Figyelő, 1992. január-március (36. évfolyam, 1-13. szám)
1992-01-02 / 1. szám
Lázár István ÉVFORDULÓ A Föld és lakói című vaskos kötet —1200 oldalon 1350 fotó! — a Pesti Hírlap ajándéka volt 1938-ban. Az ősi-új Moszkvát friss helyszíni riport mutatta be. A pesti tudósítónak, a sok bontás és építkezés láttán, hivatalos kísérője magyaráz: „Ide kaszárnyák jönnek, oda népházak és ott túl, ahol a templom tornya látszik, tízezer gyermekre méretezett árvaházat építenek!” Továbbhaladván, feltűnik egy hatalmas barokk épület, s rögtön erről is szó esik: „Ez a régi időben gyermekmenhely volt, jelenleg a vasmunkások szindikátusának a székháza.” Amire a pesti tudósító, már idehaza, ezt a megjegyzést teszi: „Ennél igazibb képet Moszkváról nem lehet adni. Majd építenek hatalmas gyermekmenhelyet, de a meglevőt és a régit átalakították pártirodává.” Ezt a kis példabeszédet még kölyökkoromban jegyeztem meg a sokezer családba eljutott, s nálunk is agyonforgatott könyvből. És — még a múlt év végén — akkor jutott sokadszor az eszembe, amikor sűrű hírek kergették egymást a nyugdíjasokról. Előbb az következett, hogy egy karácsonyra ígért, egyszeri 3000 forintos juttatásuk erősen lesoványodik. Majd viszont az, hogy 1992-ben összesen 19 százalékos — régen példátlan! — nyugdíjemelés lesz, és a nagyobbik része még márciusban. Az utóbbi kecsegtetés, azzal együtt, hogy ez a mérték a dolgozók fizetésének emeléséhez igazodik, ugyanakkor hangzott el, amikor hirtelen az 1992-es inflációt mindössze 20 százalék alattira prognosztizálták. Hát így megy ez. Olykor persze elkerülhetetlen, hogy amikor egyszerre folyik a múlt lebontása és a jövő fölépítése, akkor fázisok eltolódnak, arányok borulnak, és átmenetileg abból is még kevesebb jut, amiből pedig a sokkal több sem lenne elég. .Ahol fát vágnak, ott forgács is esik”— ez régi mondás (többek közt Sztáliné). Most, 1991 és 1992 fordulóján azonban sok, optimista szó, amely már a közeljövőre ígér kibontakozást, fölívelést, mintha nem hangzana egészen meggyőzően. Gazdaságunk számos mutatója még rendre lefelé tart Sűrűn citált eredményeknek meg a tartóssága kétes. Egy igen nehéz év után tehát és egy sok tekintetben alighanem még nehezebb év előtt elgondolkodtatónak tűntek föl nekem az erőt bizakodást sugalló nyilatkozatok. Már-már arra kezdtem gyanakodni, hogy a kormányhoz közelálló körökben „tudnak valamit,. Éspedig azt hogy úgy a nyár táján előrehozott választásokat fognak kiírni. Ez persze logikussá tenné a nyugdíjemelés szokatlan mértékét és kedvező ütemezését, a merész jóslatokat a csökkenő inflációról, a forint-konvertibilitás közeli lehetőségének emlegetését és a többi hasonlót Ám ez a spekuláció nyilván képtelenség. Akkor viszont? A keleti piac összeomlott, és tőlünk délre, keletre és északra szinte sehol, semmi nem ígér belátható konszolidációt A privatizáció lassú, és amit mégis hoz, azt elnyeli az állami Moloch. A munkanélküliség megduplázódhat 1992 végére, ami már aligha viselhető el. Idén az adósságszolgálatunk különösen magas. Társult tagságunk a Közös Piacban nem kínál rögtöni előnyöket esélyeket. Mindenre szükségünk volna tehát ami működőképes, és mindenkire, aki racionálisan működtetni képes. Ehelyett intézményeket iskolákat szervezeteket — főként és egészen konkrétan pedig: mezőgazdasági üzemeket — fenyeget az a sors, ami számos uradalmat ért 1945-ben, hogy a puszta tégláért és tetőgerendáért szétveretik az egész épületet Mert úgy nekilendült és olyan irányt vett az átalakítás, a rendszerváltás, hogy már ködbe és szóbabba fúlt a racionális cél, és a fontos csak az, hogy ami régi, az többé ne legyen, akkor sem, ha a helyére szükséges út még nincsen sehol vagy jobb helyett éppenséggel silányabb. S az út két szélén ledöntött kuglibábukokkal és ok nélkül, válogatatlan leváltott emberek. Némelyik hivatalon a kádereket cserélő orkán már kétszer-háromszor végigsüvített. Eközben