Figyelő, 1992. április-május (36. évfolyam, 14-22. szám)

1992-04-02 / 14. szám

Eller Erzsébet Nem csak a Tungsramról szól... ban arga F. György, a Tungsram vezérigazgatója szerint a magyar gazdaságpolitika a fő oka an­nak, hogy ezekben a hetekben a vállalat gyárai­­egyetlen kivétellel­­ le kellett állítaniuk a ter­melést. Anélkül, hogy a több mint egy éve Magyaror­szágon dolgozó amerikai menedzser alapigazságait kétségbe vonnánk, néhány javaslatával és megállapítá­sával mégis vitába kell szállnunk. A Tungsram és valamennyi magyar iparvállalat szá­mára az alapvető problémát a hazai piac beszűkülése, a volt KGST-országok piacainak kiesése és a kény­szerből növelt, de korántsem stabil igényekre alapo­zott konvertibilis elszámolású export jelenti. A Tungs­ram tulajdonosa a General Electric 1991-ben 60 milli­árd dollárnyi termeléssel 4,4 milliárd profitra tett szert. Ugyanekkor a GE magyarországi vállalata a Tungsram a múlt évet 1,1 milliárd forint veszteséggel zárta. A vállalat vezérigazgatója szerint azért lettek is­mét veszteségesek, mert miközben termékeik világpi­aci ára csökkent, költségeik nőttek. Miért nőtt a Tungsram költsége? Azért, mert „Magyarországon a Pénzügyminisztérium diktálja a gazdaságpolitikát, és bár az inflációt figyelembe véve az elmúlt 3 év alatt 90 százalékkal kellett volna a forintot leértékelni, csak húsz százalékban tette meg”— mondta Varga F. György. A Tungsram első számú vezetőjének természetesen nem kell azon gondolkodnia, hogy a forintleértékelés­nek az export ösztönzésén túl milyen egyéb hatásai vannak a gazdaságra, így mi sem ebből a szempont­ból közelítünk a kérdéshez. (Bár az az újabb informá­ció, mely szerint a GE tárgyalásokat folytat magyar kormánytisztviselőkkel a forint leértékelésével kap­csolatban, már bonyolítja a képet.) Nézzük a tényle­ges számokat: az MNB információja szerint az 1989 márciusi állapothoz képest a forint a mai napig 59,5 százalékkal értékelődött le. Ugyanezen idő alatt a bel­földi termelői árindex (hiszen az inflációt elemezve inkább a termelői árindexet, mintsem a fogyasztói ár­indexet kell figyelembe venni), a KSH adatai szerint 85,7 százalék volt. Abban persze egyetértünk a Tungs­ram vezetőjével, hogy a kis lépésekben történő forint­­leértékelésnek egészen más hatása van az exportra, mint az egyszeri nagyobb lépésnek. Ám maga is két­lelkűnek tűnik, amikor a kormányt egyszer a nagyobb leértékelés miatt, máskor (Figyelő, 1992/1. szám) a magas infláció miatt marasztalja el. S ha már az inflá­ciónál tartunk, vajon mi a garancia arra, hogy egy nagyarányú forintleértékelés az exportőr — jelen eset­ben a Tungsram — költségeiben nem jelentkezik? Na­gyon is valószínű, hogy a leértékelés hatására ismét megnőnének az eneriga és az anyagárak és a fogyasz­tói árszint növekedés hatására erősödne a bérnyomás is. A Tungsram azért állította le átmenetileg gyáraiban a termelést, hogy ez idő alatt csökkenjenek a készle­teik. A növekvő export ellenére ugyanis a vállalat nem volt képes eladni a termékeit a tervezett ütemben és mennyiségben. Ennek pedig csak az egyik oka, hogy a költségeik a versenytársaikhoz képest maga­sak. A másik pedig az, hogy a nyugat-európai