknek és kutatóknak, hanem a döntés­hozóknak kell viselniük. A kormányzatnak a válságmenedzselésre való felkészü­lés mellett is mindent meg kell tennie azért, hogy a kiala­kuló válsághelyzetet egyáltalán kezelhető keretek között tartsa. Ennek érdekében a szovjet féllel is a döntéshozatal valamennyi szintjén tárgyalni és kezdeményezni kell. Ál­landóan keresve az új együttműködésre kész és fizetőké­pes partnereket, kapcsolattartási formákat, a forgalmi ösz­­szeomlást enyhítő mechanizmusmegoldásokat. Nem való­színű, hogy ezek az erőfeszítések átütő sikerrel járnának. A szovjet fél menetrendszerű ígéreteit is (az újabb nagy­mérvű akkreditív nyitásokra, a barterkapcsolatok liberalizá­lására stb.) célszerű erős fenntartásokkal kezelni. Komolyabb fordulatra esélyt mindenekelőtt abban lá­tok, ha a Szovjetunió a közeljövőben jelentős nyugati tá­mogatásban részesül. Ez több összefüggésben is (a szov­jet fizetési mérlegfeszültségek mérséklése, a segélyprogra­mokba való bekapcsolódás, új mechanizmusmegoldások stb. révén) a belső kelet-európai kapcsolatok normalizáló­dásának irányába hatna. Illúziókat azonban erre a lehető­ségre sem szabad építeni. A válsághelyzet oldásában jelentős feladatok hárulnak a közvetlenül érintett gazdálkodókra is. A bartertilalom alóli kivételek, a vegyes vállalati forma, a banki kapcsola­tok, a köztársasági és helyi piacok, a nemzeti valuták be­kapcsolása, a nyugati közvetítők igénybevétele, a nyugati projektumokban való részvétel stb. adta lehetőségek ki­használásával a vállalatok és a bankok a saját hatáskörük­ben és kockázatukra részben a mai körülmények között is számos kiskaput, illetve fizetőképes piacokat tárhatnak fel. Egy dolgot azonban biztosan nem szabad megtenniük: kellő fizetési biztosítékok nélkül exportálni. Látni kell azonban, hogy a gazdaságdiplomácia és a vállalati szféra erőfeszítései jó esetben is csak a forgalom-visszaesés mér­séklését, a válságkezelés jobb esélyeit, de nem a válság­­helyzet elkerülését eredményezhetik. A válságmenedzselés egyik központi feladata a tartósan piacát vesztett és hatékony piacváltásra képtelen struktú­rák és nagyszervezetek felszámolása lesz. Ez aktív állami szerepvállalás nélkül nem megy, részben ennek a beavat­kozásnak a közvetlen gazdaságpolitikai hordereje és kö­vetkezményei miatt, részben pedig azért, mert a felszámo­lások rövid távú veszteségei jelentős mértékben az állam­­háztartást terhelik. Elképzelhetetlennek tartom, hogy a bankszférára is óhatatlanul átgyűrűző válsághatásokat álla­mi közreműködés nélkül kezelni lehetne. A régi struktúrák leépítése fájdalmas, várhatóan nem kis társadalmi ellenállást kiváltó folyamat lesz. Ehhez erőt mindenekelőtt az a tudat adhat, hogy a szerkezeti válság hagyományos gócpontjainak, a piaci mechanizmusokat is nagymértékben torzító veszteségtermelő központoknak a felszámolása a szovjet piaci összeomlás nélkül is kikerül­hetetlen. No meg az, hogy az előbb-utóbb megújhodó szovjet piac is más termékeket, szervezeti és kapcsolattar­tási formákat, valamint mechanizmusokat fog igényelni. SZEGVÁRI IVÁN 3

Next