Figyelő, 1992. január-március (36. évfolyam, 1-13. szám)

1992-01-02 / 1. szám

Lázár István ÉV­FORDULÓ A Föld és lakói című vaskos kötet —1200 oldalon 1350 fotó! — a Pesti Hírlap ajándéka volt 1938-ban. Az ősi-új Moszkvát friss helyszíni riport mutatta be. A pesti tudósítónak, a sok bon­tás és építkezés láttán, hivatalos kísérője magyaráz: „Ide kaszárnyák jönnek, oda népházak és ott túl, ahol a templom tornya látszik, tízezer gyermekre méretezett árvaházat építenek!” Továbbhaladván, feltűnik egy hatalmas barokk épület, s rögtön erről is szó esik: „Ez a régi idő­ben gyermekmenhely volt, jelenleg a vasmunkások szindikátusának a székháza.” Amire a pesti tudósító, már idehaza, ezt a megjegyzést te­szi: „Ennél igazibb képet Moszkváról nem lehet adni. Majd építenek hatalmas gyermekmenhelyet, de a meglevőt és a régit átalakították pár­tirodává.” Ezt a kis példabeszédet még kölyökkoromban jegyeztem meg a sokezer családba eljutott, s nálunk is agyonforgatott könyvből. És — még a múlt év végén — akkor jutott sokadszor az eszembe, amikor sűrű hírek kergették egymást a nyugdíjasokról. Előbb az következett, hogy egy karácsonyra ígért, egyszeri 3000 forintos juttatásuk erősen le­soványodik. Majd viszont az, hogy 1992-ben összesen 19 százalékos — régen példátlan! — nyugdíjemelés lesz, és a nagyobbik része még márciusban. Az utóbbi kecsegtetés, azzal együtt, hogy ez a mérték a dolgozók fizetésének emeléséhez igazodik, ugyanakkor hangzott el, amikor hirtelen az 1992-es inflációt mindössze 20 százalék alattira prognosztizálták. Hát így megy ez. Olykor persze elkerülhetetlen, hogy amikor egy­szerre folyik a múlt lebontása és a jövő fölépítése, akkor fázisok elto­lódnak, arányok borulnak, és átmenetileg abból is még kevesebb jut, amiből pedig a sokkal több sem lenne elég. .Ahol fát vágnak, ott for­gács is esik”— ez régi mondás (többek közt Sztáliné). Most, 1991 és 1992 fordulóján azonban sok, optimista szó, amely már a közeljövőre ígér kibontakozást, fölívelést, mintha nem hangza­na egészen meggyőzően. Gazdaságunk számos mutatója még rendre lefelé tart Sűrűn citált eredményeknek meg a tartóssága kétes. Egy igen nehéz év után tehát és egy sok tekintetben alighanem még nehe­zebb év előtt elgondolkodtatónak tűntek föl nekem az erőt bizakodást sugalló nyilatkozatok. Már-már arra kezdtem gyanakodni, hogy a kormányhoz közelálló körökben „tudnak valamit,. Éspedig azt hogy úgy a nyár táján előre­hozott választásokat fognak kiírni. Ez persze logikussá tenné a nyugdíj­emelés szokatlan mértékét és kedvező ütemezését, a merész jóslatokat a csökkenő inflációról, a forint-konvertibilitás közeli lehetőségének emlegetését és a többi hasonlót Ám ez a spekuláció nyilván képtelen­ség. Akkor viszont? A keleti piac összeomlott, és tőlünk délre, keletre és északra szinte sehol, semmi nem ígér belátható konszolidációt A privatizáció lassú, és amit mégis hoz, azt elnyeli az állami Moloch. A munkanélküliség megduplázódhat 1992 végére, ami már aligha viselhető el. Idén az adósságszolgálatunk különösen magas. Társult tagságunk a Közös Piacban nem kínál rögtöni előnyöket esélyeket. Mindenre szükségünk volna