Filmkultúra, 1983 (24. évfolyam, 1-6. szám)

1983-11-01 / 6. szám

Bármennyire összetákolt, eklektikus és foltozott a film, már rögtön az elején a kö­zepében vagyunk. A kellős közepében a rögtönzött és már-már hevenyészett játék­nak­ csak bámulunk. A rendező elméleti és manuális kvalitásainak ismeretében nyil­vánvaló, hogy az improvizációs benyomás keltése pedig csak szándék lehet. Kiáltó a szándék, amely az elveszettség és süllyedés érzését hullámvasutasan váltogatja a ka­paszkodás és kiemelkedés gyötrődéseinek bemutatásával. Levegőt veszünk, aztán le­bukunk, majd újra kapunk egy kis oxigént. Ami egészében elveszett, és most a bo­nyolult látványhatásokkal és rafinált hang­effektusokkal pótlásra vár, az nyilvánva­lóan a cselekmény. Az egyszeri és önma­gáért fontos történet, amely a valóságból kiemelve a valóságról szól, és ragyogóan áttekinthető — nem ilyen, zöldes piszkos, vöröses, sárgás, tűzijátékos, alkonyi fülledt félhomályban - hanem ellenkezőleg: hófe­héren és tisztán tündököl. De hol? A rende­ző a félig elsüllyedt és elveszni látszó törté­net után nyúl. Utána kap, érte megy, érte rohan. Bódy Gábor Csaplár Vilmossal be­járja az egész országot, filmjének ezt a te­nyérnyi, szeretettől övezett fikciós faluját. És nem találja a régi embereket, azt a lányt vagy férfit, akinek története még él - mint Fiala Jánosé vagy Pszychéé -, érdekes és különös lehet. A rendező egyenesen papi csuhába bújik, hogy a lehetséges szerepben találkozni tudjon a nyomorék pártfunkcionáriussal, Marival és Jánossal, és megtalálja Attilát, a csillagászt. Minden igyekezetével megpró­bál marasztalni egy süllyedő, valaha tán lé­tezett történetet. Gyóntat és nyomoz, haj­szol és menekül. Hiába. Az ország szociáli­san és földrajzilag kifeszített térképén tör­ténet helyett csak az egymástól fényévnyi­re eltávolodott embereket találja. Kommu­nikációképességüket és történetüket veszí­tett szereplőit. Nem adhat nekik epikus fo­gódzót, és nem tudja bevilágítani a pályát, amely a tisztánlátás fénycsíkjai nélkül ösz­­szeütközéseikhez vezet. De lehet, hogy nem is akarja. Az elve­szett történetért cserében öt szálkeresztet feszít az alkonyi vászonra, mindegyiken egy-egy szereplő vágyai indítékával igyek­szik megmászni a szubjektív látóhatárt. A térítő, az asszony, a katona, a művész, a funkcionárius. A vonalak közül három egy­azon pontból indít, a család szobakonyhás képe robban fel először, amikor Mari ott­hagyja férjét és kisfiát. Beáll egy ruhatár­ba, aztán egy újhullámos punkzenekarba énekesnőnek, így jut el a fővárosba, ahova parancsnokával majd a férj, János is elta­lál, motorcsónakon félrészegen száguldva át a holdfényes Dunán. És a magárahagyott érzékeny kisfiú barátságba kerül Attilával, a csillagásszal és Olival, az erre járó nyu­gati turistával, aki neki ajándékozza szu­pernyolcas felvevőgépét. A kisfiú az, aki megörökíti az álpap és a nyomorék funk­cionárius különös kapcsolatát, filmen rög­zíti esti sétáikat és az árokba forduló nyo­morék halálát. A szálkeresztek elmozdulnak, majd újra átszelik egymást. A szereplők tehát úgy

Next