Filmkultúra, 1983 (24. évfolyam, 1-6. szám)
1983-11-01 / 6. szám
Bármennyire összetákolt, eklektikus és foltozott a film, már rögtön az elején a közepében vagyunk. A kellős közepében a rögtönzött és már-már hevenyészett játéknak csak bámulunk. A rendező elméleti és manuális kvalitásainak ismeretében nyilvánvaló, hogy az improvizációs benyomás keltése pedig csak szándék lehet. Kiáltó a szándék, amely az elveszettség és süllyedés érzését hullámvasutasan váltogatja a kapaszkodás és kiemelkedés gyötrődéseinek bemutatásával. Levegőt veszünk, aztán lebukunk, majd újra kapunk egy kis oxigént. Ami egészében elveszett, és most a bonyolult látványhatásokkal és rafinált hangeffektusokkal pótlásra vár, az nyilvánvalóan a cselekmény. Az egyszeri és önmagáért fontos történet, amely a valóságból kiemelve a valóságról szól, és ragyogóan áttekinthető — nem ilyen, zöldes piszkos, vöröses, sárgás, tűzijátékos, alkonyi fülledt félhomályban - hanem ellenkezőleg: hófehéren és tisztán tündököl. De hol? A rendező a félig elsüllyedt és elveszni látszó történet után nyúl. Utána kap, érte megy, érte rohan. Bódy Gábor Csaplár Vilmossal bejárja az egész országot, filmjének ezt a tenyérnyi, szeretettől övezett fikciós faluját. És nem találja a régi embereket, azt a lányt vagy férfit, akinek története még él - mint Fiala Jánosé vagy Pszychéé -, érdekes és különös lehet. A rendező egyenesen papi csuhába bújik, hogy a lehetséges szerepben találkozni tudjon a nyomorék pártfunkcionáriussal, Marival és Jánossal, és megtalálja Attilát, a csillagászt. Minden igyekezetével megpróbál marasztalni egy süllyedő, valaha tán létezett történetet. Gyóntat és nyomoz, hajszol és menekül. Hiába. Az ország szociálisan és földrajzilag kifeszített térképén történet helyett csak az egymástól fényévnyire eltávolodott embereket találja. Kommunikációképességüket és történetüket veszített szereplőit. Nem adhat nekik epikus fogódzót, és nem tudja bevilágítani a pályát, amely a tisztánlátás fénycsíkjai nélkül öszszeütközéseikhez vezet. De lehet, hogy nem is akarja. Az elveszett történetért cserében öt szálkeresztet feszít az alkonyi vászonra, mindegyiken egy-egy szereplő vágyai indítékával igyekszik megmászni a szubjektív látóhatárt. A térítő, az asszony, a katona, a művész, a funkcionárius. A vonalak közül három egyazon pontból indít, a család szobakonyhás képe robban fel először, amikor Mari otthagyja férjét és kisfiát. Beáll egy ruhatárba, aztán egy újhullámos punkzenekarba énekesnőnek, így jut el a fővárosba, ahova parancsnokával majd a férj, János is eltalál, motorcsónakon félrészegen száguldva át a holdfényes Dunán. És a magárahagyott érzékeny kisfiú barátságba kerül Attilával, a csillagásszal és Olival, az erre járó nyugati turistával, aki neki ajándékozza szupernyolcas felvevőgépét. A kisfiú az, aki megörökíti az álpap és a nyomorék funkcionárius különös kapcsolatát, filmen rögzíti esti sétáikat és az árokba forduló nyomorék halálát. A szálkeresztek elmozdulnak, majd újra átszelik egymást. A szereplők tehát úgy