tehát ami működőképes, és mindenki­re, aki racionálisan működtetni képes. Ehelyett intézményeket iskolá­kat szervezeteket — főként és egészen konkrétan pedig: mezőgazda­­sági üzemeket — fenyeget az a sors, ami számos uradalmat ért 1945-ben, hogy a puszta tégláért és tetőgerendáért szétveretik az egész épületet Mert úgy nekilendült és olyan irányt vett az átalakítás, a rend­szerváltás, hogy már ködbe és szóbabba fúlt a racionális cél, és a fon­tos csak az, hogy ami régi, az többé ne legyen, akkor sem, ha a helyé­re szükséges út még nincsen sehol vagy jobb helyett éppenséggel silá­nyabb. S az út két szélén ledöntött kuglibábuk­­okkal és ok nélkül, vá­­logatatlan leváltott emberek. Némelyik hivatalon a kádereket cserélő orkán már kétszer-háromszor végigsüvített. Eközben az elhangzott ígéretek, idén felére szorítható inflációról, a pénzromlást most már majd kompenzáló fizetésekről, nyugdíjakról, kemény forintról, no meg jogbiztonságról és más ilyenekről? Ezek úgy csengenek, mint annak a hangja, aki magabiztosságot tettetve lép­ked ugyan, ámde igazában roppantul fél a sötétben a temető mellett el­haladni, ezért bátorításul legalább fütyörészik. Farkas Zoltán TOTÁL FÓBIA jobban lehallgatják a telefonomat — fakadt ki a hölgy, ami­kor a készülék beszélgetésünk kellős közepén hirtelen kattog­ni kezdett Majd hallózva köszöntötte a korántsem kedves is­meretlen megfigyelőinket A kattogás azonnal abbamaradt Látod, így megy ez napok óta — tette hozzá. A hölgy egy minisztérium vezető munkatársa, aki kérésemre késő este hívott fel engem — otthon. Éppen valamiféle szörnyen bizalmas kérdést tárgyalhattunk meg — gondolom azt, hogy most éppen ki ki­vel. .. —, amikor a készülék különös zajából neki az kattant be, hogy biztos lehallgatják. Fóbiája tulajdonképpen szót sem érdemelne, ha két napon belül nem figyelmeztettek volna beszélgetés közben legalább féltucatszor ugyanerre, és többnyire államigazgatásban dolgozó isme­rőseim Ha a hasonló fóbiában szenvedő barátaimnak hinni lehet, le­hallgatják a... minisztérium, a ...bank, a... tőzsde vonalait, valamint ellenződ attitűdjükről ismert — ismerhető — közírókat. (Pontos név és cím a szerkesztőségben. Meg hát, a lehallgatóknál — ha vannak.) De az is lehet, hogy csak engem hallgatnak le. Nem tudom. Szerencsére azt sem tudom, milyen jelei vannak, ha működik egy filkészmasina, a vonal kattog, zakatol, mint az úttörővas­út, netán csönget egy picit Régebben azt szoktam volt mondani erre, ha ránk is jut emberük, türelmük és figyelmük, akkor nagy baj nincs, mert annyi anyagot úgysem tudnak feldolgozni, hogy egyszer a mi dossziénkra is sor kerüljön. Telefonon akár a felszabadító albán csapa­tokat is behívhatnánk, mire lelepleznek minket, csapataik már Tököl­nél végharcban állnak. Ez mind nem érdekes. Ám egyik ismerősöm, másmilyen, vagy ha­sonló fóbiából kifolyólag azt mondta erre, tudom-e, hogy mindegyik párt külföldi bankokban tartja a pénzét és hogy különböző rafinált technikákkal igyekszik a lehallgatást a kémkedést kibekkelni. A szabad választások utáni második évben totál fóbiások lettünk. Sajnos, pontosan emlékszem arra, hogy tizenöt éves