piac te­lített. Ahogy a GE szóvivője John Betchkal laptár­sunk kérdésére fogalmazott: „Gondjaikat nem csupán a számukra előnytelen árpolitika okozza, hanem a vi­lágítótestek Európa szerte lanyha kereslete is.” Való­ban, miközben a General Electric a saját részesedését a nyugat-európai fényforráspiacon 1 százalékról 18 százalékra növelte. Nem elsősorban Tungsram termé­kekkel, bár minden bizonnyal a Tungsram kereske­delmi hálózatát igénybe véve. A Tungsram vezérigazgatójának bíráló szavai a kor­mány gazdaságpolitikájáról bármely más magyar vál­lalat vezetőjétől is elhangozhattak volna. Azzal a kü­lönbséggel, hogy míg a magyar vállalatok az árfo­lyam és a magas banki kamatok hatásai ellen valóban nem sokat tehetnek, törvényeink szerint a Magyaror­szágon beruházott külföldiek devizában is gazdálkod­hatnak, és bankhiteleiket a világpiacon is felvehetik. Számukra tehát van választási lehetőség és informáci­ónk szerint a Tungsram az utóbbi időben már élt is a devizahitel-felvételi lehetőséggel. Mádi László Kettészakad-e az ország? I­mmáron két előterjesztett jogszabály hever a Parla­ment asztalán, amelyik hazánk egyik legégetőbb, legsúlyosabb gondjával kíván foglalkozni, neveze­tesen azzal, hogy meg kell állítani az ország mára már egyre nyilvánvalóbb kettészakadásának tendenciáját. A piaci viszonyok „ráengedése” egy gazdaságra vagy társadalomra ugyanis alapvetően erősíti az addig kiala­kult egyenlőtlenségeket, elmélyíti a szakadékokat. Ösz­­szességében ennek jótékony hatása van, hiszen remél­hetőleg nagyobb gazdagságot eredményezhet, amelyet elosztva több juthat a szegényeknek is. Ám mielőtt a még nem létező javak elosztására térnénk, vessünk egy pillantást az induló állapotra. Sokkal eredményesebb és hosszú távon is gyümöl­csözőbbnek tűnik a területfejlesztés jövője, ha most, mielőtt a különbségek nem lesznek oly drasztikusak, megpróbáljuk „helyzetbe hozni” a leszakadó régiókat, s azok állampolgárait. A saját és pártom — a Fidesz — meggyőződése is az, hogy az ország regionális és területfejlesztési problémáit alapvetően és hosszú tá­von csak úgy kezelhetjük, ha utat, telefont, szennyvíz­­csatornákat és emeltebb szintű iskolákat „telepítünk” ebbe a térségbe. Eközben ügyelni kell arra, hogy ne te­gyük tönkre azt, amit eddig nem romboltunk le. Gon­dolok itt elsősorban a környezeti értékekre, területeink tisztaságára, szépségére. Mindezek miatt meg kell kü­lönböztetnünk az elmaradottság eltérő típusait, hiszen teljesen más jellegű problémákkal birkóznak az Északi Középhegység települései, s mással az Alföld elmaradott régiói. Ugyanakkor hasonló a helyzet a ha­tármenti térségekben, ahol — az osztrák határ kivételé­vel — mindenütt nagy az elmaradás. Egyre többen emlegetik a Nyugat—keleti lejtőt, s nem is alaptalanul. Sokféle mutató bizonyítja ezt, akár az átlagkereseteket, akár a munkanélküliséget, akár a társas vállalkozások számát vesszük alapul. Sőt, érde­kes módon — hiszen a focihoz is jó csomó pénz kell — az NB I-es labdarúgócsapatok országon belüli elhe­lyezkedése is ezt igazolja. Mindezek következtében az infrastrukturális fejlesz­téseken — a vezetékes gázhálózattól kezdve a bankfió­kok létén keresztül a