Film Színház Muzsika, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)

1972-12-16 / 51. szám

MŰHELY |_____S­ zabolcsi Bencét ötven­éves szoros barátság fűzte Kodály Zoltánhoz: ez a mindkettőjük életét meg­határozó korszak 1917-től 1967-ig ívelt. Kapcsolatuk minden mozzanata a ma­gyar zenetörténet fontos fe­jezete lett. Szabolcsi Bence legújabb kötetének címéül ezt írta: Úton Kodályhoz. Ezen az Úton kalauzol el minket, érzékletesen színes írásművészetével, emlékei­nek mélyről fakadó benső­séges hevületével: mind­nyájunkat magával visz, beavat Kodály emberi meg­ismerésének bonyolult lé­lektanába. De hiszen Sza­bolcsi nemcsak a karcsú kis könyv hat mesteri ta­nulmányában egyengeti ezt a nem könnyen járható utat, hanem vissza-vissza­­tér rá egész életművében. Erről beszélgetünk vele most a Kodály-évforduló küszöbén. Mikor és hol ta­lálkozott Kodállyal legelő­ször? — 1917-ben iratkoztam be a Zeneakadémia zene­szerzői tanszakára. Felvé­teli vizsgámra, hogy-hogy nem, elkésve érkeztem. Ló­­denkabátban, rendetlenül, lihegve futottam föl a lép­csőn. A tanárok, köztük Koessler meg Siklós, éppen kijöttek a teremből. Mel­lettük egy rőt szakállú, szá­momra ismeretlen fiatal tanárt láttam, ő volt az egyetlen, aki hajlandónak bizonyult visszamenni ve­lem a zongorához. Meghall­gatta a felvételire írt, wag­­neres­ hangzású kis szerze­ményemet. Utána egy ideig nem szólt semmit, aztán azt mondta: „Nem bánom, je­lentkezzék nálam a jövő héten.” Akkor még azt se tudtam róla, hogy kompo­nál. — Milyennek látta őt nö­vendékkorában ? — Kemény, kíméletlen és goromba volt velünk. Akkoriban az volt a véle­ménye, hogy Magyarorszá­got ellepik a félemberek, a féltehetségek, a dilettán­sok. Ő pedig mindenképpen teljes emberré akart nevel­ni minket. Nemegyszer ránk csördített: „Maguk is félemberek akarnak len­ni?" Emlékszem, amikor Couperinről szóló, első ze­neakadémiai dolgozatommal jelentkeztem nála. Elolvas­ta, majd a szokásos hosszú csönd következett. Aztán azt kérdezte: „A spanyol forrásokat nem nézte meg?” Sejtelmem se volt róluk — dadogtam. „Pedig Pedrell tavaly kiadta Exe­­mino összegyűjtött írásait. Azokban rálelhet idevonat­kozó adatokra ..Ész nél­kül rohantam, hogy ezt is áttanulmányozzam. Kodály állandóan és irgalmatlanul követelte tőlünk a lehetet­lent, folytonosan versenyt kellett futnunk vele. — Dicsérő, biztató szót sosem mondott? — A húszas évek elején, amikor már feljártam Ko­­dályékhoz a Rózsadombra, ott találkoztam Cecil Gray­­vel, a neves angol esztétá­val. A külföldiek közül ő fedezte föl elsőnek Bartó­kot és Kodályt, és írt is ró­luk a modern zenéről szóló könyvében. „Kár, hogy nincs maguknak magyar zenetörténetük” — mondta Kodálynak. Ekkor Kodály rám mutatott: „Tíz év múl­va majd ő megírja.” Ez volt a dicsérete, és egyszer­smind a munkával való megbízatása. Hogy könyve­met a magyar zenetörténet­ről megírtam, azt ennek a felszólításának köszönhet­tem, ha a tíz évből húsz lett is, mire elkészültem vele. Emlékszem egy másik parancsára is, ezt Lipcsébe írta nekem. Levelében az egyik német esztéta felüle­tességéről szóló kritikát ki­vonatolta. „Ez a veszély ma­gát nem fenyegeti — fűzte hozzá —, ha kellőképpen elmerül tanulmányaiban." Én akkoriban a tizenhete­dik századba próbáltam be­leásni magamat, s ha ez né­miképp sikerült, ez is Ko­dály szigorának az eredmé­nye. — Professzor úr, mire készült abban az időben? — Mohó, telhetetlen, iz­gatott kamasz voltam. Min­den érdekelt, és magam se tudtam, hol kötök ki. Min­den akartam lenni. És min­den próbálkozásommal Ko­dályhoz fordultam. Óriási műveltsége és tudása pár­ját ritkította. Kijavította hibás hexaméterjeimet, alaktalan kompozícióimat, átnézte történelmi írásai­mat, sőt megbírálta verses színdarabomat is. — Verses színdarabját? Erről eddig nem tudtunk .. . — Tízfelvonásos drámát írtam. Címe: Virradat volt, kézirata, szerencsére, elve­szett. A tizenhetedik és ti­zennyolcadik század Euró­pájának a körképét írtam meg benne, Londontól Sztambulig... De hogy visszatérjünk Kodályhoz, olykor igazán kegyetlen volt. Nekünk növendékei­nek, nemegyszer fejünkhöz vágta, hogy semmit se tu­dunk. Ez volt a leghatáso­sabb módszere arra, hogy a legtöbbet csikarja ki belő­lünk. Folytonosan birkóz­nunk kellett az ő legmaxi­­málisabb maximalizmusá­­val. Mennyit érsz? Mi telik belőled? Ez sütött minden szavából. Tudásunkat, em­beri magatartásunkat min­den alkalommal próbára tette. S ő, aki állandóan ön­vizsgálatra kényszerítette magát, minket is erre ne­velt. Sőt, ezt a magatartást nemcsak növendékeire, munkatársaira, környezeté­re terjesztette ki, hanem az egész országra. Állandó­an fejlesztette, csiszolta tu­dását, hiszen még élete vé­gén is újra meg újra rend­szeresen tanult, például gö­rögül meg latinul. Engem akkor formált emberré, ab­ban a korszakban, amikor utat vesztettem, apát vesz­tettem. — A szigorából, a kérhe­­tetlenségéből érezte az apát? — Abból is. Kezdetben tízen vagy tizenketten vol­tunk növendékei, de a rá­következő évben számunk háromra vagy négyre apadt. A többiek elfutottak tőle, más tanárhoz iratkoz­tak be. Engem izgatott az ő lehetetlent követelése, az örökös akadályverseny, én csak azért is visszamentem hozzá. Célomul tűztem ki, hogy feltöröm ezt a ke­mény diót, csak azért is fel­töröm, és megkísérlem fel­ Szabolcsi Bence Kodály Zoltánról A Tudományos Akadémia Haydn ünnepségén, 1959-ben az egyik trió zongoraszólamát Sza­bolcsi Bence játszotta, s Kodály Zoltán lapozott neki. A háttérben az ugyancsak közremű­ködő Tátrai Vilmos (Kertész Gyula felvétele)

Next