rádiós pályafu­tásom alatt eddig kétszer kapott el minket ez az általános lehallgatási fóbia, vagy, ha tetszik, üldözési mánia Először a lengyelországi szük­ségállapot elrendelését követően. Másodszor Grósz Károly híres-hír­­hedt sportcsarnoki beszéde, a „fehérterroros” után. Jók voltak-e a meg­érzéseink, avagy tévedtünk, ma sem tudom Ám egy különös eset azért velem is történt — még a nyolcvanas évek legelején. Beuer Ta­más írt egyszer egy átfogó reformtanulmányt, amelyben néhány oldalt szentelt a lengyelországi eseményeknek, s ebben korántsem elítélően emlegette a szolidaritást (Ő akkor már hosszú hónapok óta ki volt tilt­va a Magyar Rádió összes műsoraiból.) Ez az írás az Országos Tervhi­vatal felkérésére született Egyik barátomtól kölcsönkértem a művet, majd a Magyar Rádió és a Világgazdasági Kutató Intézet telefonjain beszéltük meg, mikor viszem vissza a Bauer-tanulmányt és hogyan. Be is dobtam egy zárt borítékban az írást belvárosi lakásának a postalá­dájába. Barátom két órával később már csak a szakadt boríték foszlá­nyait találta meg... Pedig soha senki nem nyúlt a postájához. A Grósz-korszak fóbiája tulajdonképpen Grósz Károly távoztával múlt csak el. De hogyan esünk túl ezen a mostanin? Nem tudom. Pedig nem is oly régen már végigsöpört állami és pénzügyi berke­ken belül egy hisztériahullám, és az el is múlt Ez akkor történt, ami­kor Hegedűs Oszkárt, a Budapest Bank elnök-vezérigazgatóját elmoz­dították és más fejek hullásáról is hallani lehetett. Ez a kollektív köz­­szolgálati hisztéria azonnal véget ért, amikor kiderült, hogy Hegedűs Oszkár utódja Bokros Lajos, volt szocialista párti képviselő, aki Ricar­do Dávid néven írt a Beszélő című szamizdatba. (Egyébként annak idején biztosan lehallgatták őt is. Vagy őt sem) Kinevezése bizalomé­pítő döntés volt, hangulatjavító intézkedés. Akkor talán még el is restelltük magunkat egy kicsit Semmi pánik, nincs itt a vész. Azóta várunk hasonló gesztusokra. Azóta szeretnénk hinni, vaklár­ma csak, hogy a vezető hivatalokban és pénzintézeteknél kis- és nagy­­takarítás folyik, vagy az arculat megváltoztatása, kormányzati eszkö­zökkel. Szeretnénk hinni, hogy az MDF-nek nem azért kell az MNB, mert hat évig a pénzcsapon akarja tartani a kezét, hogy nem azért ültet pártembereket pénzügyi posztokra, mivel így keres ideológiájának anyagi bázist Egyébként az Economist című tekintélyes angol hetilapban különös karikatúra jelent meg erről. Egy pesti gyógyfürdőben, sűrű gödren vagy ködben meztelen pasasok sakkoznak, a képaláírás pedig így szól: Nakedly pushing forward their own men. Szabad fordításban: Meztelenül tologatják a saját bábuikat előre. Az írás Surányi György menesztését taglalja. Nemzetközivé lett volna kis magyar fóbiánk? Su Ferber Katalin_______________ KÖNYV ÉS BALTA elyszín: az írók Boltja, Budapesten. Időpont: decem­ber 5-e, advent harmadik vasárnapja, vagy ahogyan régen hívtuk, ezüstvasárnap. A boltban soha sem lá­tott forgalom, s a könyvárak miatt soha sem látott napi bevé­tel. Nem mindenkinek futja azonban a gyönyörűbbnél gyö­nyörűbb albumokra, így aztán a rekordbevételt némileg csök­kenti a fizetés nélkül