felsőfokú tanintézetekig — túl­menően komoly gazdaságdiplomáciai munkára lenne szükség egyrészt új beruházások telepítésekor, más­részt általában a határok „feloldásában”, „áttetszővé, átjárhatóvá tételében”. A helyzetet, sajnálatos módon sok egyéb tényező is súlyosbítja, az inaktívok számától kezdve az általános egészségügyi állapotig, amely sajnos rendre „lépést tart” az anyagi elmaradottsággal. Gátolja a mobilizá­ciót a katasztrofális lakáshelyzet is, bár ennek ellenére előfordul, hogy szatmári, bihari, békési emberek tízez­rei tódulnak fel Budapestre, mert otthonukban már tel­jesen ellehetetlenül a helyzetük. Gondoljunk csak arra, hogy míg Szabolcs-Szatmár-Beregben 18 száza­lék felett van a munkanélküliségi ráta — s egyes kör­zetekben meghaladja a 25 százalékot —, addig Buda­pesten az állástalanok aránya mindössze 2 százalék kö­rül mozog. A tömeges Budapestre költözés veszélyé­ből is látszik, hogy mennyire országos probléma ez, s ha hagyjuk, hogy a „hagyományos” szocialista egyen­lőtlenségekre ráépüljön a piac polarizáló hatása, akkor tragikus, de legalábbis visszafordíthatatlan helyzet ala­kulhat ki. Mindezek miatt egy átfogó, hosszú távú határozati javaslatnak, méginkább egy törvénynek mindenképp megvan a létjogosultsága, hiszen ez a probléma magá­tól biztosan nem oldódik meg. A kormányzatnak óri­ási a felelőssége, de ennek a remélhetőleg pozitív hoz­záállásnak ki kell egészülnie az önkormányzatoknak, azok szövetségeinek valamint más szereplőknek a ten­nivalóival is. Különben az idő túl gyorsan eljár felet­tünk. Az Antall-kormány elzárkózása, netán haloga­tása végzetes lehet. 1992. ÁPRILIS 2. NÉZŐPONTOK Faragó Vilmos Pártlétszám így hímek, s benne egy pártszervezeti létszámadat­nak, amikor először került szemem elé, nem tulaj-­jdonítottam még jelentőséget. A demoszthenészi képességű tárca nélküli minisztert­­arra a Demoszthe­­nészre tessék gondolni, aki nem pallérozta meg beszé­dét, kaviccsal a nyelve alatt), gyűlésre hívta pártjának ifjúsági tagozata egy dunántúli városba — ez volt a hír —, a teremben harminc híve gyűlt össze a miniszter pártjának — ez volt a létszámadat. Pech, gondoltam. Szervezési fiaskó. Vagy futballmeccs, rangadó a gyűlés­sel egyidőben. A következő hír azonban arról szólt, hogy Nyíradonyban, ahol egy másik párt híveinek föld­foglaló sokasága keltett országos figyelmet tavaly ilyen­kor, most mindössze hatan vallják magukat e párt tagjai­nak. Ne tulajdonítsak-e jelentőséget a harmincas lét­számnak ott, és a hatosnak itt? — kérdeztem. Annál is inkább, mert újabb létszámadat került szemem elé: Laki­telken harminc körüli tagja van a Magyar Demokrata Fórum helyi szervezetének — írta az újság. A legújabb­­kori magyar történelem szakrális helyszínéről van szó, a legrégibb magyar történelem ilyen helyszíne Puszta­szer, a legújabbé Lakitelek. Harminc körüli párttag az alapítás helyén, mintha Ópusztaszeren három igaz ma­gyar élne csak, Genfben háromszáz kálvinista, Mekká­ban háromezer mohamedán. És ekkor eszembe jutott a tiszántúli nagyközség, melynek politikai erőviszonyai felől a nyugalmazott közigazgatási embernél, Nádor Jánosnál érdeklődtem. „Ki itt a legnagyobb kormánypárt vezetője?”