Film Színház Muzsika, 1967. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1967-12-08 / 49. szám
FILM Nem várok holnapig Ez a magyar produkció, amelyet a héten mutattak be, bizonyára alaposan meggondolkoztatja bírálóit. Akad tán, aki mélységeket s erős igazságokat akar felfedezni benne. E sorok írója erre nem érzi magát képesnek. Márcsak azért sem, mert képtelen pontosan rekonstruálni, miről is szól tulajdonképpen a «Nem várok holnapig«. Gyanítja, hogy talán csak ürügy a tréfálkozásra. Ám azt már nehéz lenne megmondani, mit céloz a tréfa. Abba a vonulatba tartoznék a produkció, amelyben a Minden kezdet nehéz s a Teenager party már bizonyos részleteredményeket felmutatott? Vagyis a játékos elemekkel átszőtt filmpublicisztika valóban sok lehetőséget hordozó műfajába? Ez az újabb vállalkozás, amazokhoz képest sem jelent biztató folytatást. Míg az elődök szándéka többé-kevésbé félreérthetetlen volt, ez csak a félreértéseket szaporítja. Már abba bele is nyugodnánk, hogy hatását régi filmviccekre építse — bár ezek, éppen másodlagosságuk miatt szükségszerűen hatástalanok maradnak —, s azt is fegyelmezetten tudomásul vennénk, hogy a filmburleszk régi ízlésbeli eltévelyedéseit ismétli (a tortadobálások és fejbeverések művészetét valószínűleg a lehetséges maximumig fokozva), még arra is csak csendes szomorúsággal gondolnánk, hogy szinte azonos hőfokon ironizál a régi könyvégetések és új magyar művészfilmek fölött. Azonban a filmnek az utóbbi különössége már azt a gyanút élesztgeti bennünk, hogy talán e tréfák végül mégsem a szándékolt igazságot fogalmazzák meg. Vagyis, hogy ez a film nem egészen igaz. S nem is egészen film. Gólja és eszközei tisztázatlanok. Gondolkodásrendszere felderíthetetlen. Kár, hogy egy ilyen fontos műfajban születő mű — bár a filmpublicisztika műfajába is csak akkor sorolhatnék, ha volna valami világosan felismerhető programja — még a megszületése előtt került a közönség elé. Várható, hogy a vetítés közben a közönség is kérdéseket tesz fel, miképpen is értelmezze azt, amit lát. Sajnálatos, hogy nem tudtunk segítségére lenni. Annyi valóban világos, hogy a keretjáték egy fiú meg egy lány története, akiknek nincs hová elvonulniuk. A többi — belefullad az epatírozó szándék görcsös érvényesítésébe, követni lehetetlenség. Értelmezni tehát reménytelennek tűnik. A színészi teljesítmények (Iglódi István, Várhegyi Teréz, Kazal László, Kiss Manyi és még sokan mások) nem értékelhetők. Nem szerepeket játszanak, hanem fizikai erőkifejtést igénylő helyzetgyakorlatokra kényszerülnek. A film főcímlistája a forgatókönyv szerzőjét nem tünteti fel, csupán a produkció alapjául szolgáló novella íróját, Komlós Jánost. Rendező: Kormos Gyula. (geszti) HÁRMAN-A HÉT FILMJEIRŐL CSAVARGÓK köztársasága Rendezte: Gennagyij Poloka Pantyelejev emlékezetes regényéből készült film egy nevelőintézet izgalmas életéről lehet-e Makarenko után újat mondani a húszas évek otthontalanul csavargó gyerekeit szovjet polgárrá nevelő otthonokról? A film válasza: lehet, de nem könnyű. Az irodalmi alapanyag közelebb áll a pedagógiai kalandregényhez, mint a hőskölteményhez, de a cselekmény végül is mozaikokra törik. Kegyetlenül őszinte, mély humanista