eltulajdonított könyvek száma. S az eladók kénytelen-kelletlen, de figyelnek. Nem hiába, mert nyitás után nem sokkal, a harmadik kultúrtörténeti al­1992. JANUÁR 2. hum elrejtése után udvariasan szólnak a kedves nem fizető ve­vőnek. Azaz csak szólnának, mert a tisztelt állampolgár kisur­ran az ajtón. Feltűnés nélküli üldözés kezdődik, s mivel a bolt vezetője sportos alkatú fiatalember, néhány méter után megfogja az albumokat kedvelő urat. S ekkor, visszakísérvén őt a boltba, várván a rendőrség ügyeletesét, döbbenetes lát­vány tárul a bolt dolgozói elé: az úr kabátja alatt hanyagul egy jól megtermett szekerce (régen: fejsze) lapul. A szekerce bármikor kellhet. Jó szolgálatot tesz szinte min­den helyzetben. Véd a hideg ellen, mert ki lehet vágni szük­ség esetén egy fát vele. Véd a boltvezetővel szemben, hiszen nála nincs szekerce. S végül véd a rend őrével szemben is, mert egy szekercével nagyon ügyesen lehet hadonászni. Túl a formaságokon, az úriember távozik. Néhány óra múl­va azonban visszatér. S nem mond többet, mint egyetlen szót: RABLÁS. Márminthogy amit a bolt dolgozói elkövet­tek ellene. Elrabolták tőle ugyanis a könyveit. Hiszen a köny­vek már az ő tulajdonában voltak. Miért? Mert neki van sze­­kercéje. S ha valaki tanmesének gondolná a fentieket, téved. S a ta­nulság ebből nagyon vérszegény. Aki ugyanis kedveli a kul­túrtörténeti albumokat, az még kedvelheti a szekercét is. Sőt, ügyesen is bánhat vele. E két tevékenység ugyanis nem zárja ki egymást.­­ NÉZŐPONTOK Faragó Vilmos G. A. ÚR MAGYAR­­ORSZÁGON D­éry Tibor regényének X. nevű káoszvárosában, ahol G. A úr lépten-nyomon a szétesettség lidércálmú tüne­teibe botlik, minden együtt van ahhoz, hogy álmából ébredvén a város, ismét működni kezdjen szívverése. Közmű­vei vannak, hatalmas házai, közlekedési eszközei, civilizációs intézményei és munkaképes lakói De a közművek kiszámítha­tatlan szeszéllyel működnek, a hatalmas házak szennyes be­ton-galambdúcokká züllöttek, a villamosok mozdultlanul ácso­­rognak a rozsdás síneken (néha tétován elindul egy jármű vagy egy lift, s ugyanilyen tétován megáll), az intézmények nem intéznek, a munkaképes városlakók nem dolgoznak; vala­mi megpattant egyszer a gépezetben, s most semmi sem mű­ködik rendeltetése szerint; a város az anarchia martaléka lett; a lidércálom tartósakt, már ébrenlétként éli át mindenki ezért nincs, aki legalább felsírna vagy felordítana, ahogy rossz álma­inkban szoktunk. Ez a regény a hatvanas években jelent meg, a kritikusok idegenkedve fogadták, az olvasók — az a gyanúm — most se szeretik, hiába a szuggesztív megjelenítést, nem akarják ráis­­meréses olvasmányélményükké fogadni. Érdekes, érd­ekes, de hát ilyen város nem létezik, nekiszabadult képzelet igyekszik ránk tukmálni, túlságosan fiction ez, science nélkül. És most felsorolok néhány úgynevezett „kisebb-nagyobb hazai bosszúságot” szándékosan agyoncsépelteket, amelyeket a sajtóban fejcsóválva, a kabaréban nevetve, a hivatali megnyi­latkozásokban -tudunk a problémáról-megjegyzéssel szok­tunk tudomásul venni; tüneteit sorolom annak, hogy egy esz­köz, egy intézmény, egy úgynevezett létesítmény nem a