az elhangzott ígéretek, idén felére szorítható inflációról, a pénzromlást most már majd kompenzáló fizetésekről, nyugdíjakról, kemény forintról, no meg jogbiztonságról és más ilyenekről? Ezek úgy csengenek, mint annak a hangja, aki magabiztosságot tettetve lépked ugyan, ámde igazában roppantul fél a sötétben a temető mellett elhaladni, ezért bátorításul legalább fütyörészik. Farkas Zoltán TOTÁL FÓBIA jobban lehallgatják a telefonomat — fakadt ki a hölgy, amikor a készülék beszélgetésünk kellős közepén hirtelen kattogni kezdett Majd hallózva köszöntötte a korántsem kedves ismeretlen megfigyelőinket A kattogás azonnal abbamaradt Látod, így megy ez napok óta — tette hozzá. A hölgy egy minisztérium vezető munkatársa, aki kérésemre késő este hívott fel engem — otthon. Éppen valamiféle szörnyen bizalmas kérdést tárgyalhattunk meg — gondolom azt, hogy most éppen ki kivel. .. —, amikor a készülék különös zajából neki az kattant be, hogy biztos lehallgatják. Fóbiája tulajdonképpen szót sem érdemelne, ha két napon belül nem figyelmeztettek volna beszélgetés közben legalább féltucatszor ugyanerre, és többnyire államigazgatásban dolgozó ismerőseim Ha a hasonló fóbiában szenvedő barátaimnak hinni lehet, lehallgatják a... minisztérium, a ...bank, a... tőzsde vonalait, valamint ellenződ attitűdjükről ismert — ismerhető — közírókat. (Pontos név és cím a szerkesztőségben. Meg hát, a lehallgatóknál — ha vannak.) De az is lehet, hogy csak engem hallgatnak le. Nem tudom. Szerencsére azt sem tudom, milyen jelei vannak, ha működik egy filkészmasina, a vonal kattog, zakatol, mint az úttörővasút, netán csönget egy picit Régebben azt szoktam volt mondani erre, ha ránk is jut emberük, türelmük és figyelmük, akkor nagy baj nincs, mert annyi anyagot úgysem tudnak feldolgozni, hogy egyszer a mi dossziénkra is sor kerüljön. Telefonon akár a felszabadító albán csapatokat is behívhatnánk, mire lelepleznek minket, csapataik már Tökölnél végharcban állnak. Ez mind nem érdekes. Ám egyik ismerősöm, másmilyen, vagy hasonló fóbiából kifolyólag azt mondta erre, tudom-e, hogy mindegyik párt külföldi bankokban tartja a pénzét és hogy különböző rafinált technikákkal igyekszik a lehallgatást a kémkedést kibekkelni. A szabad választások utáni második évben totál fóbiások lettünk. Sajnos, pontosan emlékszem arra, hogy tizenöt éves rádiós pályafutásom alatt eddig kétszer kapott el minket ez az általános lehallgatási fóbia, vagy, ha tetszik, üldözési mánia Először a lengyelországi szükségállapot elrendelését követően. Másodszor Grósz Károly híres-hírhedt sportcsarnoki beszéde, a „fehérterroros” után. Jók voltak-e a megérzéseink, avagy tévedtünk, ma sem tudom Ám egy különös eset azért velem is történt — még a nyolcvanas évek legelején. Beuer Tamás írt egyszer egy átfogó reformtanulmányt, amelyben néhány oldalt szentelt a lengyelországi eseményeknek, s ebben korántsem elítélően emlegette a szolidaritást (Ő akkor már hosszú hónapok óta ki volt tiltva a Magyar Rádió összes műsoraiból.) Ez az írás az Országos Tervhivatal felkérésére született Egyik barátomtól kölcsönkértem a művet, majd a Magyar Rádió és a Világgazdasági Kutató Intézet telefonjain beszéltük meg, mikor viszem vissza a Bauer-tanulmányt és hogyan. Be is dobtam egy zárt borítékban az írást belvárosi lakásának a postaládájába. Barátom két órával később már csak a szakadt boríték foszlányait találta meg... Pedig soha senki nem nyúlt a postájához. A Grósz-korszak fóbiája tulajdonképpen Grósz Károly távoztával múlt csak el. De hogyan esünk túl ezen a mostanin? Nem tudom. Pedig nem is oly régen már végigsöpört állami és pénzügyi berkeken belül egy hisztériahullám, és az el is múlt Ez akkor történt, amikor Hegedűs Oszkárt, a Budapest Bank elnök-vezérigazgatóját elmozdították és más fejek hullásáról is hallani lehetett. Ez a kollektív közszolgálati hisztéria azonnal véget ért, amikor