Filmkultúra, 1981 (22. évfolyam, 1-6. szám)
1981-03-01 / 2. szám
szorítása nehezedett az alkotókra. Vajon ellenálltak-e, s milyen sikerrel? A filmbeli IV. C-t válaszút elé állítja az igazgatóhelyettes: vagy folytatják homályos veszedelmekkel teli „anarchikus” tevékenységüket, vagy legálisan szervezkedve, tárgyalások útján, közmegegyezéses formában kísérelik meg érdekeik érvényesítését. Ez a helyzetelemzés, ennek az alternatívának a felállítása azonban hamis. Elképzelni sem lehet ugyanis, hogy az olyan, totális rendbe szerveződött, agyonhierarchizált, egynemű struktúra, mint amilyen az iskola s annak képviselője, két veszély - az anarchikus lázadás és a szervezett ellenállás - közül az utóbbit választaná. Jenő, az igazgatóhelyettes azért szeretné formális szervezetbe szorítani az osztály lázadását, hogy ennek csakugyan veszedelmes méretet öltött informális szervezetét beépíthesse az általa képviselt struktúrába, s így megfossza céljaitól, erejétől. Nyilvánvaló manipuláció, gondolhatjuk. Ám csupán gondolhatjuk, mivel a filmben mindebből semmi sem látszik, semmi sem hangzik el. Csupán sejthető, az eredményből kikövetkeztethető, hogy mi történik, de maga a folyamat nem jelenik meg. Eltűnik, elsüllyed a privát érzelmek tengerében. Valójában mi kell az ilyesféle „beépítéshez”, hogyan mehet ez végbe ? Először is a meglevő, befogadó struktúra feltétlen túlerejére, szoros szervezettségére van szükség. A filmbeli iskola ebben bizony nem jeleskedik. A tanári karról kapott információink éppen belső ellentétekre, szétesésre utalnak. Ám hogyan is lehetnének egységben, amikor csupa dimenziótlan ember, papírmasé figura kavargatja a kávét és veszekszik a tanáriban. Mindegyikőjükön ott a címke: én hisztériás vagyok, én modern, haladó, én stréber stb. Kiplakatírozott egyéniségük és vállalt szerepük nem esik egybe. A hivalkodóan autokrata igazgatóhelyettest például éppen az erőltetett basáskodás teszi könnyen kezelhető ellenféllé (vajha a valóságban is ennyire nyíltan játszanák ki aduikat a partiban résztvevők!). Másodszor, meg kell változtatni az informális csoport eredeti hierarchiáját. Vagy úgy, hogy eddig hallgatólagosan elismert vezetőit korrumpálják, vagy úgy, hogy eltüntetik, háttérbe szorítják őket, megfelelőbb személyeket állítva helyükbe. Általában ez a lépés szokta kiváltani az érdekeltekből a legerősebb ellenérzést, ezért ennek megszervezése követeli a legnagyobb körültekintést is. Márpedig a filmen mindennek nyoma sincs. Sőt, az igazgatóhelyettes érthetetlen módon - óriási hibát vét: be sem megy az osztály képviselőválasztására. Hogy ennek ellenére mégsem K. Bélát, a tényleges vezetőt választják meg, annak csupán a rendezői intervenció az oka: az alkotók deus ex machinaként közbelépnek, egy eladdig jelentéktelen figurát, Gabit téve meg képviselőnek. Mi történik itt? Nem egyéb, mint az anyag utólagos korrekciója. Ha ugyanis K. Béla kerül az élre, az alkotók megoldhatatlan, vagy legalábbis nehezen megoldható konfliktusba keverednek. Azaz, valóságismeretük nem az átgondoltságban csúcsosodott ki, de a nyilvánvaló eltérések „dramaturgiai” helyreigazításában. A mélyebb, lényegi különbségeket a felszínen próbálták kiegyenlíteni, összemosni.