ren­deltetése szerint működik, esetleg bizonytalanul vagy seho­gyan sem működik, mindenesetre nem úgy, ahogyan várnánk tőle. Itt van mindjárt a sokat emlegetett bolti eladó, aki nem ad el. A boltra ki van írva, hogy ezt meg azt árul a kirakatokban ott az áruminta, a pult mögötti szakembernek a neve is az, hogy eladó. Mégsem ad el. Köszönök, nem fogadja, szólok, nem hallja; látszom, nem lát; kérek, azt mondja: nincs. A bol­tot úgy hívják, mondjuk, autóalkatrész-bolt, s nem gumipelen­kát kérek, hanem autóalkatrészt. Autóalkatrész nincs. Itt van a vendéglátóipar. Amely nem vendégül lár hanem ki tudja, mint, hiszen látszatára sem törekszik annak, hogy örülne, ha lát Vagy a reklám, ő maga mondja azt hogy :kor­szerű lakásba korszerű bútort,­ ezért rohanjak azonnal az ilyen utca kettőbe, olyan Tünde, Csilla vagy Yvette fotelt vehetek, hogy áldani fogom a boltvezető nevét. Kezem-lábam töröm azért, hogy korszerű legyek. Az ilyen utca kettőben kedélybe­teg férfiú fogad, soha életében nem hallott a Tünde fotelról Csillát csak lányban ismer, Yvette-et csak reklámfotón látha­tott volna, de nem olvas újságot Itt a ma végképp sokat emlegetett telefon. Amelyen nem le­het telefonálni. A lift. Amely nem jár. A pontos szolgáltatási (javítási, szerelési ügyintézési) határidő. Amely határtalanul pontatlan. A gyorsan kézbesítendő távirat Amelyet lassan kéz­besítenek. A simán kézbesítendő. Amelyet simán sem kézbesí­tenek. A menetrendszerű pontosság. Amely menetrendszerűt­­lenül sem pontos. A levélzésen bedobandó újság. Amelyet nem dobnak be. A bizonyosság, hogy a hét napjai kiszámítha­tóan követik egymást. Amely bizonytalansággá zavarodik, va­lahányszor csütörtökre tevődik a szombat szombatra a vasár­nap és vasárnapra a hétfő. Sőt itt van a panaszfelvevő hivatal is. Amely, ha felkeressük, maga kezd panaszkodni nekünk. És most néhány kérdés: Képzeljük el magunkat ezekkel a „kisebb-nagyobb hazai bosszúságokkal, de ne a kabaré nézőpontjából hanem társa­dalom-élettani nézőpontból: ha az eladó nem ad el ha a ven­déglő nem vendégel ha a reklám nemlétezőt hirdet ha a tele­fon nem telefonál, ha a posta nem kézbesít mivé szaporodik fel mindez bennünk? Milyen létérzéssé? Milyen magatartás­­reflexeket alakít ki bennünk? Milyen közmorált? Milyen zava­rát a szükséges bizalomnak, ha belenyugszunk abba, ha úgyne­vezett bosszúságainkkal folyton újratermeljük azt az élményt hogy ami rendeltetett valamire, az nem rendeltetése szerint működik? Ezt a néhány kérdést föltettem már egyszer, s ezeket a „ki­sebb-nagyobb hazai bosszúságokat” is felsoroltam, épp tizenöt évvel ezelőtt az Élet és Irodalomban. Mert azt olvastam egy glosszában: új iskola épült a fővárosban, ám padok híján üres termek fogadják a beiratkozott gyerekeket — az intézmény működésképtelen. Hogy miért teszem fel újra e néhány kér­dést? Mert azt olvastam most egy cikkben, hogy feltételek hí­ján iskolák sokasága „sodródik, egyre gyorsuló ütemben a tel­jes lerongyolódás állapotába”— az egész intézményrendszer lesz tehát működésképtelen. Vigasztalódjunk-e azzal, hogy itt azért van, aki felsír vagy felordít ahogy rossz álmainkban szoktunk? 3

Next