kiderült, hogy Hegedűs Oszkár utódja Bokros Lajos, volt szocialista párti képviselő, aki Ricardo Dávid néven írt a Beszélő című szamizdatba. (Egyébként annak idején biztosan lehallgatták őt is. Vagy őt sem) Kinevezése bizalomépítő döntés volt, hangulatjavító intézkedés. Akkor talán még el is restelltük magunkat egy kicsit Semmi pánik, nincs itt a vész. Azóta várunk hasonló gesztusokra. Azóta szeretnénk hinni, vaklárma csak, hogy a vezető hivatalokban és pénzintézeteknél kis- és nagytakarítás folyik, vagy az arculat megváltoztatása, kormányzati eszközökkel. Szeretnénk hinni, hogy az MDF-nek nem azért kell az MNB, mert hat évig a pénzcsapon akarja tartani a kezét, hogy nem azért ültet pártembereket pénzügyi posztokra, mivel így keres ideológiájának anyagi bázist Egyébként az Economist című tekintélyes angol hetilapban különös karikatúra jelent meg erről. Egy pesti gyógyfürdőben, sűrű gödren vagy ködben meztelen pasasok sakkoznak, a képaláírás pedig így szól: Nakedly pushing forward their own men. Szabad fordításban: Meztelenül tologatják a saját bábuikat előre. Az írás Surányi György menesztését taglalja. Nemzetközivé lett volna kis magyar fóbiánk? Su Ferber Katalin_______________ KÖNYV ÉS BALTA elyszín: az írók Boltja, Budapesten. Időpont: december 5-e, advent harmadik vasárnapja, vagy ahogyan régen hívtuk, ezüstvasárnap. A boltban soha sem látott forgalom, s a könyvárak miatt soha sem látott napi bevétel. Nem mindenkinek futja azonban a gyönyörűbbnél gyönyörűbb albumokra, így aztán a rekordbevételt némileg csökkenti a fizetés nélkül eltulajdonított könyvek száma. S az eladók kénytelen-kelletlen, de figyelnek. Nem hiába, mert nyitás után nem sokkal, a harmadik kultúrtörténeti al1992. JANUÁR 2. hum elrejtése után udvariasan szólnak a kedves nem fizető vevőnek. Azaz csak szólnának, mert a tisztelt állampolgár kisurran az ajtón. Feltűnés nélküli üldözés kezdődik, s mivel a bolt vezetője sportos alkatú fiatalember, néhány méter után megfogja az albumokat kedvelő urat. S ekkor, visszakísérvén őt a boltba, várván a rendőrség ügyeletesét, döbbenetes látvány tárul a bolt dolgozói elé: az úr kabátja alatt hanyagul egy jól megtermett szekerce (régen: fejsze) lapul. A szekerce bármikor kellhet. Jó szolgálatot tesz szinte minden helyzetben. Véd a hideg ellen, mert ki lehet vágni szükség esetén egy fát vele. Véd a boltvezetővel szemben, hiszen nála nincs szekerce. S végül véd a rend őrével szemben is, mert egy szekercével nagyon ügyesen lehet hadonászni. Túl a formaságokon, az úriember távozik. Néhány óra múlva azonban visszatér. S nem mond többet, mint egyetlen szót: RABLÁS. Márminthogy amit a bolt dolgozói elkövettek ellene. Elrabolták tőle ugyanis a könyveit. Hiszen a könyvek már az ő tulajdonában voltak. Miért? Mert neki van szekercéje. S ha valaki tanmesének gondolná a fentieket, téved. S a tanulság ebből nagyon vérszegény. Aki ugyanis kedveli a kultúrtörténeti albumokat, az még kedvelheti a szekercét is. Sőt, ügyesen is bánhat vele. E két tevékenység ugyanis nem zárja ki egymást. NÉZŐPONTOK Faragó Vilmos G. A. ÚR MAGYARORSZÁGON Déry Tibor regényének X. nevű káoszvárosában, ahol G. A úr lépten-nyomon a szétesettség lidércálmú tüneteibe botlik, minden együtt van ahhoz, hogy álmából ébredvén a város, ismét működni kezdjen szívverése. Közművei vannak, hatalmas házai, közlekedési eszközei, civilizációs intézményei és munkaképes lakói De a közművek kiszámíthatatlan szeszéllyel működnek, a hatalmas házak szennyes beton-galambdúcokká züllöttek, a villamosok mozdultlanul ácsorognak a rozsdás síneken (néha tétován elindul egy jármű vagy egy lift, s ugyanilyen tétován megáll), az intézmények nem intéznek, a munkaképes városlakók nem dolgoznak; valami megpattant egyszer a gépezetben, s most semmi sem működik rendeltetése szerint; a város az anarchia martaléka lett; a lidércálom tartósakt, már ébrenlétként éli át mindenki