— kérdez­tem. „Lehetnék én is — mondta János —, de öreg va­gyok, kapjanak pozíciót a fiatalok, így aztán Pócs Zoli a vezető.” „Miért éppen ő?” „Nézd, ismered Zolit te is, leszázalékolt fiatalember és itt lakik a Széles utcán, csaknem velünk szemben. Ideje is van, könnyen el is ér­hető. Átmentem hozzá. Vállalod, Zoli? Vállalta.” „Ilyen egyszerű?” „Ilyen. Csak átszólok neki, már jön is. Itt tartjuk a pártgyűlést nálunk, a középső szobában.” „El­fértek?” „Persze.” „Hát hányan vagytok?” „Várjál csak. Van ugye Zoli, van a nagyobbik fiam, annak a felesége, vagyis a menyem, és vagyok én. Volt még Vető tanító úr, de ő vallásos buzgalomba esett, átment keresztény­­demokratának. Tehát négyen vagyunk.” „Csak négyen?” „Négyen. Nem elég ez?” Vannak, akik azt mondanák, hogy János kérdező vála­sza jogos. Elég a négy. Elég a dunántúli város harminc párthíve, elegen vannak a nyíradonyi hatok, és elegen a lakitelki harmincak. Parlamenti pártjaink választási pár­tok, erejüket nem szervezeti létszámuk adja, hanem a rá­juk szavazó tömegek adják. Aki taglétszámukat firtatja, állampárti megszokásból teszi; a szavazó­polgártól nem­hogy tagsági pártszolidaritás, még ideológiai vonzódás sem kívántatik, elég a pragmatikus megfontolás: arra adja szavazatát, akitől hasznot remél. Igen ám, de ezek a választási pártok ideologikusan határozzák meg magu­kat. Ha nem így volna, Lakitelek sem lehetne szakrális hely például, a hely szellemét sem idézhetnék a pártsze­ánszok, és kereszténydemokrata, nemzeti liberális meg népi-nemzeti ideológikumot sem különböztetne meg ön­magán belül a legnagyobb kormánypárt vagy önmaga lelkén belül a legnagyobb kormánypárt bármelyik tagja. Minthogy megkülönböztet, akarva-akaratlan je­lentősége lesz a pártlétszámnak. Ha egy szerveződés eny­­nyire divergáló eszmeáramlatok körül csomósodik, nem mindegy, milyen erőviszonyok tartják mégis egy­ségben vagy feszítik robbanásig. Aki keresztény, az egyetemes értékeknek kötelezte el magát, aki nemzeti, az magyarságérdekeknek, aki népi, a nemzeten belül is egy társadalmi rétegnek. A keresz­ténydemokrata magához kell öleljen mindenkit, a nem­zeti liberális etnikai különbségeket tesz (hogy ki a ma­gyar, azt is ő mondja meg), a nép­ nemzeti még osztály­harcot is vív. A legtöbb választópolgár természetesen nem tud — nem is akar — eligazodni ezekben az eszme­­áramlatokban, ahogyan a népi-urbánus vita rejtelmei­ben sem tudott soha. A helyzet most az, hogy vannak ideologikus önmeghatározottságú pártelit-képződmé­­nyek a centrumban és vannak kis létszámú „alapszerve­zetek” a periférián. A kettő között pedig legfeljebb párt­­fegyelmi kapcsolat van, szerves kapcsolat nincs, a cent­rum pártelitjei léggyökerekkel tapogatóznak lefelé, ahol híveiket sejtik. Aki nem hiszi, kérdezze meg Pócs Zolit, ő vajon ke­reszténydemokratának, nemzeti liberálisnak, népi-nem­zetinek érzi-e magát, avagy mindháromnak egyszerre. Pócs Zolinak nemhogy köze, fogalma sem lesz ezekről az eszme-uniformisokról; hát akkor hogy lenne fo­galma a nagyközség népének. Pedig ezt a népet az urnák elé csábítják majd két év múlva, és Pócs Zolinak az lesz a feladata, hogy a népet a maga pártjának nyerje meg. 3

Next