meggyőződést sugárzó, szuggesztív filmkockák és zavaros, közhelyekből barkácsolt érzelmes tanmesék követik egymást, de az egységes művészi élmény, sajnos, nem születik meg. Kárpótlás, hogy a főszereplő — a közösség — remekül eltalált kamaszfigurákban, jellemekben bontakozik ki. A főcím már siker: remek jazz, vonzó nevek. (Louis Armstrong mellett Sammy Davis és Frank Sinatra, igaz, a két utóbbi junior kiadásban.) Ami ezután következik — egy néger jazzmuzsika jellemrajza, karrierje alkonyának, emberi összeomlásának társadalmi és lélektani indokolása — körkép, vádirat és kritika is. A négerek őszintén ábrázolt világában még a sztár-sztorik régi kliséje is új sziit és ízt kap. Emlékezni mégsem a történetre, hanem a remek muzsikára és a kitűnő színészi teljesítményre, a néger lányok válogó szépségére fogunk. F. A. El kell olvasnia ezt a csodálatos könyvet« — írta Gorkij Makarenkónak. A »SKID*-ről van szó, amelynek nyomán a haladó gondolkozású és a fiatal szovjet állam iránt érdeklődő emberek világszerte megtanulták egy új típusú nevelő intézet nevének kezdőbetűit. A könyvnek, amelyet az otthon két volt növendéke írt, a sorsa is valóságos regény: a kezdeti elismerést aggályos agyonhallgatás, majd újrafelfedezés követte. A SKID, az elárvult, elvadult, csavargó gyerekek köztársasága feltámadt — de sajnos, nem ebben a filmben. Itt csakis az alcímek elevenedtek meg, az egyes epizódok nem. Új információkat a mai amerikai életről nem közvetít ez a film, de amit mond, azt őszintén mondja. Sammy Davis és Louis Armstrong eltorzuló arcát mutatja meg újra meg újra : nem tagadja, hogy megszenvednek művészetükért, mosolyukért. A női főszereplő az európai szemnek legcsúnyább néger típust képviseli, a gyönyörű Cicely Tyson személyében. A dzsessz valódi, »hárs hangon dalol«, nyers, disszonáns, fájdalmas. Még szentimentalizmusábann is hiteles ez a fám, mert ebben is: amerikai. E. M. Csak a téma idézi emlékezetünkbe Nyikolaj Erik 1931-ben készült «Út az életbe« című filmremekét. Idillikus és túlságosan mai értelemben huligánszerű, a húszas évek beszprizornyikjainak ábrázolása ebben a filmben. Nincs igazi küzdelem, tehát a győzelemnek sincs elég súlya. Egyetlen olyan szereplő van, akinek megjelenése izgalmat kelt, konfliktushelyzeteket teremt: Mamácska, a félszemű Fedotov. Ez a sikeresen megformált alak hitelesíti számunkra azt az érdeklődést, amellyel a szovjet pedagógiai kísérletet és Pantyelejev regényét fogadta az európai haladó értelmiség a 30-as években. ADAMNAK HÍVTAK Rendezte: Leon Penn Zenés film egy néger dzsessz-muzsikus életéről Mintha Karamazov Mi- 1tyát vagy az alkoholistává lett Modiglianit látnánk, olyan ez a nagyon zsenisen zseni néger jazztrombitás. Kitűnő színész — ifjabb Sammy Davis — alakítja szuggesztíven, de valahogyan mégis bosszankodunk ennyi egymásra halmozott extravagancia láttán. Ízlésünk tiltakozik a néger sors és néger tragédia ilyen szentimentális, melodramatikus ábrázolása ellen, de a játék lendülete, a zene ritmusa és a kitűnő szereplőgárda mégis magával ragad. Ebből az együttesből ki kell emelnünk Cicely Tysont, a film női főszereplőjét, aki szépségével és természetes alakításával hozzájárul majd a film sikeréhez. L. L.