ezért nincs, aki legalább felsírna vagy felordítana, ahogy rossz álmainkban szoktunk. Ez a regény a hatvanas években jelent meg, a kritikusok idegenkedve fogadták, az olvasók — az a gyanúm — most se szeretik, hiába a szuggesztív megjelenítést, nem akarják ráismeréses olvasmányélményükké fogadni. Érdekes, érdekes, de hát ilyen város nem létezik, nekiszabadult képzelet igyekszik ránk tukmálni, túlságosan fiction ez, science nélkül. És most felsorolok néhány úgynevezett „kisebb-nagyobb hazai bosszúságot” szándékosan agyoncsépelteket, amelyeket a sajtóban fejcsóválva, a kabaréban nevetve, a hivatali megnyilatkozásokban -tudunk a problémáról-megjegyzéssel szoktunk tudomásul venni; tüneteit sorolom annak, hogy egy eszköz, egy intézmény, egy úgynevezett létesítmény nem a rendeltetése szerint működik, esetleg bizonytalanul vagy sehogyan sem működik, mindenesetre nem úgy, ahogyan várnánk tőle. Itt van mindjárt a sokat emlegetett bolti eladó, aki nem ad el. A boltra ki van írva, hogy ezt meg azt árul a kirakatokban ott az áruminta, a pult mögötti szakembernek a neve is az, hogy eladó. Mégsem ad el. Köszönök, nem fogadja, szólok, nem hallja; látszom, nem lát; kérek, azt mondja: nincs. A boltot úgy hívják, mondjuk, autóalkatrész-bolt, s nem gumipelenkát kérek, hanem autóalkatrészt. Autóalkatrész nincs. Itt van a vendéglátóipar. Amely nem vendégül lár hanem ki tudja, mint, hiszen látszatára sem törekszik annak, hogy örülne, ha lát Vagy a reklám, ő maga mondja azt hogy :korszerű lakásba korszerű bútort, ezért rohanjak azonnal az ilyen utca kettőbe, olyan Tünde, Csilla vagy Yvette fotelt vehetek, hogy áldani fogom a boltvezető nevét. Kezem-lábam töröm azért, hogy korszerű legyek. Az ilyen utca kettőben kedélybeteg férfiú fogad, soha életében nem hallott a Tünde fotelról Csillát csak lányban ismer, Yvette-et csak reklámfotón láthatott volna, de nem olvas újságot Itt a ma végképp sokat emlegetett telefon. Amelyen nem lehet telefonálni. A lift. Amely nem jár. A pontos szolgáltatási (javítási, szerelési ügyintézési) határidő. Amely határtalanul pontatlan. A gyorsan kézbesítendő távirat Amelyet lassan kézbesítenek. A simán kézbesítendő. Amelyet simán sem kézbesítenek. A menetrendszerű pontosság. Amely menetrendszerűtlenül sem pontos. A levélzésen bedobandó újság. Amelyet nem dobnak be. A bizonyosság, hogy a hét napjai kiszámíthatóan követik egymást. Amely bizonytalansággá zavarodik, valahányszor csütörtökre tevődik a szombat szombatra a vasárnap és vasárnapra a hétfő. Sőt itt van a panaszfelvevő hivatal is. Amely, ha felkeressük, maga kezd panaszkodni nekünk. És most néhány kérdés: Képzeljük el magunkat ezekkel a „kisebb-nagyobb hazai bosszúságokkal, de ne a kabaré nézőpontjából hanem társadalom-élettani nézőpontból: ha az eladó nem ad el ha a vendéglő nem vendégel ha a reklám nemlétezőt hirdet ha a telefon nem telefonál, ha a posta nem kézbesít mivé szaporodik fel mindez bennünk? Milyen létérzéssé? Milyen magatartásreflexeket alakít ki bennünk? Milyen közmorált? Milyen zavarát a szükséges bizalomnak, ha belenyugszunk abba, ha úgynevezett bosszúságainkkal folyton újratermeljük azt az élményt hogy ami rendeltetett valamire, az nem rendeltetése szerint működik? Ezt a néhány kérdést föltettem már egyszer, s ezeket a „kisebb-nagyobb hazai bosszúságokat” is felsoroltam, épp tizenöt évvel ezelőtt az Élet és Irodalomban. Mert azt olvastam egy glosszában: új iskola épült a fővárosban, ám padok híján üres termek fogadják a beiratkozott gyerekeket — az intézmény működésképtelen. Hogy miért teszem fel újra e néhány kérdést? Mert azt olvastam most egy cikkben, hogy feltételek híján iskolák sokasága „sodródik, egyre gyorsuló ütemben a teljes lerongyolódás állapotába”— az egész intézményrendszer lesz tehát működésképtelen. Vigasztalódjunk-e azzal, hogy itt azért van, aki felsír vagy felordít ahogy rossz álmainkban szoktunk? 3